Fogarassy Miklós
A csendélet – ma
Csendéletek
Ernst Múzeum
2004. szeptember 5- október 3.

Ha nem a műfaj festészet-történeti fogalma, hanem az Ernst Múzeum kiállítása alapján próbálkoznánk definiálni a “csendélet” mivoltát, vagy mindössze arra keresnénk választ ezen a tárlaton, “mit jelenthet a csendélet ma?” — biztos, hogy belebuknánk a feladatba. Vagy a rendezői szándék épp ez volt, hogy ez a belső eldöntetlenség ajzza fel a figyelmet? Hogy e klasszikus műfaj — meglehetősen laza — hagyományos sztenderdjeinek és a mai, sokféle deformációinak, dekonstrukcióinak látens ellentmondásait akarták bemutatni?

Épp fél ezredéve, 1504-ben festette Jacopo de’ Barberi az első önálló csendéletet (hisz a táblaképek részeként korábban is szerepeltek csendéletszerű tárgyi együttesek). Ez a nevezetes kép bizonyos értelemben szó szerinti natura morte — csak egy csupasz faldarab látszik rajta, amin egy vadászaton lőtt fogolymadár teteme, egy vértezett kesztűpár meg egy nyílvessző függeszkedik együvé akasztva (München, Alte Pinakothek). Érdekes, hogy e képtípus későbbi “karrier”-je milyen szaggatottan, szinte hányatottan alakult — első siker-periódusa elsősorban a németalföldi és francia festők munkái révén jött el a 16-18. században; aztán egy más fajta másodvirágzása köszöntött be az impresszionisták, a korai modernek körében. Ők már nem is a tárgyak, a natúra dús, érzéki anyagszerűségét, hanem a szín/forma konstrukcióját analitikus módon ragadták csendéleteikben. Azaz csekély a homogenitás a képtípus tradíciójának; még az is elég bizonytalan, mely szerint zsínórmércének az vehető, hogy egy csendéleten csak élettelen tárgyak láthatók (mert akkor mit kezdjünk a flamand virágcsendéletek bogaraival vagy egyes mesetereknél a zsákmányokat őrző ebekkel?). — Ha ilyen — vagy ehhez hasonló — szórványos tapasztalatok birtokában, mondhatni lazán és elfogulatlanul közelítjük meg a Nagymező utcai kiállítás tereit, akkor persze abban is (majdnem) biztosak lehetünk, hogy ott posztmodernitás csendélet-felfogásának megnyilatkozási formáit látjuk majd... Ám éppen ebből ébredet fel bennünk a “Csendéletek”-kel kapcsolatos érdeklődés, kíváncsiság: az “arché”-val, a tradicionális elemekkel sokszor fölényesen és szellemesen játszani kész (bár a velük való megbirkózásra ritkán vállalkozó) kortársi piktúránk milyen új perspektívát, megvilágítást hoz elénk? Megmozdítva, bátran felvillanyozva egy műfaj tetszhalottnak, muzeálisnak hitt esélyét.






Méhes Lóránt
Vidám barakk, (1982) 2003, olaj, vászon, 2 db 50×120 cm

Az Ernst Múzeum magyar festők — többségében az elmúlt évtizedből való — munkáiból összehozott kollekciója inkább ennek a műfajnak az angollal (still life) azonos tartalmú magyar megnevezéséből, asszociációiból késztet kiindulni, mondhatni metaforikus jelszószerűséggel. A bemutatott furcsa és lényegében inkoherens halmazban talán csak az teremt némi egyeztető rendet, hogy a festők, akinek többsége csak egy-egy képével szerepel, valahogy frivolizálva közelít a témájához, amit az is felerősít, hogy a képcímmel valamilyen epikus, szituatív poén is kapcsolódik sokszor a műhöz. Annyit azért meg lehet állapítani, hogy ezen a kiállításon a csendélet-kép fogalmának tágításához különféle festői ötleteket kapunk. A koncept művészet sajátos inkjekciója érződik a jelen helyzetben, ami azt eredményezi, hogy sokszor odacsempészve érzi az ember a képek több-kevesebb fogalmi dimenzióját, a kép (péládul a csendélet-kép) eszméjének kritikai boncolását, a többoldalú vizuális felfogás trouvaille-át, vagyis a “csendélet” fogalmának parafrazeálását. Ha kiállítási térszerkezetként és elrendezési koncepció terén valamivel szerencsésebb lenne a tárlat (egy nagyobb és egy tőle elszakítva egy kisebb terem, közöttük az installációk számára fenntartott — a bejárást megszakító — benyílók), abban az esetben mindez talán együttesen kiadhatna valami érdekfeszítőbbet, tagoltabb művészi beszédet, élményt. Így azonban a benyomások vegyessége, némi zavar, az egymást alig-alig erősítő festői kép-elgondolások kontrasztossága jut inkább érvényre.

