VisszhangFestészetportrédigitális világSzűcs Attila
Szükséges képhibák
Szűcs Attila új kiállításán a valóság és a virtualitás kéz a kézben jár, a képeken egy csókjelenetet és egy énekesnő előadását digitális jelek zavarják meg. A művésznél a képhiba viszont nem pusztán esztétikai elem, hanem az emlékezet mulandóságára és a digitalizáció térhódítására is utal. Szűcs Attilával a szürreális művészetéről és a virtuális világ buktatóiról beszélgettünk.
Publikálva:2025.12.14. 16:33
Szerző
Megosztás
Fotó:
Czimbal Gyula
| Forrás:
MTI/MTVA
Noha festményeket látunk Szűcs Attila kiállításán, azok olyan érzést keltenek, mintha digitális nyomatok lennének, melyeket képi hibák zavarnak meg. A Deák Erika Galériában látható tárlaton emellett feltűnik három rendezőzseni is, David Lynch, Ingmar Bergman és Buster Keaton, de körülöttük is virtuálisba „hajlik” a tér. Szűcs Attilát ugyanis vonzza a digitális világ, amelyet érzékenyen képes megjeleníteni a vásznakon. Eleinte azonban az analóg képi hibákból indult ki, majd fokozatosan került be a valóság és egy másik világ határterületére.
Ledolgozta a hátrányt
– Tizenhárom évesen, meglehetősen későn döntöttem el, hogy festő leszek. Elsődlegesen a fizika és a kémia érdekelt, és teszem hozzá, jól is ment, de aztán a művészet bevonzott. A rajzolással kezdődött, egyszerűen azt vettem észre, hogy ez érdekel a legjobban, ezt szeretem a leginkább csinálni, ráadásul mindennap és órákon keresztül. Soha nem éreztem úgy, hogy beleunnék vagy ne érdekelne. Aztán egy-két hónap után kiderült, hogy én ezt akarom csinálni: rajzolni, festeni szeretnék egész életemben – mondta a miskolci születésű művész.
Fotó:
Puskás Panna
| Forrás:
Népszava
Nagy munka várt rá, mert megpróbálta a rengeteg elmaradást pótolni, így könyvtárba járt, és bújta a köteteket, albumokat, amelyek elkezdtek hatni rá. Kollégistaként felkerült Budapestre, ahol a Kisképzőbe járt, és itt már össze tudta hasonlítani a tudását másokéval. – Igaz, hogy üveggyári rajzolónak, tervezőnek vettek fel, de én a kollégiumban is mindennap festettem, és egyértelművé vált számomra, hogy ezt én a többiekhez képest is sokkal elkötelezettebben csinálom anélkül, hogy bárki ezt szorgalmazná. És ha úgy tetszik, ennek meglett a gyümölcse, mert egy idő után elismerték a munkámat. A második évben nyertem először iskolai rajzversenyt, aztán minden esztendőben. A negyedik évben mondták is, hogy teljesen felesleges bárkinek indulnia. Szóval a hátrányt, amiből indultam, gyorsan ledolgoztam.
Játszótér éjjel
Az egyetemen tovább finomította stílusát. Mesterével, Dienes Gáborral viszont nem találták meg a közös hangot. – A második évben majdnem kirúgott, de az osztály előző mestere, Kokas Ignác megmentett. Akkoriban ugyanis elkezdtem radikálisan koponyákat festeni, amit Gábor nem szeretett. A rajztudásomat persze értékelte, de a világomat nem. Kokas visszajárt időnként megnézni a hallgatók munkáit, és mindegyiket véleményezte. Nem mondott többet, csak két-három mondatot. Nekem például ezt:
„Maga egy kész festő, minek jár ide?”
És ezt nem ironizálva mondta, hanem tényként, mire teljesen megállt a levegő. Másnap odajött hozzám Gábor, és közölte, hogy innentől azt csinálok, amit akarok.Szabadságot kapott tehát, és kedvére kísérletezhetett, így a festés mellett például rengeteg gipszöntvényt csinált.
Az egyetem után az 1989 és 1995 között működő Újlak Csoportnak lett egy ideig tagja, az Újlak mozit lezáró kiállításukon egy reflektor feküdt a földön, melynek „fényét” Szűcs Attila festette fel a padlóra. Aztán végleg a klasszikus értelemben vett festészet felé fordult, és kezdte még inkább kibontani alkotói világát. És noha a ’90-es évekbeli álomszerű művein a digitális világ még nem jelent meg, a képi hiba már igen. – Engem sokszor az érdekelt, hogy egy ideálisan felépített felületben mi az a hiba, az a vakfolt, ami nem feltétlenül kell, hogy ott legyen, de az fogja új irányba terelni a néző figyelmét és a festmény értelmezését is. Ez a szemlélet a kezdetektől ott van a művészetemben, például a Ludwig Múzeumban található 1995-ös Játszótér éjjel című munkámon, melyen az éjszakai térben szintén vakfoltok jelennek meg – mondja a művész.
