Gyula Rózsa
Fenntartások a csendélet mélyén
Rózsa Gyula, NOL, 2013. október 30.
Szűcs Attila, Kepes Intézet, Eger
Higgyünk-e egy festőnek, aki vallomásában csendéletnek minősít minden képet, és közben olyan vásznakat mutat be, mint Vak palotapincsi, Kutya karácsonyfa égőkkel és Ágy vadászgéppel? Ráadásul Szűcs Attila címei nem tréfálnak. A világtalan öleb tekintetnek látszó nem tekintete borzongató, szerencsésebb sorsú fajtársa is csak mérsékelten az, mert a taszító lila és kékeszöld lámpáktól láthatóan szenved, és a házastársi kettős ágyon landoló szuperszonikus attól igazán elképesztő, hogy az ágyterítő puha, anyagszerű, szinte megfogható.
Mindazonáltal Szűcsnek ezek a tíztizenkét évvel ezelőtt festett vadabb történetei értelmezik a válogatott kiállítást. Bravúros megfestésükkel exponálják azt az elmélyült professzionalizmust, amely az Enteriőr égő függönnyel már-már költői koromfoltjaitól az idei-tavalyi kisebb vásznak gyanús anyagszerűségéig vezet, nem kevésbé azt a kétértelműséget, amely ennek a piktúrának a kezdetektől a lényege.
A témák többnyire valóban a legegyszerűbbek. Évtizede egy fehér szoba, amelynek dupla ágyára majd a vadászgép lesz leszállandó, egy Szoba sárga függönnyel és tapétával, amely semmi mást nem ábrázoló négyméteres diptichon, s a mához közelítve mi sem természetesebb, mint a kisebb kompozíciók szűkszavúsága. Pár kesztyűk és női kezek kesztyűhúzásra készen, formás női lábak állva, ülve, de csak a lábak, deréktól lefelé, Taps cím fölött egy friss-ropogósra kidolgozott jelenet, amelyen a fejek helyén finom, szürkés képmező látható, halvány, talán meleg színű futamokkal. A festői igényesség az évek során nem változott. Szűcs úgy ábrázolt már tizenkét esztendeje is Vörös függönyt, hogy érzékelni lehetett a selyem minőségét, és olyan üdék ma is a tapsoló fehér ingek, mintha népi kollégistákat festett volna akkori, tiszta hittel.
Merthogy az abszurditás sem változott. Kis groteszk abszurditások ezek, nehezen tetten érhetők, épp ezért még nyugtalanítóbbak, hiszen a festő olyan rezzenéstelen arccal dolgozik, mintha nem volna egyéb gondja a látványhű ábrázolásnál. Többnyire a finom homály, a tűnődő elmosódottság teszi kétségessé a világ komolyan vételét, valami furcsa, impresszionisztikus pára, amely bevonja a tárgyakat, a gyakori neonszíneket is. A Szivárvány fákkal olyan gyöngéd, fenyői oly tépettek, hogy mindenki látja, ilyen szivárványos idill nem létezik, a Felújítás derengő létráját, lepedőbe burkolt bútorait és rongycsomóját meg ez a rózsaszínes derengés emeli banálisból banális apoteózisba.
Népszabadság, Rózsa Gyula, 2010. december (68. évfolyam, 279-304. szám)
A világ így megyen
Szűcs Attila: Bubble Memory, 1991-2007. WAX Kultúrgyár
Népszabadság, 2007. október 17.
Csupa banalitás, csupa közhely: egy férfi kutyát sétáltat, egy gyerek egy építkezésen, egy üres úgynevezett konditerem. Szűcs Attila legújabb képei a hát-bizony-jánosság és a hát- ilyen-a-világ filozófiájának hatalmasan szétterülő lapályából merítik a témájukat.
Olyannyira, hogy a búvárkodó könnyűbúvárok, a csak úgy álló és térdelő férfi, a kacatok közt szaglászó nyomozó után a kevésbé hétköznapi jeleneteket is hajlamosak vagyunk megszokottnak venni. Vezetéken mászó meztelen férfi, Szerelmesek buborékokban, Autót evő oroszlánok - ezek a képcímek és pontosan leírt képtartalmak olyan természetességgel süppednek bele a laza közönybe, a szürkés indolenciába, hogy lapító, ámbár nem titkolt abszurditásuk csak később, másod-harmadjára jut el a tudatig.
