Cserhalmi Luca

KULTÚRA&KRITIKA
A PPKE BTK
Esztétika Tanszékének
kritikai portálja

A hiány festészete

Cserhalmi Luca

Szűcs Attila kiállítása a Ludwig Múzeumban

A kortárs magyar festészet lassan ikonikussá váló vezéregyénisége, Szűcs Attila festményeiből nyílt kiállítás a Ludwig Múzeumban december 16-án Kísértetek és kísérletek címmel. Február 19-éig még látogatható a különleges hangulatot árasztó kiállítás. A kilencvenes években induló, tehetségében már korán felismert művész munkásságának egészen korai festményei, de a legfrissebb művek is megtalálhatóak a tárlat válogatásában, amely jellegzetes alkotások kiemelésével teszi átélhetővé az eddigi életművet. A meghatározó elrendezési elv a festmények tematikus, kötött gondolati csoportokban való elhelyezése, amely mégis enged annyi szabad teret az összeállításnak – lévén a tematikák igen elvont gondolatokat rejtenek magukban, számos értelmezési módra adva lehetőséget –, hogy a párhuzamba állított képek között mindig akadjon meglepő elem, amely felkelti a figyelmet, mégis koherensen beleszövődik az alkotások sorába. A fő témák a „kísértet”, a „vakfolt”, a „planking”, az „emlékezés” és a „metafizikus kutatás”. E tematikai csomópontok szervesen összetartoznak, hiszen más-más megközelítésből kérdeznek rá végső soron ugyanarra a homályosságra.


Valami kísértetiesség árad Szűcs Attila összes képéből. Elég csak a festett figuráit olyan gyakran körülvevő aurára gondolni, vagy az üresen hagyott ágyakra, magányos házakra és játszóterekre, a homályos, arcukat nem mutató alakokra, a képek tompa fényeire, kórházi vagy baleseti jeleneteire, vagy a térérzet kiiktatásának gyakorlatára. Ezen a ponton kapcsolódik a „unheimlich”-nek, a félelmetesnek, rejtélyesnek a 18-19. századi gondolatköréhez és művészeti ábrázolásmódjához: ekkor jelent meg az esztétikai diskurzusban a misztikusnak, a homályosnak, a megragadhatatlan mivoltában borzongatónak a felértékelődése. Ezt az érzetet erősítik Szűcs Attilánál a plankingelőket ábrázoló festményei is, amelyeken általában egy ember teljesen kimerevített testhelyzetben fekszik arccal lefelé. A festő már 1997-ben találkozott ezzel a jelenséggel és azóta jellegzetes motívumként szerepel festményein ez az általa dadaistának nevezett önkifejező tevékenység, amely az elhatárolódás és teljes beolvadás, az aktív passzivitás ellentmondásosságával került érdeklődése centrumába. Kísérteties, mivel természetellenes testhelyzet és nem megszokott viselkedésforma. Ugyanakkor a múlt kísértetei is megjelennek képein, például Csontváry, Kádár, Hitler és mások személyében, történelmi események, emlékek felidézésével.

A társadalom kollektív múltjára való egyéni és irányított visszaemlékezés feszültségének kérdése provokatívan jelenik meg a tárlaton. Emellett a képzőművészet múltjának felidézése is megjelenik a hagyományok, különböző festői gyakorlatok akár egy képen belül történő ötvözésével és a nagy elődök megidézése által. Ezzel szemben az első terem fantomjai az ember szubjektív múltjával szemben álló képét idézik meg. Hogyan tudunk viszonyulni saját és közös múltunkhoz, tudunk-e egyáltalán konkrét módon hozzáállni, vagy csak kézzel nem megfogható jelenségként lebegnek előttünk a fel nem dolgozott múlt kivetülései, amelyeknek megragadhatatlansága csak akkor válik igazán egyértelművé, amikor utána nyúlnánk? Ezért csak állunk szemben az emlékkel, és nem szólunk hozzá, várva, hátha az szólít meg bennünket. A tárlaton e problematikával szemben jelenik meg a természettudomány mint a materiális világ megismerhetőségét hangsúlyozó erőfeszítés, amely minden igyekezetével csak arra mutat rá, hogy nincs teljes győzelem, hiszen minden eredmény csak újabb kérdéseket szül. Ezt a bizonytalanságot lehet tetten érni a mostani kiállításon szintén bemutatott Tesla-képeken is, átitatva a science fiction világának bizarrságával, vagy a Körülbelül 10-35 másodperc című festményen, amelyen a „szem nem látta nagy bumm” eseményét kísérelte meg lefesteni az alkotó, ezzel mesélve arról a végtelen akaratról, amely az alapjaiban meghatározhatatlan emberi világot igyekszik kétségbeesetten reális alapokra helyezni.


