Looking for a Found Object
Attila Szűcs at acb
The concept behind Attila Szűcs’s art is that he does not use technology in an environment of technology (photography, film, video, digital multimedia), but sees the photo as representing the surface of reality, whereas his art reveals its deep structures. The means of this revelation – as we have seen – is painting.
Paint is a malleable material, and its usage is akin to alchemy. In the case of a painting, concentrating on the selected object is a special act, as the picture itself is a personal, human-sized surface. The seeming toollessness of painting covers a practically endless number of possible variations.
The opposition of red and green has been present in Szűcs’s art since the aforementioned object. Many of his pictures are dominated by red or pink paired with different greens (beds, a golfer, a girl fixing telephones, assorted candies at night, three apples, kneeling figure with a mattress, reception, etc.). This pairing is created by sliding the colors from the world of the color photographs representing reality, thus creating an effect as if we were peeking into spaces lit by colorful bulbs.
On the other hand, in the series with roses, a weighty, grave version of the same pairing appears supplemented by black contours. The reds of the paintings with the two beds or the caravan evoke images from David Lynch’s films. Based on a photo, Szűcs paints a new, autonomous picture which reflects the narrative of the original photo.
However, as we have seen, the act of painting, the correlation of the colors, therefore the conservation and exploitation of the capabilities of painting is an especially significant factor in Szűcs’s art. He reveals the rich referential systems – at least rich compared to those of his earlier pictures – of the new series by the restriction of these tools and the limited tools of his own style. Columbo, his new hero is a loser, but the same time an intellectual power borrowed from the mass media. Szűcs reconstructs still images taken from TV screens in order to explore the deep structures of the scene.
Dates: through Jan. 3
Place: acb Gallery
1068 Budapest, Király utca 76.
MAP I. D5
Open Tue.-Fri. 2 p.m.-6 p.m., Sat. noon-4 p.m.
Tel.: +36.1.413.7608
www.acbgaleria.hu
Narancs XX. évf. 49. szám - 2008-12-04
Képzőművészet - Columbo utoljára nyomoz - Szűcs Attila kiállítása
A gyanú már az acb Galéria meghívója láttán megfogalmazódott - a reprodukción látható, könyveket szorongató férfi bármennyire is hasonlít a fiatal Antall Józsefre, nem más, mint a gyűrött ballonkabátot viselő, üvegszemű hadnagy, aki idétlen tipródásával őrületbe kergette a tökéletes bűntényt kidolgozó gyilkosokat. Szűcs Attila kiállításának főszereplője a Talált tárgy keresésére indul egy olyan képi világban, ahol a hiány uralkodik: a festő ugyanis talált képeslapokból, fényképekből, filmjelenetekből, a közös képi emlékezet lenyomataiból emel ki vagy tüntet el részleteket, de oly módon (Kemény István szavaival), "mintha bűncselekmény tettese próbálná elfeledni áldozatait, de azok nem tűnnek el, nem bizony...". Talán nem is meglepő, hogy a kiállítás első festményén látható öltönyös, kezét lazán zsebébe süllyesztő és maga elé, a földre bámuló férfi a Játék méreggel és ellenméreggel költőjére hasonlít. A férfi tekintetét követve a néző nemcsak érzi az eltűnt, a képből "kiretusált" valami jelenlétét (legyen az tárgy, élőlény vagy akár halott), hanem azt is, ahogy a hűvös félelem felkúszik a tarkóján.
