Képkiállítás
Szucs Attila kiállítása a Bartók 32. Galériában
1994. március 17 -április 7.

Az ember egyebet sem tesz itt, mint szellemi életlehetoségeket teremt magának írja Franz Kafka akinek parabolái olyasféle viszonyban állnak szerzojükkel, mint azok a képek, melyeket Szucs Attila készít. Ez a kiállítás olyan tevékenységbe enged bepillantani, melyben a kép alkotásának folyamata nem más, mint egyfajta élettechnika A nagyméretu olajképek és a kisebb gipszmunkák egyaránt miértek megfogalmazására késztetik a nézot. Miért kerül az emberi test természetellenes kimerevített pózban? Mit keres egy vászontekercsbol készített polaroid kép egy olajkép közepén? Miért pont egy ananász bukkan elo abból a gipszfelületbol, amelyben egy másik képen síelo alak fotója süllyedni látszik. Miért csak bizonytalan ködön át szemlélhetjük az amúgyis elmosódott körvonalú oltárt (vagy rózsalugas?) Ki az a figura, aki reliefszeruen jelenik meg egy szabálytalan formán, s mit jelképezhet a mellette lebego (?) piros kövecske? Miért van ceruzarajz applikálva az egynemunek tuno olajképre, vagy a fehér gipsz-táblára? Miért pont az, és miért pont oda?
Úgy tunik, hogy ahhoz a logikai struktúrához, melyben ezek a kérdések magától értetodoek,. Szucs Attila képeinek világa másféle felfogást reprezentál. Ezeknek a munkáknak nagy része kollázs-szeru applikáció, melyeken a muvészi önkény egymástól különbözo dolgokat ütköztet. A gondolkodás centruma a képeken megjeleno motivum, de nem hozza magával a képbe tárgyi konnotációit. Az azonosítható tárgy sokkal inkább olyan minoséget képvisel, mely párbeszédet folytat a képben jelenlevo másik minoséggel. Ez a dialógus lehet játékos, sot kockázatos, s lehet ambivalens érzések szüloje. Ez a másik minoség tudniillik gyakran nem más, mint jó bevált (?) képnézési és értelmezési szokásrendszerunk. A képeken fotók, rajzok bukkannak fel, nevezhetjük ezeket talált képeknek. Attól függetlenül, hogy a muvész valóban találta a vagy készítette oket, a nagyobb egységbe emeléssel kisajátitotta, elsajátította ezeket a képeket. Ez fordul elo olyankor, amikor egy kép vagy látvány megérint bennünket, beleszeretünk, s nem tudjuk levenni róla a szemünket. Olyasfajta kapcsolat alakul ki közöttünk és a kép között, amelyet nem tudunk kifejezni a nyelv jeleivel: olyasmit és oly módon közöl, amit és ahogyan csak egy kép tud. A látás élménye nem más, mint egyfajta képi gondolkodás (mely azonban nem azonos a képekben való gondolkodással). Ahogyan a fogalmi gondolkodás során nyelvi képzodményeket formálunk, a képi gondolkodás sem választható le a kép alkotásának aktusáról. A nyelv is alkot képeket, de a kép képisége nem fordítható le a maga egyediségében: olyan univerzális világ, melyben nem a logos az úr. Szucs Attila ezt a képi gondolkodást folytatja, amikor a kisajátított elemeket átalakítja, más minoségekkel társítja, s így alkotja meg képeit. Ez koncentrációt, meditativ összpontosítást igényel. Ezekben a képzomuvészeti értelemben vett képekben egy bizonyos gondolkodásmód van jelen. (S errolszólva foleg negatív meghatározásokkal