Nézzünk pár művet, közelítési módot — közelebbről. Csernus Tibornak például négy remek, voltaképpen ‘klasszikus’ csendélete függ a kiállításon. Hipotetikus kiindulópontnak vehetők ez a művek, még ha ki is rínak az együttes jellegből. Több évszázad távlatából idézik meg a műfaj talán legjobb mesterét, Chardint idézik; igaz, megfestésük egész valőrjével, színeinek, fényeinek hűtöttségével, a látásmód objektivitásával rejtjelezve egy más kor más festőjének látásmódját, mentalitását. Egy másik terem sarkában, a Csernus-képektől messze kapott helyet a műfaj hasonlóan erőteljes szellemű, modern változata, Halász András képe. Egy csupasz tekercs van a képtérbe odafektetve, érdekes diagonális tér-beállításban — az anyag csupaszsága, spontán feszültsége és óvatos feltárulkozása hatja át a szürkés-barnás-fehéres festményt. Szemadám György finom képe (Csendélet régi képpel) a régi németalföldi trompe-l’oeil típusú csendéletek új variációját hozza — egy vertikális, mintázott barna falfelületen merészen, szürrealisztikus hatással tagolja szét a festő a tárgyi elemeket — a betét-képet, a csengőt és egy ódon kalitka árnyképét. Károlyi Zsigmond játékállatai, -figurái (Darth Valér és társai) sajátos, mágikus jellegű kékes-zöldes fény-térben — és szinte az az érzésünk: örökkévaló megvilágításban — állnak, üldögélnek a figurák. Különös hatású, lebilincselő ez az imagináció (sőt, még nem is “magányos”, mert Károlyi eszközei Tamás Claudia egyik képén is visszaköszönnek).


Gerber Pál
Eldugott koporsó, 2003, 1997, olaj, vászon, 140×180 cm, MNG tulajdona




Szűcs Attila
Karácsonyfa trófeával, 2001, olaj, vászon, 200×260 cm

Tagadhatatlan tehát, hogy akadnak szóra érdemes, jó és erős képek is a falakon — a probléma a közöttük létesíthető koherenciában rejlik. Hogy még az említettek is — magukban szóló szólamok, egymással szinte köszönő viszonyban sem lévő festői koncepciók kerülnek egymás mellé. Mintha csak lazán összehoztak volna itt valamit, hogy aztán a néző válogasson, tallózhasson a vegyesben. Ahol még az is kiüt, ami autonóm a maga módján (és most tekintsünk el a csendélet szobrászi módjaitól, az installációktól, amelyek szinte határtalanná tágítják a kulcsfogalmat). Hiszen ha El Kazovszkij itt szereplő imaginatív képét (Lakatlan sziget, III) vesszük példának okáért, az is csak határ-fogalomként lehet csendéletnek nevezni. Bal térfelén ugyan szerepel egy jellegzetes motívumokból komponált tárgyi együttes, ami azonban a kompozíciónak csak egy — bár lényeges — részlete és csak a vízió szerű tájkép perspektivikus összefüggésében kapja meg kompozicionális értelmét. Kőnig Frigyes festett és fafaragvány reliefként replikált vagy Wahorn András munkája (Meglökött csendélet) bizonyára e művészek egyéni kiállításán — az oeuvre önkörén belül — érvényt szerezhet magának, itt azonban a kontrasztok szinte kaotikus övezetében inkább csak a festői kísérletezés egy-egy példájának hat. Talán érdemes lenne még egyszer másutt, máskor valamivel kiforrottabb elképzeléssel ezt a csendélet-ügyet elővenni. Mert, mi tagadás, “van benne valami”; de hogy mi, most nem igen ismertük meg.



Szacsvay Pál
Preprojekció XIV., 2002, print, 105×150 cm • Fotó: Rosta József