Szűcs festményeit leginkább metafizikusnak nevezhetjük. Ezt a különös, az archetipikus vizuális "valóságból" táplálkozó, de abból kilépő világot egyrészt a realista festészeti hagyomány és az absztrakt ábrázolásmód összekapcsolása, a sejtelmesen egymásra rétegződő konkrét tárgyak és a megfoghatatlan, elmosódó elemek ütköztetése hozza létre, másrészt az a rejtélyesség, ami az egyértelműen nem meghatározható terekben felbukkanó, meghökkentőn ismerős, szinte a semmiben lebegő alakokból és tárgyakból árad. Az egyes figurális képekben felfedezhető narratív szál az acb Galéria három termében most történetté terebélyesedik - a látogató mintha egy virtuális krimi, a "Columbo - tizenkettedik évad" story-boardjának közepébe csöppent volna, ahol a nyomokból, gyanús jelekből kell kikövetkeztetnie, mi is történt valójában. Találkozunk Szűcs képi világából ismerős figurával - Buster Keaton, az örök vesztes itt most kezébe temeti arcát, mintha valami megdöbbentőt látott volna -, tárggyal - fenyőfákkal és a semmiben lebegő virágokkal - és olyan, jellegzetes festői megoldásokkal, mint a képi elemek határait feloldó, lefolyó festékrétegek, a (megfestett síktól minimálisan elváló vagy önálló szerepet betöltő) ovális "vakfolt" vagy a buborékforma. Szűcs festményeitől a humor sem idegen. Örömmel fedezhetjük fel ezt a játékosságot azon a kétrészes sztereoképen, melyeken ugyanaz a - majdnem azonos szögből ábrázolt - útitáska látható: az elveszett és a megtalált bőrönd. A paradoxon visszautal a kiállítás címére is, hiszen miként kereshetünk valamit, ha már megtaláltuk? A keresés motívuma minduntalan visszatér, nemcsak Columbo kutat és kotorászik mindenféle dobozokban, hanem egy köpenyzsebben kecses női ujjak is. Akad olyan kéz, amelynek gesztusa egy zsebtolvaj mozdulatára emlékeztet, de olyan - a jellegzetes ballonkabát-mandzsettáról felismerhető - kar is, amely a detektívek feltáró módszereit idézi, csak éppen a felcsippentett anyag egy láthatatlan fátyol, a rámutatás pedig egy tárgy hűlt helyérére irányul. (Így aztán biztos nem marad ujjlenyomat!)
A kiinduló fényképhez képest a festményen megszűrt és áttranszponált információk láthatók, melyek befogadásához jóval alaposabb, lassúbb, már-már meditatív szemléletre van szükség. Ez a módszer hasonlít a Los Angeles-i nyomozó technikai fogásaihoz, ahogy az ajtóban megáll, onnan többször visszafordul, hogy "csak még valamit", egy-egy apró részletet megkérdezzen; hiszen a teszetoszának tűnő detektív erőssége éppen az ellentmondások felfejtésében rejlik. Egy érdekes paradoxon Columbo festményalakjának megoldásaiban is megfigyelhető: a néhol elnagyoltnak, sőt elrajzoltnak tűnő részletmegoldások ellenkeznek a festőre jellemző technikai profizmussal, mintha az ábrázolás tudatosan közeledne a megidézett filmalak bumfordiságához.
A botcsinálta detektívvé átlényegülő befogadónak fel kell ismernie, hogy - Szűcsre jellemzően - nincs egyenes vonalú narratíva; rossz érzésein kívül semmi sem utal arra, hogy bűntény történt. Vagy mégis? A kiállítás egyik nagyméretű képén a hadnagyot egy gyümölcsöskertben látjuk, az alacsony fák alatt óriási narancsok hevernek. Columbo úgy hajol a töppedt déligyümölcsök fölé, mintha egy letakart holttestet azonosítana. Tüzetesebb vizsgálat után feltűnhet, hogy már rég nem beszélhetünk forró nyomról; oldalt megbújva afféle natura morta parafrázisként ugyanis narancssárga koponyák figyelnek. Az eset ezúttal megoldhatatlannak tűnik; láthatjuk, ahogy a hadnagy is feladja, kilép a történetből, s bőröndökkel felpakolva elindul a tejfeles ködbe vesző háttér felé. Bár gyanús, határozottan gyanús. Vajon nem valami bizonyítékot próbál meg eltüntetni a szemünk elől abban a hatalmas sárga kofferben?
acb Galéria, Budapest VI., Király u. 76. Nyitva: 2009. január 3-ig, kedd-péntek 14-18, szombaton 12-16 óra között
Dékei Kriszta
Szűcs Attila festészetéről
Columbo csak egy hős, csak egyetlen példaszerű (a paradigma eredeti értelmében) figura Szűcs Attila képi világából (mely nem csak az övé) és vizuális kultúrájából (mely nem pusztán vizuális). A nyomozó szimbolikus figurájának jelentését olyan társak árnyalják, mint a komikus Buster Keaton, vagy a fizikus Nikola Tesla, akik az ironikus szórakoztatás és a misztikus kutatás aurájával övezik fel a festmények grafikus entitásait – a csillogó gyümölcsöktől a sugárzó ágyakon át a fakó tájképekig – arra is utalva, hogy Szűcs festményeit nemcsak a rejtvényfejtés, de a humor és a mágia felöl is lehetne értelmezni.