Holott az oroszlánok - egy hím és egy nőstény - valóban nekiesnek az autó elejének és hátuljának, a meztelen szerelmeskedők nemcsak ovális buborékban henteregnek, hanem apró, vacak üzekedésükben annyi a szexualitás is, mint az egymásra dobált vak macskakölykök látványában. Bizarrak, kevésbé szakmai terminussal undokak. Ezt az undokságot azonban sokáig leplezi, beburkolja és feledteti Szűcs elképesztően finom festőisége. Igazán nem örömteli árnyalatait, szürkéit és mindig először szürkének ható vibráló felületeit olyan érzékenyen, olyan gyöngéden keveri ki, a tónusok olyan körmönfont változatát kínálja, amely a legrafináltabb impreszszionistának is dicséretére válna. A kutyás ember vizeskék hátterében sárgás, elmosódó virágok (talán virágok) villannak fel, mintha mind egy-egy tavirózsa volna, a Fiú foltokkal és építkezési helyszínnel cím fölött a föld foltjainak sárga, vörös, rózsaszín és zöld tünékenysége az öregedésbe és a félvakságba belepuhult Monet késői műveivel versenyezhetne, a vezetékek között finoman vibrál az ég.
Ezekre és ezekbe rajzolódik a riasztó vörös-zöld vonal. Szűcs a mindig hatalmas képek felületén is vegyíti olykor a kellemetlen, tisztázatlan lilásvörösnek és a szürkés, egyáltalán nem üdítő almazöldnek azokat az árnyalatait, amelyek a figurákon és a tárgyakon mutatják meg teljes valójukat. Olyanok ezek a formákat körítő és kitöltő vibrálások, mintha negyedosztályú táncos szórakozóhelyek olcsó fényjátéka lett volna az ihlető forrásuk: a meztelen férfi húsvörös, de kék reflexek ellenpontozzák, a kisfiú is megkapja a magáét a kékeszöld árnyalatoktól, a leglidércesebb azonban a testedzőterem, amelynek sötét, üres világában az emeltyűs és csigakerekes kínzóeszközök neonosan, vörös-zölden fluoreszkálnak.
A látvány mégsem sokkoló. Szűcs ugyanis ugyanazzal a tapintattal és bravúrral úsztatja el, mossa szét, békíti a távolba ezeket a színbeli és formai kellemetlenkedéseket, mint ami a foltkezelését jellemzi. Ábrázolói óvatosságát, komisz gyöngédségét talán néhány kiállított ceruzarajza mutatja a legegyszerűbben, amelyeknek egyike-másika mintha frottázs volna, mintha úgy készültek volna, hogy férfiakat és kirándulócsoportokat helyezett volna a papír alá, s úgy dörzsölte volna át a formájukat tompa ceruzavéggel.
Szűcs mesterien szkeptikus és szatirikus. Véleménye a világról a legújabb képek láttán is nyilvánvaló, de még közvetlenebbül mutatják szemléletét és mondanivalóját a korábbi periódusok. A telefonközpontot szerelő lány, meg a szaloncukorgyári nő éppen azokkal a mozdulatokkal képeszt el, amelyekkel talán Szűcs születése körül, negyven éve hagyott fel a Dolgozó emberek között kiállítások hazai festészete. Csak a reflexek lidércesek, csak a szaloncukorformák elmaszatoltak, csak a munkaköpenyek csíkjai tisztázatlanok. A Lidice-ciklus értelmezi azt az eszement bornírtságot, amelyet egy tömeggyilkosság emlékhelyéről készített kirándulós képes levelezőlap állított elő. A Hitler kutyája nélkül a címével is jelzi a pokoli iróniát, a Graf Stauffenberg a több szürkéjével és a mellkép szokványával az elfoszló drámát.
Ne bízzuk el magunkat, Szűcs nem szimplán múltkritikus. Fenntartásai vannak a világgal szemben, mint a legtöbb művésznek. A fokozatok azonban megkülönböztetendők. A művész ma mindenképpen tiltakozik. Vannak, akik tiltakozásuknak művészi formát is adnak, de művészetük megáll a pőre demonstrációnál. S vannak, akik elhessegethetetlen, lerázhatatlan, megragadó művekbe lényegítik át nem hízelgő tapasztalataikat.
ENTER
Rekamiék Madame nélkül, Kiállítás
Népszabadság • Rózsa Gyula • 2006. április 5.
Nyelvlecke a Keleti Károly utcában: Szűcs Attila kiállításán minden képnek angol címe van. Nem túlságosan bonyolult gyakorlatok, mondjuk, alapfok, második trimeszter, de a látnivalók maguk is olyan egyszerűen egyértelműek, hogy az angolul nem tudó is azonnal érti.