élhetünk.) Ezek az egyféle szellemi állapottal kapcsolatban lévo "belso tájképek" nem demonstrálnak: nem illusztratívak és nem didaktikusak. A muvészt az a nézopont érdekli, ahonnan a világot, dolgokat, önmagunkat a legpontosabban látjuk. Ez a pozíció nem vizuális, hanem logika és világszemlélet által meghatározott, s ebbol a nézopontból a valódi, lényeges összefüggések válnak láthatóvá. Égi nézopont, mely metafizikai vonatkozásokkal bír. Ennek a pontnak az elérése nyilván csak kitüntetett pillanatokban lehetséges, melyben egyfajta kegyelmi állapot valósul meg. Ha reprezentálnak valamit ezek a képek, akkor ezt az élményt, ezt a csodát kinyilatkoztatásszeruen reprezentálják.
Szucs Attila képei azonban nem narratívak, nem szimbolikusak, nem metaforikusak. A bennük rejlo gondolkodásnak a muvek nem állomásai, nem vizualizált illusztrációi, nem dokumentumai. Magának a képnek az alkotása a gondolkodás, a szó legszorosabb értelmében vett képzomuvészeti tevékenység. Ennek forrása a dolgokhoz való intim viszony. A képalkotás elso dönto lépése a motívum kiválasztása, mely önkényes belso döntésen alapul. Akarat és vágy egy tárgy, egy kép, egy lehetoség továbbgondolására: ezek számunka titokzatos dolgok, titkok, melyek nem várnak megfejtésre. Bár a motívum affirmativ, jelentése "átúszik" önnön lehetoségein: a magával hozott logika, nézopont, élmény, szenvedély reprezentánsa az adott képi világban. A muvész a képet nem felépíti, hanem építi, nem cél, hanem egy lehetoség, egy gondolatkisérlet mozgatja.
Így a kép nem szól valamirol, nincs túldimenzionált jelentése. A kép létrejött, mert létrejöttének lehetosége Szucs Attila gondolkodásában fennáll. Nem közlésvágy artikulálja, hanem az érzékenység. Ez mutatkozik meg a visszafogott, egy-egy vizuális elemre koncentráló képeken, a festett felületek finom, árnyalat és faktúrabeli különbségeiben. A gipsz felületei hátborzongató, már-már nemcsak vizuális hatást gyakorolnak arra a nézore, aki belemegy a játékba, s jut ameddig jut. Hangsúlyozottan nem célja ezeknek a muveknek valamilyen hatást kiváltani, azonban nagyon erosen provokálnak a velük való foglalkozásra. A kétféle jelrendszert kombináló (és egyben ütközteto) képi logika olyan ambivalenciához vezet, amely utat mutat a kép által képviselt gondolkodás, vagy legalábbis erre "érzékenyíti" a nézot. Nem találunk azonban olyan könnyen olvasható vizuális nyelvet (következetes szabályokkal és konzekvens jelekkel), mely által az összes kiállított képet olvashatnánk. Ami összeköti oket, az egy olyan szemlélet, mely a dolgokhoz fuzodo elmélyült viszonyon alapul. Analízis és személyesség, melyek konzekvenciáit a képalkotás során vonja le a muvész. Ez nem tisztán tudatos folyamat: a formaalakítás néha csak hosszú ido múlva, visszatekintve nyeri el jogosultságát.
Szucs Attila festményei bizonyosságok arra, hogy a kép nem helyettesit semmit. A lírai vizuális élmény (a muvészé és a nézoé egyaránt) nem verbalizálható. Nem hatolhatunk a felszín mögé, amely mögül olyan titok sugárzik át, melyet érteni nem, érezni jobban, de leginkább látni lehet.