Columbo hadnagy, de még inkább csak simán a Hadnagy, akit még soha senki sem szólított a keresztnevén, de a rajongók már rég kikockázták az igazolványán, hogy a Frank névre hallgat, szóval csak így egyszerűen Columbo olyan figura, aki szereti az ellentmondásokat, sőt mondhatni azokból él a Los Angeles-i rendőrség gyilkossági osztályának nyomozójaként. Columbo nem egy szokványos hős, de legalábbis kilóg a kemény fiúk mozgóképes kultúrájából. Olyan lepattant, bölcsész alak, akinek nincs magánélete, egyedül csak az esetek foglalkoztatják, már-már mániákusan. Ezzel együtt is a Hadnagy rendkívül szórakoztató jelenség, kitűnő a humora és bámulatosan jól bánik a szavakkal. Viszont nem hord fegyvert, nem verekszik, és nőket sem szokott lefegyverezni kisfiús mosolyával egy bárpult mellől. Szűcs Attila mostanában Columbót festi, pontosabban Columbóról (is) fest képeket. De hogy jó filológushoz és jó nyomozóhoz illően egészen pontos legyek: a Columbóról szóló amerikai TV-filmsorozatok egyes beállításai jelennek meg különféle „átiratok”-ban Szűcs egyes festményein. Sőt, az utolsó (2008-as) budapesti egyéni kiállításának paradox címe rímel is a hetvenes évekbeli sorozat tipikusnak mondható cselekményvezetésére: „Talált tárgy keresése”. A Columbo-filmek ugyanis mindig magával a bűnténnyel indulnak, így a néző nem azért izgul, hogy ki is a gyilkos, hanem azt izgulhatja végig, hogy a Hadnagy hogyan (milyen apróságok, milyen furcsaságok, milyen jelek alapján) találja meg a gyilkost, és hogyan bizonyítja rá tettét. És itt van egy finom, alig látható duplacsavar Szűcs Attila festészetében: nem az az érdekes benne, hogy mit fest, hanem az, hogy hogyan. Columbo így egyáltalán nem a festő, vagy éppen a néző alteregója, és még csak nem is igazán egy allegorikus figura, aki valamilyen erényt vagy kulturális ikont személyesít meg, hanem – horribile dictu – az önreflexív, médium-tudatos festészet egyik figurális kelléke. Ez így ugye eddig elég szimpla, ha jól sejtem? Dupla akkor lesz a csavar, ha a szimpatizáns és festészettörténetileg megfelelően képzett néző azt is tekintetbe veszi, hogy Szűcs Attila, ha már felismerhető figurákat fest, akkor azok vagy meglehetősen ismertek, vagy pedig kifejezetten különlegesek. Előbbiekre példa Adolf Hitler és Kádár János, utóbbiakra pedig Buster Keaton, Nikola Tesla, vagy éppen a Columbót megszemélyesítő Peter Falk. Szóval van itt némi paradoxon, ami talán médiatörténetileg oldható föl – de nem pusztán egy alternatív celeb-kultúraként, ahol a mű információértéke azonos az ábrázolt figurához társított történetek kuriozitásával!
