Kedves Közönség!

Emlékeznek a 2001. Ürodüsszea c. film utolsó tíz percére? Arra, amikor a parancsnok már megküzdött a fedélzeti számítógéppel! Ez a gép túl okosra sikerült, és beleorült a félelembe meg a magányba, és félelmében fellázadt, és megölte az urhajó teljes legénységét. A parancsnok tehát kénytelen volt kikapcsolni a gépet, de erre nyugodtan használhatjuk az ölés szót is. Ezek után a parancsnok egyedül maradt egy irányíthatatlanná vált, és sirnivalóan lassú urhajóban, egy olyanban, amilyent útnak indítani csak az emberi butaság lehetett képes. Gondoljunk bele! A hazatérés legcsekélyebb esélye nélkül, mélyen bent a semmiben. Ekkor jön az a bizonyos utolsó tíz perc. Egy másik civilizáció leszállítja az urhajót. A parancsnok agyában talált homályos emlékképek alapján berendeznek neki egy nyomasztó, a földi rokokóra emlékezteto termet. Gondoljunk bele: tíz év utazás után mire emlékeznénk a saját szobánkból. Más itt pedig nincs, és nem is lehet, csak is az, ami a fejünkben még megvan. Ha emlékszünk, milyen volt pl. a tollunk, akkor toll itt is lesz, de nem biztos, hogy fog is, mert pl. a betétre hiányosan emlékszünk. A könyvespolcunk képe ugyan meg van, de a könyveket nem lehet kivenni, és nincsenek lapjaik sem. Azokkal a tárgyakkal kell tehát a parancsnoknak leélnie az életét, amikre emlészik. A civilizáció, ami rátalált, gondoskodik a táplálásáról és a levegojérol, és ennyi. Nem jönnek be hozzá sem most, sem máskor; soha többé. Talán mert nem olyan félék, akik bejöhetnének. A parancsnok ül, háttal nekünk. Egyszercsak megfordul. És máris öreg. Lehet, hogy teljesítette a feladatát, kapcsolatot teremtett, és ettol valami végtelenül jó kezdodik mostantól az emberiségnek, ez lehet, de az biztos, hogy ez az ember itt fog megdögleni ennél az asztalnál, ebben a szobában X fényévnyire a Föld-tol.
Gyerek koromban egy szer egy modern gondolkodású pap elmagyarázta, hogy a pokol legújabb kutatások szerint nem üstben fövo emberekbol, meg patás futokbol áll, hanem ha valaki pl. órákat lopott, akkor majd egy teljesen üres szobában kell ülnie, és bámulnia az ellopott órákat. Az idok végezetéig. Egyedül.
Akárhogy is szépítem meg kerülgetem a dolgot, be kell látni végül, hogy itt ezek a képek pokoliak. Mintha egy buncselekmény tettese dobálná meg elfelejteni az áldozatait, de azok nem tunnek el, nem bizony, hanem gyanútlanul fürödnek, csúszdáznak, napoznak a képen. Ahelyett, hogy ok tunnének el, eltunik minden mellolük, hiszen közben a tettes mániákusan felejt, el is felejti a hátteret, a körülményeket, minden — csak éppen az áldozatait nem.
Vagy fordítva. Ül, ül a tettes a pokolba (X fényévnyire a Földtol), és próbál visszaemlékezni valamire még. Valamire, akármire. Egy rajzszögre. Mert akkor megint lenne mit néznie egy olyan száz évre. De még egy rajz szög sem jut az eszébe. És ami a legrosszabb, az, hogy semmi de semmi esélye sincs, hogy egyszer majd bejön mégis csak az ördög, hogy a maga módján kicsit elszórakoztassa.
Bele vagyok zárva a magam memóriájába, örökre.
Ezer szerencsénk, hogy mi még nem tartunk itt, hanem még csak egy kiállításon vagyunk, ahol még nem egészen a mi borünkre megy a játék. Itt mi most könnyedén, vállat rángatva, megtehetjük azt, amit megrendíto ereju képek láttán tehet az ember: megrendülünk.


Kemény István