Szoboszlai János



 



Painting Show
Attila Szucs show at the Bartók 32 Gallery
March 17-April 17 1994

“One does nothing other than create for oneself intellectual life opportunities” - writes Franz Kafka whose parables stand in the same relation to their author as these pictures do to Attila Szucs. This show allows us to glimpse into an activity in which the process of picture making is none other than a type of technique for life.
Both the large-scale oil paintings and smaller plaster works provoke the viewer to ask a series of whys. Why does the human body take up unnaturally stiff poses? What is a polaroid picture of a roll of canvas doing on an oil painting? Why is it precisely a pineapple which peeps out of that plaster surface in to which the photo of a skiing figure seems to sink on another work? Why can we only view the anyway blurred outlined altar (or rose bower) by means of an uncertain code? Who is that figure who appears like a relief in an irregular form and what does the dangling (?) red stone next to it represent? Why is a pencil drawing applied to a seemingly homogeneous oil painting or to a white plasterboard? Why this precisely and why there precisely?
It seems that when compared to the logical structure in which these questions arise the world of Attila Szucs’ pictures represent some sort of other conception. Most of these works are collage-like applications in which in which things collide which differ in their artistic arbritrariness. The centre of thought is the motif appearing in the pictures but it does not bring object connotations to the picture with it. The identifiable object rather represents a quality which continues a dialogue with the other quality existing in the picture. This dialogue can be playful, indeed risky and it can be the bearer of ambivalent feelings. This other quality is often none other that a well-known (?) system of analysing and looking at pictures.
In the pictures photos, drawings appear, we could call these found pictures. Independent of the fact that the artist really did find or make them he has expropriated, attained these pictures by raising them into the greater unit. This happens when a picture or a spectacle touches us, we fall in love with it and cannot take our eyes off it. Such a relationship comes about between us and the picture that we cannot express with linguistic signs: it communicates something on such a way that only a picture can. The experience of seeing is non other that a kind of pictorial thought process (but which is not the same as the thought processes in the pictures). Just as during conceptual thinking we form linguistic formations, so pictorial thinking can not be separated from the act of picture-making. Language also creates pictures, but the pictorialness of the picture can not be translated into its own specialness; a universal world where logos rules, Attila Szucs continues this pictorial thinking when he transforms the expropriated elements, pares them with other qualities and thus creates his pictures. This requires concentration, meditative focus.

In these pictures, seen in a fine art sense, there is a certain way of thinking (about which we experience primarily negative definitions). These “Internal landscapes” that exist in relation to a sort of intellectual state do not demonstrate, are not illustrative and are not didactic. The artist is interested in that viewpoint whereby we see the world, things, ourselves in the most precise way. This position is not visual but is determined by logic and attitude and from this viewpoint the true, essential connections become visible. A heavenly viewpoint which carries metaphysical references. The attainment of this point is obviously only possible in certain moments in which a kind of state of grace is manifested. If these pictures represent something then they represent this experience, this miracle in a revelatory way.
But Attila Szucs’ pictures are not narratives, are not symbolic nor metaphysical. The thought processes within them are not stations, not visualised illustrations, not documents of the works. The creation of the picture is itself the thought process, fine art activity in the strictest sense of the term. The source of this is the intimate relation to things. The first decisive step in the making of a picture is the choice of motif, which takes place on the basis of an arbitrary internal decision. Will and desire, the development of an object, a picture a possibility: these are mysterious things for us, secrets which do not await answers. Although the motif is affirmative, its meaning traverses its own possibilities: the representation of a logic, viewpoint, experience and passion which it bears within it in the given pictorial world. The artist does not construct his pictures but builds them, driven not by an aim but by a possibility, the experiment of an idea.
Therefore the pictures do not speak of something, they have no over-dimensionalised meaning. The picture came into being because the possibility of its existence was in Attila Szucs’ head. It does not articulate the desire to communicate but sensitivity. This is shown in the reserved pictures which concentrate on a single visual element, in the subtle shade and factural differences of the painted surfaces. The plaster surfaces’ spine-chilling, by now not mere visual effects, influence those viewers who enter the game and go as far as they go. These works definitely do not seek to produce effects but they do prompt us to engage with them. The pictorial logic which combines (and conflicts) two types of sign systems leads to an ambivalence which leads the way to the thought process represented by the picture, or at least “sensitises” the viewer to it. But we do not find such easily readable visual language (with subsequential rules and consequential signs) which we can read in all the pictures exhibited. What connects them is an attitude which is based on a profound relation to things. Analysis and personality, the consequences of which are inferred by the artist during the making of the picture. This is not simply a conscious process: the shaping of form can sometimes only gain legitimacy after a long time, in retrospect.
Attila Szucs’ paintings prove that the picture cannot be substituted by anything. The lyrical visual experience (the artist’s and the viewer’s) cannot be verbalized. We cannot penetrate behind the surface, from behind which such secrets radiate which cannot be understood but can perhaps be felt and can best be seen.


János Szoboszlai
Translated by Emma Roper-Evans