GYÖRGY PÉTER

A közelmúlt és az emlékezet

Tárlat

Szépfalvi Ágnes egyik képén (Anna és a hegyek) egy álromantikus - felhok, köd, Wagner - hegyi táj elott egy félmeztelen lány kezét hajához emeli. Csakhogy mindez csupán a látszat, afféle trompe l'sil. Szépfalvi egyik finom festoi trükkje ugyanis a folyamatos perspektíva élménytol való óvatos félrehúzódás. Mint a Hokusai vagy Hiroshige XIX. századi metszetein, a közel s a távol között, e képen is eltunt a középtér. Ez azonban nem pusztán elméletileg érdekes muvészettörténeti utalás, a konzisztens, egységes, perspektíva által teremtett képtér helyén mindkét esetben izolált, magukba záródó képsíkokkal és "szereplokkel" találkozunk.

Amennyire meg tudom ítélni: ez az izoláltság nem pusztán festoi szándék, hanem minden bizonnyal e képek egyik legfontosabb sajátosságaként tarthatjuk számon azt. Van, amikor ezt a distanciát Szépfalvi kifejezetten didaktikusan festi meg. A Horror Vacui címu képen az elotérben ballonkabátot viselo fiatal, magába húzódó fehér no tunik elénk, éles ellentétben a háttérrel, egy ázsiai metropolis írásjelekkel, reklámokkal telezsúfolt síkjával. Ebben az esetben Szépfalvi narrációja szinte képregényszeru, a "magány" meséje azoknak a filmeknek a világát idézi, melyekhez ez az életmu oly sok szálon és sokféleként kötodik. Azt, hogy Szépfalvi munkásságának a "kívülállás" az egyik legfontosabb sajátossága, Tóth Krisztina írta meg épp az ÉS-ben, 2003 júniusában. Az, hogy a kiváló költo ismerosként üdvözli ezt a kívülállást, talán nem meglepo, ha e helyütt felidézzük egyik versét. "Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem. / Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet. / Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem. / De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet..." (Küld egy mosolyt)

Szépfalvi legsajátabb festoi problémája ugyanis szorosan összefügg mindazzal, amit korunkban az emlékezetért való küzdelemként írunk le. Mindazok, akik e képen feltunnek, bizony nem csupán a térben állnak elveszetten, de az Ido történetében is. Mikor is történt ez vagy az? Pontosan, mint is volt? Távol és közel épp oly idegenek, mint ma és tegnap. (Tóth Krisztina egy másik sorával: "A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé" (Havak éve). Ott van például Szépfalvi egy másik képe, a Tiszta helyzet. Mindössze abban vagyok biztos, hogy ez a kép Michelangelo Antonioni Nagyítás címu filmjének egyik jelenetével függ össze. A háttal álló férfiban sokkal inkább magát a rendezot gyanítom, mint a most elhunyt David Hemmingst, a film egykori foszereplojét. A no a képen félreismerhetetlen: Vanessa Redgrave az, semmi kétség. De hogyan is vannak azok ezzel a képpel, akiknek a fenti nevek mit sem mondanak?

S ez az az kérdés, amiért nem tartom pusztán önkénynek, hogy e kritika keretei között még egy kiállításra hívom fel az olvasó figyelmét. Szucs Attila Vesztesek címu tárlatán két képen is feltunik egy ismeros arc, Kádár János portréja. Mindkét kép fotográfia alapján készült, vélhetoen ugyanazon a kongresszuson, ahol az MSZMP egykori fotitkára, majd rövid ideig elnöke épp "eloadói beszédeinek" egyikét tartja. Az egyik képen több háttérfigura közt Leonyid Iljics Brezsnyevet is felismerhetjük, a másikon pedig mintha Gromiko ülne Kádár mögött. Mikor történt ez? Itthon volt vagy Moszkvában? Már nem tudom. ("A havak éve volt.") Ha úgy véljük, hogy mindez feltétele a kép interpretációjának, akkor - úgy gondolom - részben tévedünk. Szucs Attila úgy játszik a történeti emlékezettel, a politikai valóság hagyományával, mint Szépfalvi a térrel. S nem véletlen, hogy Szucs képeinek "hosei" is teljesen izoláltak. Maga Kádár is, amint e kiállítás többi szereploje, önarcképén maga a festo vagy Buster Keaton, mind életviláguk nélkül tunnek elénk. S persze van mindebben némi letagadhatatlan trükk: emlékezetpróba is. Ugyan, hányan jönnek még rá, hogy kit is ábrázol a kép. Vanessa Redgrave az ott, vagy épp Kádár? S mit is változtat a kép jelentésén, ha tudjuk, hogy ki is volt az.