A talált tárgy, vagy ismertebb nevén az „objet trouvé” a huszadik századi művészet egyik központi fogalma. A dadaistáktól a szürrealistákon és a pop art művészein át a posztmodernnek titulált appropriaton art művelőiig rengeteg képzőművész dolgozott hozott anyaggal, mondhatni talált tárgyakkal és talált képekkel. A hétköznapi, vagy inkább a hagyományos, udvari és polgári (avagy reprezentatív) művészet kritikájaként a talált tárgyak kultusza odáig fajult, hogy a konceptuális művészek elvetették a tárgyalkotás évezredes kulturális gyakorlatát, és képek vagy szobrok helyett inkább koncepciókat és elméleteket gyártottak. Aztán, ahogy az már lenni szokott, visszatértek a képek és a festmények, amelyek persze soha nem tűntek el igazán, csak éppen nem progresszív képzőművészek hozták őket létre. Valamikor a nyolcvanas években még Magyarországon is beköszöntött a posztkonceptuális művészet korszaka, amely annak idején alapvetően meghatározhatta Szűcs Attila kortárs művészetről alkotott elképzeléseit is. Ezzel összhangban Szűcs művei a kilencvenes évek elejéről a festészet határainak intenzív vizsgálatát látszanak bizonyítani: a hagyományos és bevett olaj-vászon paradigma egyszerű alkalmazása helyett a festő „kilépett” a vászon kétdimenziós világából, gipsz domborműveket alkotott, vagy éppen átszakította a festmény felületét. Tűzőgépet és ragasztót használt, talált képeket és tárgyakat applikált bele „festményeibe”. A kilencvenes évek második felétől ez a fajta experimentális festészet mintegy újra „belesimult” a vászonba, legalábbis látszólag. Helyesebb lenne talán úgy gondolni erre a bizonyos simulásra, avagy konzervatívnak ható „festői fordulat”-ra, mint dimenzióváltásra. Szűcsöt innentől kezdve nem annyira a műtárgy, azaz a festmény anyagi, mint inkább a kép szellemi dimenziói foglalkoztatják. Hol vakfoltok, hol buborékok, hol meg fraktális struktúrák, vagy éppen rácsok és raszterek borítják be vásznait, amelyek mind-mind az emberi képalkotás biológiai és technológiai korlátait hivatottak felidézni. Egy avíttas metaforával élve Szűcs posztkonceptuális művészete nem kívülről kritizál, hanem belülről bomlaszt. Művei ugyan részei a festmény-orientált fogyasztói kultúrának, de ezzel együtt is reflektálnak a képek alkotásának és befogadásának metódusaira. Kicsit olyanok, mint Quentin Tarantino filmjei. Pontosabban olyanok, mintha Tarantino mondjuk David Lynch modorában újrarendezné a Columbo egyes epizódjait, vagy éppenséggel újrafestené a hetvenes évek fotórealista életképeit.
A dolog persze azért működik igazán jól, mert az „olyan mintha” ebben az esetben (konkrétan egy festményről lesz majd szó) nem pusztán a legitimáció, vagy a kontextus-függő befogadás retorikai segédeszköze, hanem tágas teret nyit a posztkonceptuális művészet legkisebb közös többszöröse, az önreflexivitás számára. Ráadásul ezt ismét valamifajta duplacsavarral teszi. Szűcs Attila „columbós” festményei ugyanis – a zsenikultusz és az autonóm művészet ősi közhelyével élve – leginkább egy Szűcs Attila festményre emlékeztetnek, vagyis – és bizonyára ezt is unja már mindenki – van bennük valami „szűcsattilás”. Ez a „szűcsattilás” valami azonban – az avantgárd szemtelenségével és a realista opportunizmusával – ismert effektekből, mondhatni talált tárgyakból, talált motívumokból, talált fényhatásokból épül fel. Úgy is mondhatnánk, hogy újdonságuk és eredetiségük (ha egyáltalán van még értelme ennek a kifejezésnek a posztkonceptuális és posztmediális művészet korában) nem az eszköztárban, hanem a rendezésben rejlik. A tömegmédia, a folyóiratok és a filmek vizuális kultúrájának megfestése a hetvenes évek óta ismert gyakorlat, ugyancsak jól ismert effektus a festészet történetében az intenzív térélményt nyújtó, festőien homályos (manapság „blur”-ösnek, régebben sfumatósnak mondott) festékmegmunkálás és képalakítás. A félig absztrakt, félig figuratív, „asszociatív” festészetnek is megvan a maga kultúrtörténete a hol inkább geometrikus, hol meg inkább organikus jellegű formavilággal Kandinszkijtől a kései École de Paris-ig. És valahol ugyanez mondható el a kísérteties fényekről is, amelyek Caspar David Friedrichtől a Las vegas-i Helyszínelőkig sohasem hiányozhattak egy jó thrillerből. De a legszebb mégis az, hogy a festő mindezeket valahogy nagyon elegánsan és nagyon visszafogottan viszi színre, méghozzá olajfestészet formájában.