Fotó:
Puskás Panna
| Forrás:
Népszava
Számára a festészet legfontosabb aspektusa az interaktivitás, mely az alkotó és az anyag között jön létre, hiszen hiába van prekoncepciója arról, hogyan fog kinézni az adott mű, a festék a véletlennek köszönhetően máshogy fog a vásznon „viselkedni”, ami meglepetést okozhat, Szűcs Attila pedig ilyen esetekben örül, hogy a mű is kapcsolatba lép vele. – Egy festői folyamat a véletlennek, a hibának köszönhetően nagyon meg tud változni, és én pont ezt keresem, provokálom is magamat, hogy történjen meg ez a pillanat. Mert engem nemcsak az a történet érdekel, amit megfestek, hanem magának a festésnek a narratívája, ahogy elkészül az adott mű, és ezalatt mi minden történik a vásznon. Vagyis hol folyt el a festék, hol olvadt össze két szín. Ezek legalább annyira fontos elemei egy festménynek, mint amit ábrázol.
Megfestett rendezők
A jelen kiállítás álomszerű képein az egyének mintha a valóságból átléptek volna egy másik világba, vagy mintha két világ határán léteznének – akárcsak a szereplők David Lynch műveiben, melyek Szűcs Attilának is a kedvencei. – Lynch mozifilmjeiben és sorozataiban is fontos szerepet kap a lebegtetés, hisz ezek a történetek azt sejtetik, hogy van egy másik rétege annak, amit éppen látsz. Ez sokszor explicit módon is megjelenik, például látunk egy függönyt, amely mögött lehet valaki. Ez hozzám közel áll, mert a művészetemben én is ezzel foglalkozom, hisz a festményeimen is vannak elemek, amelyek felsorolhatók, de nem ezektől lesz jó a kép, vagyis nem attól, ami megnevesíthető – mondja művész, aki nemhiába festette meg a mostani kiállítására is a rendezőzsenit, amint éppen egy hosszú nyelű kalapácsot meglódítva beveri egy televízió képernyőjét az 1986-os Kék bársony című filmjének forgatásán.
A tárlat egy másik képén is egy híres rendező, Ingmar Bergman tűnik fel, amint az arcán elfolyik a festék, ami torzítja a képet.
A svéd direktorra is jellemző, hogy olykor két világ határán mozog – mint az 1957-es A hetedik pecsétben, amelyben egy keresztes lovagot maga a Halál hív ki sakkjátszmára –, a filmekben pedig egyre mélyebben mutatja meg az emberi lelket, vagyis nála sem csupán a látható világon van a hangsúly. A kiállításon egy némafilmes rendező, Buster Keaton is feltűnik, amint az 1928-as Az ifjabb gőzös (Steamboat Bill, Jr.) filmjének egyik jelenetében barátnőjével, Kitty Kinggel (Marion Byron) búsong. Ahogy azonban Lynch és Bergman, úgy Keaton esetében is digitális hibák zavarják meg a képet, amivel a festő napjaink digitalizált valóságára akar reflektálni.
Használhatatlan MI
Szűcs Attila ezt a gondolatot a Menekülés című hatalmas képen foglalja össze leginkább: ezen egy hegyet látunk, melynek lábánál emberek sokasága szalad valamerre, miközben a hegy oldalán egy digitális képi hiba fut végig, mintha a virtuális világ kezdené bekebelezni a valóságot. A művész szerint azonban a képet értelmezhetjük fordítva is, mintha az emberek a valóságból menekülnének egy mesterséges világba, ahogy azt már napjainkban is teszik a közösségi médiában. – A kép festésekor nem is akartam eldönteni, hogy ez a sok alak a virtualitásból menekül a valósba vagy fordítva, hiszen sokféle forgatókönyv szól arról, hogy mi fog elkövetkezni a jövőben, a többségük viszont kifejezetten disztópikus, a kérdés csak az, hogy mennyire, és lehet-e azt tompítani. Az egyik legnagyobb változást az általános mesterséges intelligencia hozhatja el, amely kontrollálatlanul képes magát fejleszteni, és akkor az egész emberiségnek vége lehet. De senki nem tudja, mit hoz a jövő. A diagnosztikai eszközök tekintetében az MI még a legjobb szakembereket is tudja segíteni, hiszen ha egy orvos az életében megvizsgált tízezer esetet, és ő a legjobb a szakmájában, az MI millió páciens adataiból képes dolgozni, és nagyságrendekkel könnyebben kiszűri a problémát.