Hiszen nem csak Szűcs Atilla képein találkozunk szembe hatalmas és tátongó, lényeget kitakaró vakfoltokkal. Van, hogy csak állunk mellette, mintha nem is zavarna, mint ahogy Piros vakfolt című festményének alakjai teszik, és van, hogy egyenesen belebámulunk, mert nem tudunk mást tenni. Ezt teszi Colombo hadnagyra emlékeztető alakja is a Figura rózsaszín vakfolttal című alkotásán, ahol viszont ez a hatalmas és kikerülhetetlen homályosság, a nemtudás nemcsak, hogy nem rémisztő, de kifejezetten hívogatóan jelenik meg a gondolataiba mélyedő nyomozó előtt. Colombo alakja visszatérő motívum. Érdekes élmény a tárlat végigjárása közben újra meg újra a kutató alakkal találkozni, aki az éppen körülötte szétfoszló realitás közepén, vagy a már eleve meghatározatlan térben összpontosít az őt lekötő rejtélyre, így sejthető, hogy nem evilági kérdések foglalkoztatják. A kurátor, Hornyik Sándor ezt sűrítette bele a „metafizikus kutatás” kifejezésbe. Ez összefoglalja azt a szellemi beállítódást, amely a nem megfogható, logikus ésszel megmagyarázhatatlan és megnevezhetetlen jelenségekre irányuló csillapíthatatlan érdeklődés sajátja, ahol az elvontabb problémák uralkodnak az elmén, és amelyek kísértetként követik az embert akár egy életen át, hiszen megfejtésükhöz túl korlátozottak az elme képességei. Másrészről a megfejtésre váró festmények előtt gondolataiba merülő szemlélő is magára ismer a nyomozó alakjában, hiszen Szűcs Attila alkotásai gondolatiságukkal akár egy nagy kirakós részletei, bepillantást nyújtanak egy monumentális művészi gondolatvilágba.


Ez az a plusz, amit mindig megtapasztal az ember a „jó műalkotásokkal” való találkozás alkalmával. Rámutatnak a mindennapok jól meghatározott egyértelműségeinek lényegtelenségére és átemelnek a lényegi világ meghatározhatatlanságába, amivel ha nem is tudunk sokszor mit kezdeni, sokkal érdekesebb, és szavak nélkül is átélhetőbb. Szűcs Attila érdekes utat választott ennek a kifejezésére. Minden, ami kifejezhetetlen számunkra, ott van a festményein; azáltal, hogy „nincs ott”, a láthatatlanban vizualizálódik. A megértés és a meghatározhatatlanság keltette hiány, amely akár szenvedélyes kutatást, akár katatón elmélyedést, esetleg az elme megbomlását okozza – mint az annyi festményének témája – kifejeződik a vakfoltok végtelen mélységében, az üresen hagyott ágyak csöndjében, az élénk színek eltompításában és a szürreális jelenségekben, elmosódásokban. Ezáltal Szűcs Attila belső utazásra is viszi a befogadót, hiszen mindenki annak a jelenlétét látja a hiányban, amely aktuálisan kétségbe ejti. Azonban ami minden hiányt átfog, az az elme határainak megélése.

Kísértetek és kísérletek – Szűcs Attila festészete

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

2016. december 16. – 2017. február 19.