A számtalan bizonyíték közül egyet érdemes alaposabban is megvizsgálni: Kutató alak. P. F. dobozokkal. Egy nagyméretű (190 x 240 cm) olaj-vászon festményről van szó egyetlen figurával (nevezett Peter Falkkal) és rengeteg dobozzal. Ha túl van a néző a „columbós” részen, akkor kezd el működni a festmény veleje, a szín- és fényeffektek kavalkádja. De ehhez a háttérben valahol futtatni kell a festmény és a téma „eredeti” (szűcsattilás illetve columbós) kontextusát is. A hetvenes évek Columbóját (Magyarországon mindenképpen) visszafogott színek, és már-már neorealista beállítások jellemezték: sok közeli és kevés kameramozgás, odaadó figyelem a részletek iránt, ohne autósüldözés, pláne tűzpárbaj. Szűcsnél viszont önálló életre kel a fal és a padló, miközben a Hadnagy szinte elveszik a dobozok között. A szemközti fal egészen olyan, mintha egy átfestett, „virágos” vagy „gyümölcsös” formákban burjánzó Szűcs Attila freskót dobtak volna be a film terébe. Abba a térbe, amelyet a minimalista művészek számára oly kedves kockák, azaz dobozok uralnak, melyek egy egészen szokatlan, kékes színben irizáló, erősen tükröző padlón hevernek festői összevisszaságban. És nem elég, hogy hevernek, hanem egyikük mintha vissza is tükrözne valamit, mintha képernyőként viselkedne, mintha éppen egy film részlete elevenedne meg rajta. Miközben persze fogalmunk se lehet arról, hogy Peter Falk éppen mit is keres, vagy hol is van egyáltalán. A lényeg a keresés, mondhatnánk a bulvársajtó színvonalán. És így is van! De nem akármilyen keresés, hanem egy talált tárgy keresése. Egy keresés, amely a művész sajátja is, aki keresi az eszközöket ahhoz, hogy megvalósítsa az elméjében körvonalazódó képet. De egyúttal a néző keresése is, aki keresi nemcsak a rejtélyes szüzsét, de a festészet jelenlegi verzióit is a képek szemlélése során. És ez a keresés egy furcsán aktuális, új értelmet ad a művészettörténeti rejtvényfejtés évszázados metaforájának is. A 19. század végén Giovanni Morelli apró motívumok, fülcimpák, és lábujjak alapján azonosította a nagy mesterek munkáit, és a módszer elbűvölte nemcsak Sherlock Holmes-ot és alkotóját, Sir Arthur Conan Doylet, de még Sigmund Freudot is, aki később a jelentéktelennek tűnő részletek, a mellékes dolgok szimptomatikus jellegére építette a pszichoanalízis tudományát. A szimptómákat és a kuriózumokat manapság már bonyolult indexek és tudományos képalkotó-módszerek váltották fel, de a jelek tudományának aktualitása töretlen Hippokratész óta. A téma tehát örök, a médiumok és a kulturális áttételek azonban egyre bonyolultabbak. Bonyolultságuk már-már a fraktálokat és az n-dimenziós matematikákat idézi, és talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy ma már a festészetben nem annyira a történet az érdekes, mert azzal dugig van a média, hanem sokkal inkább az ábrázolás médiuma, a képalkotás folyamata a fotóktól és a digitális filmektől a kadmium sárgán és a smaragdzöldön át a lazúrozásig és az átfestésekig. Vagyis nem a mit, hanem a hogyan, és ez lenne valahol az a bizonyos Columbo-paradigma, mely afelé tereli a tekintetet, hogy Szűcs Attila festményein – bármily erős is a késztetés – ne csak Columbót lássuk.