Rajzok a kicsi-nagy házból


Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Gyorsan elorebocsátom hogy egyáltalán nem voltam meglepve azon amit itt és most Önök is látnak, tudniillik hogy az új sorozat csupa rajz. Nem gondolom ezeket a munkákat átmenetnek hanem régóta esedékesnek. Nem szorul magyarázatra a tízéves szünet sem aminek ugyanúgy vannak konkrét, mint leginkább nem megfogható okai. A rajzok a kicsi- nagy házból többsége Szucs Attila többhónapos, a berlini Künstlerhaus Bethanienben töltött tartózkodás alatt készült. Történetek is vannak de egyik sem magyarázata annak miket most itt látnak. Merthogy az meg nincs. Márminthogy magyarázat.
Sajnálom, hogy nem tudom reprodukálni a legutolsó muteremlátogatásomat, amelynek során bár elokerült számos, a rajzokat is inspiráló anyag, kiindulópontnak tekintheto kép a közhelyes képeslap-sorozatoktól, dokufotókon át az újságkivágásokig, a beszélgetés a rajzok vonatkozásában leginkább arról a viszonyról szólt amit Szucs Attila ezekkel a képekkel kialakít, arról a keresésrol amiben megpróbálja „megfejteni” rá gyakorolt hatásukat.
Nemrég egy interjúban is pontosan errol a képpel folytatott adok-kapok viszonyról beszélt, ill. arról a nem minden ponton érintkezo felületrol ami a modellként/inspirációként létezo talált fotók, képeslapok és a megfestett képek között van, az eltolódott, a „látvány manipulatív szemléltetésével és leszukítésével korrumpálódott” figyelemrol – arról a közegrol, amibol ezek a kiindulópontként szolgáló látszólag közhelyes képek eljutottak hozzá. A megrabolt megfigyelorol aki egyre kevesebbet érzékel, fedez fel azokból a nézopontokból és szempontrendszerekbol – ha tetszik történetekbol és impulzusokból – amiket ezek a képek a különbözo „adok-kapok” során érintenek és magukba építenek, és amelyek Szucs Attila muvészetét saját bevallása szerint éltetik. S ebben a személyes olvasatok mentén haladó munkában a rajz látszólagos monotóniája véletlenszeru változatosságot biztosít. Egy, a vonal és a folt szintjén könnyebben lefordítható raszterrendszer. Töredékes, intim, esetenként majdnem láthatatlan, gyors és tünékeny. Talán kevésbé tartós de ideiglenessége miatt szabadabb. Ahol könnyebb nyomokat követni de könnyebb oket eltüntetni is.
Az improvizatív jelleggel és a lezáratlansággal kapcsolatban egyszerre jutott eszembe Bíró Yvette aki Bergsont idézte az alkotómunka két egymással ellentétes képességen – a felejtésen és az emlékezésen alapuló muködése kapcsán és a holland dokumentarista Johan van der Keuken a kollázzsal kapcsolatos megjegyzése.
„Az átformálás során – mondja Bergson – nem az a cél hogy megvilágítsunk egy tárgyat hanem, éppen ellenkezoleg, az , hogy néhány oldalát homályba borítsuk, nagyobb részét eltakarjuk, hogy így a maradék ne úgy ágyazódjék bele a környezetbe mint egy dolog, hanem váljék el tole – mint egy kép.”
Keuken szerint : „Az ember nem áltatja magát azzal, hogy ismeri mindegyik kép összes lehetséges jelentését. Marad egy többé-kevésbé eldugott hely, ahol a kép nem jelent semmit. És minél nagyobb szabadságot ad az ember egy képnek a kezdetektol, annál nagyobb szabadsága van aztán arra, hogy bonyolult viszonyokat alakítson ki a képek között, hogy egy csodálatos játékot játsszon a valóság és a képzelet határán, amelyben úgy kerülgetjük a jelentéseket mint a bójákat.”
A kiállítást megnyitom.

Páldi Lívia


Elhangzott szeptember 2-án du. 5 órakor a Szinnyei Szalonban Szucs Attila kiállításának megnyitóján.