Két piros ágy, Kilincs, Anya gyermekével és Hálószoba tévével - a motívumok és a kompozíciók a bonyolultságnak és az összetettségnek pontosan ezen a fokán állnak, első látásra úgyszólván vizuális pidzsininglis, festett reptéri angol Szűcs valamennyi új képe. Hogy kikeveredjünk a metaforákból: Szűcs is gyarapítani látszik azt a nem ritka és nem népszerűtlen neonaiv festészeti áramlatot, amely hajdani nyelvkönyv-illusztrációk banalitásával és keresetlen kezdetlegességével hökkent meg. Helyzetek és figurák a közhelyek igazságtudatával, egy játszótér mászókával, egy éneklő nő, egy alvó férfi igen egyszerű kompozícióban, igen egyszerű körvonalakkal megjelenítve.
Ami az immár inkább középgenerációhoz tartozó, semmint fiatalként vállon veregethető művészt ettől a tábortól megkülönbözteti, az a nagyon finom festőiség. Bizarr tulajdonság egy brutálisan egyszerűsítő, tudatosan kezdetleges környezetben, mondhatni szürreális, de hát az alapfogás maga sincs minden szürrealitás híján. Az élet bonyolultságát rafinált naivitással kifejezni, netán azzal, körvonal-rajzokkal, együgyűen áttetsző kompozíciókkal reflexiót, kritikát gyakorolni önmagában is groteszk. Szűcs ezt az ellentmondást azzal fokozza, hogy a két piros ágyon kívül semmi mást nem ábrázoló tábláján az ágytakarók olyan puhán, mélyen, bársonyosan vörösek és szépek, mint hajdanvolt neobarokk szovjet történelmi zsánereken a leomló bíbordrapériák. Egy címe szerint rózsaszín szobának vörös, lila, zöld és fehér árnyalatokból olvad össze a derengő rőtsége, egy fogadócsarnok vörös enteriőrjébe apró, finom, de heves dísznövény-zöldek szólnak bele, egy sarokheverő almazölden fluoreszkáló képén anyagszerű élfények szaladnak a bőr vagy műbőr huzaton. Ráadásul mindez majdnem látomás. Szűcs az elbizonytalanítást, a finom feszültséget azzal tetézi, hogy minden képe vagy neonosan felfénylik, vagy - ez a gyakoribb - párásan, fátyolosan elmosódott lesz.
És vigasztalanul, némán üres. Még inkább: elhagyatott. Nem kell tudni, hogy kedvenc feltalálóját, Nikola Teslát már több képen megénekelte, s hogy óvatos festészete elődjének tekintheti a nagy Giorgio Morandit, a hiányérzet ezek ismerete nélkül is hiányérzet az N. Tesla szófája, meg a G. Morandi ágya című kompozíción. Valamint erős a plasztikusan perspektivikus ábrázolás a fluoreszkáló zöld káprázat ellenére az előbbin, és a sarok sötét mélyülése az utóbbin. Magányos rekvizitumokat fest Szűcs egyébként is, ezek a nagyon személyes tárgyak, ágyak, ágytakarók, párnák sosem érzékeltetik az ember melegét, nem abból a fajtából valók, amelyek a használó-tulajdonos egy pillanattal korábbi, még közvetlen jelenlétére emlékeztetnének. Elhagyatottságuk olykor a lírai festőiség ellenére, vagy éppen a lírai festőiség erejével monumentálissá válik. Az avasvaj-szín a fehér ágytakarón a nagy, lusta anyag szinte tapintható puhasága, a műgonddal és profifölénnyel megfestett ráncok és lágy árnyékok illúziótlanok.
Szűcs ezúttal főleg fekvőalkalmatosságokat örökít meg, és talán a párna mögött rejtőzködő alak (Figure Hiding behind a Pillow) a legértelmezőbb kompozíció a természetesen láthatatlan alakjával. A legnevesebb fekvőbútor-festő, Jacques Louis David képén még a híres szépasszony, Madame Récamier gyöngéd fensége volt a főszereplő, hiába tervezte magát a bútort a nagy építész Schinkel. A szürrealista René Magritte komisz parafrázisa már egy szépasszony-formájú decens koporsót fektetett David bútorára, így fejezve ki százötven évvel később nem feltétlenül tapintatos és azonosuló véleményét a világról. Újabb félszázad múltán Szűcs távoltartó sorozatára, Szűcs korára már egy beszédesen blaszfemikus koporsó sem, csak sok üres, néma fekvőbútor marad. Klasszikus szépség és cinikus komiszság helyett fátyolos tűnődés; álom, amely nem rémálom, de nem is okvetlenül elringató.
