A hely, ahol meghalsz


A csendélet kifejezés egyik lehetséges eredete az olasz natura morta, szó szerinti fordításban „halott természet”. Amint az a műfaj nevéből is következik, a natura morta megjelölésű művek - elsősorban festmények - jobbára mozdulatlan tárgyakat, a természetből kiemelt, élettelen növényeket ábrázolnak.
Mi történik akkor, ha a mozdulatlan, holt tárgyak leszűkített témaköre helyett, magát az alkotó szemléletet változtatjuk át egy olyan pillantássá, amit csak a halál előtti utolsó pillanatban tapasztal az innen eltávozó? Valós tisztánlátás ez, a halott utolsó pillantása, amiben a feltételezett intenzív alkotói jelenlét oszcilláló mozgást végez a vizsgálat tárgya és egy végtelen távoli, az életen kívüli határ között.
Bármely műalkotás létrehozása elsőrendűen aktív, élettől telített gesztus. Az elmúlás megjelenítése ezt a gesztust legfeljebb zárójelbe teheti, de nem írhatja felül. Hasonlóképpen a „halott pillantás” megmutatása utalás egy külső megfigyelő aktív jelenlétére. Ez a jelenlét azonban természetéből fakadóan egyenesen arányos a megfigyelő távolságával.

Festményeimen olyan helyeket keresek, ahol modellezhetem ezt a paradox viszonyt, a helyet, ahol meghalok.

Szűcs Attila
Budapest, 2009