Ezután adódik a kérdés: vajon Szűcs Attila használ-e mesterséges intelligenciát a képei tervezésekor? – Photoshopot már régóta használok, és mostanában sokat tesztelem az egyik MI fizetős változatát is, de azt látom, hogy a program szövegben sokkal erősebb, mert nekem a festésben még nem tudott segíteni. A képi gondolkodása más, mint az emberé. Tettem már többször kísérletet arra, hogy adjon nekem ötleteket, de egyelőre használhatatlan.
https://nepszava.hu/3304962_szukseges-kephibak
Búcsú az aranykortól
Átalakuló világunkról és magáról a festészetről tesz fel kérdéseket Szűcs Attila kiállítása és a hozzá készült, filozofikus kiadvány.
Szerző
Publikálva:2023.11.16. 11:16
A kötet két társszerzője, Hornyik Sándor művészettörténész (b) és Szűcs Attila festőművész
Fotó: Budai Bálint| Forrás: Népszava
Szűcs Attila képeinek témáját nehezen lehet meghatározni: a vásznakon leomló hajzuhatagok, a semmiből előtűnő arcok és testek tűnnek fel, melyek összeolvadnak a környezetükkel. A festőművész szerint a Deák Erika Galériában rendezett tárlatának művei egy eltűnő világ lenyomatai, miközben egy új korszak eljövetelét is jelzik, hisz a valóságunk gyökeres átalakuláson megy át. Szűcs szerint egy paradigmaváltás közepén vagyunk, melyben a világ könnyen válhat disztópiává a természeti katasztrófák terjedése és a mesterséges intelligencia kezelhetetlen volta miatt. A kiállítás címe, „Az utolsó aranykor portréi” is erre az átmeneti időszakra utal, mintha búcsút intene egy idilli és bőséges periódusnak.
A tárlathoz egy gazdagon illusztrált könyv is készült, melyet a galéria a londoni Anomie Publishing kiadóval közösen hozott létre. Az angol és magyar nyelvű kiadvány többségében Szűcs 2021 és 2023 között készült szürreális olajképeiből, illetve tus- és grafitrajzaiból mutat válogatást, de tartalmaz „színfalak mögötti” fotókat is, melyeken az alkotó látható a műtermében vagy az említett galériában Mundruczó Kornéllal, akinek az Evolúció című filmjének plakátjához használták fel az egyik festményét.
A képeken az emberi arcok és testek beleolvadnak a mű valóságába
| Fotó:
Budai Bálint
| Forrás:
NépszavaInfó
Szűcs Attila: Portraits of the Last Golden Age (2023) 194 oldal
Kiadó: Anomie Publishing, Deák Erika Galéria
A könyv másik erősségét Az Univerzum arcképe című beszélgetés adja, mely Szűcs Attila és Hornyik Sándor művészettörténész között zajlott a jelen kiállítás kapcsán. A diskurzus a képek ábrázolásából indul ki, melyeken az emberi arcok és testek beleolvadnak a mű valóságába vagy magába a festménybe, mellyel az alkotó a világ elemeinek szoros összefüggésére utal. Szűcs úgy látja, bár az ember a környezetében a dolgokat különféle nevekkel látja el, a világ annál homogénebb, hiszen a részei összetartoznak. A műveken ezért az arcok is feloldódnak valami nagyobb egészben, mintha az ábrázolt személy feladná a saját énjét. Szűcs esetében azonban ez nem pusztán a képeken jelenik meg, de alkotói folyamatának alapja is, melynek lényege az ego feladása. Ha ugyanis a művész meditatív állapotba kerül, az énje védtelenné válik, így maga az alkotási folyamat is felszabadultabb lesz. Szűcs emellett úgy véli, egy festmény akkor működik igazán, ha nincs befejezve, és van benne hibafaktor, mely az életnek is a jellemzője.
Szűcs Attila szerint a művei egy eltűnő világ lenyomatát mutatják
| Fotó:
Budai Bálint
| Forrás:
Népszava
Hornyik szerint a művek a realitás alakulását is láthatóvá teszik, komplex felépítésüknek köszönhetően szándékosan elbizonytalanítják a nézőt. Utóbbit Szűcs részben azzal éri el, hogy a felfestett munkára hígítót visz fel, mely a szó szoros értelmében feloldja a formákat. Az esztéta szerint a képek a valóság mögé is betekintenek, vagyis felfedik azt, ami szabad szemmel nem látható, és a hétköznapi szókinccsel nem kifejezhető. Ez szintén a művek ambivalens volta okozza, az ismétlődő figurák, a tükrözött alakok és a formák említett feloldása. Hornyik szerint ez összefüggésbe hozható a hinduizmus azon gondolatával, miszerint az ember Maja istennő fátylán keresztül látja a világot, míg meditatív technikákkal elérheti a Brahmant, mely a valóság igazi arca.