A festoi provokáció igen rafinált eljárás. Egy középkorú ember, kitüntetéssel a zakója hajtókáján, talán egy emelvényen áll és beszél. Épp olyan tévedés ez, mint mikor valaki az Utolsó vacsorát egy izgatott asztaltársaságnak látja - mit sem hallván az ikonográfia jelentésteremto szabályairól. Van-e hát ikon, ikonográfia nélkül? Attól tartok, hogy Szucs Attila festoként, mintegy véletlenül megoldotta a mai magyar politológiának nevezett bolondokháza lakói által még végiggondolni sem mert kérdéseket. Ugyanis mindez nem állásfoglalás kérdése csupán. Nincs itt mit magyarázni, hogy ki lenne a "másik", az "ellenség", mi magunk kik lennék. Az ott egy férfi a képen, aki valahogy a szereploje volt a közelmúlt történetének. Elottünk élt, itt járt ezen a földön. Épp annyi közünk lehet hozzá, mint a többi képen szereplohöz. Mikor volt? A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

Ez a két kiállítás arra mutat, hogy a mai magyar festészetben végre jelen vannak azok az alkotók, akik képesek arra, hogy kilépjenek az 1989 utáni magyar neoavantgárd szcéna legkínosabb buvkörébol: a transzcendentális infantilizmus csapdájából.

(Szépfalvi Ágnes [Ludwig Múzeum] és Szucs Attila Vesztesek címu [Deák Erika Galéria] kiállítása.)


 



Kiigazított hamisságok

NOL • Bogácsi Erzsébet • 2003. december 9.



A férfi a puszta földön ül. Olyan, mintha valami letarolta volna. Amikor az arcába nézünk, felfedezhetni rajta Buster Keaton vonásait, mi több: azt a szenvtelenség mögé rejtett meghökkenést, amit jól ismerünk a filmvászonról.
Ez a nagyméretu olajkép Szucs Attila újabb festményei közül való, amelyeket a Deák Erika Galériában állított ki. S ahogy a tárlathoz fuzött szavai elárulják, szinte ars poeticának tekintheto. A harmincas éveiben járó muvész úgy véli: "a festészet olyan most, mint a fekete-fehér némafilm (vagy annak egyik legnagyobb alakja, Buster Keaton) volt a színes-hangos technika megjelenésekor." Jelzi maga is, hogy kissé sántít a hasonlat. Már csak azért is, mert a hangosfilm és a színes film megjelenését egymástól évtizedek választották el. De helytálló gondolatot tükröz: minél inkább törekszünk a valóság imitálására, annál inkább félo, hogy annak lényegét kevésbé mutatjuk meg.
Erre a tanulságra jutott Szucs Attila, amikor egy-egy fotót vagy levlapot vett a kezébe. És anélkül, hogy a kép tárgyi és figurális elemein vagy akár a szerkezetén változtatott volna, lefestette oket. Így tesz már jó ideje, s a most látható muvek túlnyomó része is fotográfiák indíttatására vall, többször olyanokra, amelyekre ráfér a kiigazítás. Mert közhelyesek vagy hamisak, vagy egyenest manipulatívak.
Mint volt az a letunt korszak, amelyet például a Kongresszussal idéz fel. Méghozzá úgy, hogy az egykori politikai eseményt - a szónoktól a fobb funkcionáriusokon át a többsoros tribünön ülo pártküldöttekig - sajátos homállyal vonja be. Egyes arcok teljesen elvesznek, mások karakteresebbeknek, mondhatni: groteszkebbeknek tunnek fel, ki jegyzetel, ki az állát támasztja vagy éppen vakarja az orrát. Ugyanaz a homály, amellyel Szucs Attila mondjuk Kádár Jánostól távolítja el a szemlélot, máskor éppen hogy közelebb hozza a látványt.
Annak idején láthattam az eredeti fotót. Szarvas az autópályán. De lehet, hogy csupán azért tunik ismerosnek, mert a muvész annyira személyes élménnyé avatja. Szinte ködbol tunik elo a kecses állat, finom, lassú mozdulatokkal. Alighanem megállásra készteti a kocsikat, amelyek közül - a logikát meghazudtolva - ketto szembol, egy hátulról látszik. De egyikben sem vehetok ki az utasok. Mint amikor egy álom mellékes részletei elmosódnak az emlékezetben.
Elhomályosulni, elmosódni, elveszni. E fogalmakat vagy inkább tartalmakat járja körül Szucs Attila. Nem véletlen, hogy a Bevezetés a Lúzerekbe nevet adta tárlatának. Bár e címnek a jelentése világosabb az angolban: Introduction to Losers. S alighanem ezekkel az elveszett lelkekkel evez a "Park of Culture and Rest" feliratú alvilágba Kháron, akinek a festo diptichont szentelt. Ám olyant, amelyik a gyermekrajzok világával rokon. Játékosság, líra és távolságtartó szemlélet. Mindez egyaránt jellemzi - korántsem elveszett - muvészetét.

(Szucs Attila /Berlin/ Bevezetés a Lúzerekbe címu tárlata január 17-ig tekintheto meg szerdától péntekig dél és este hat óra között, szombatonként dél és délután három óra között a - VI., Jókai tér 1. szám alatti - Deák Erika Galériában.)