Értem, vagy nem értem? – Nyolc kérdés a kortárs képzőművészetről
https://www.libri.hu/konyv/petranyi_zsolt.ertem-vagy-nem-ertem.html
Szűcs Attila (1967–)
Ha röviden kellene jellemeznem Szűcs Attila munkásságát, azt állítanám, hogy az a Festészetről szól. A médiumot megnevező nagybetűs szóval azt akarom kifejezni, hogy bármit is festett Attila az elmúlt harminc évben, az legalább annyira szólt a hogyan?-ról, mint a mit?-ről. Pályáját a kilencvenes években kezdte, amikor leginkább a technológiai robbanás kultúrára és mindennapi életünkre gyakorolt hatását érezhettük a művészetben is. Ennek ellenére tudott reagálni a kor felvetéseire a digitális képek elsőbbrendűségéről, és olyan művek sorát alkotta, amelyek a képi manipuláció miatt elbizonytalanodott valóságábrázoláshoz is hozzá tudtak szólni – klasszikus festészeti nyelvezettel. De értéke ezen túl leginkább mégis abban rejlik, hogy
[Kép: Szűcs Attila: Cím nélkül (Stég), 1997]
az általa választott témák és motívumok a saját „életidejét” járják körül, aminek horizontja körülbelül a nagyszüleink korától a jelenig terjed. A képeinek zömén megjelenő személyek, öltözetek, épületek, tájak, jelenetek, tárgyak azért tudnak a nézővel többsíkúan kommunikálni, mert azok a közös kelet-európai történelemben, kultúrában és mindennapokban gyökerező emlékek motívumait idézik fel és helyezik jelenkori kontextusba. Képei előtt állva a néző, ha nem is tudja mindig pontosan beazonosítani a motívum eredetét, mégis úgy érzi, valahol már látta vagy érezte azt, amit a képen lát. Egy olyan művészeti közegben, ahol az egyetemes és a lokális kettőssége folyamatos fejtörést jelent művészeknek és kurátoroknak egyaránt, Szűcs Attila festészetében vállalja, hogy referenciái a tárgyilagos megnevezésen túl érzelmi hatást is gyakoroljanak arra, aki azonos időben és környezetben nőtt fel vele.
Szűcs festészetének megfejtésével sokan foglalkoztak már, elemzői a legkomolyabb művészetelméleti megközelítéseket vagy filozófiai fogalmakat használják. Mindezek tanulságai mellett azonban vannak könnyebben áttekinthető értelmezést ígérő módszertanok is. Az alábbi bekezdésekben a kettősséget, a hogyan? és a mit? kérdését fogjuk körüljárni azért is, mert Szűcs Attila festészete a legjobb alany arra, hogy kapcsán a technika és a témaválasztás következetességének általános kérdéseibe bocsátkozzunk. Közben persze olyan részletekre is felhívjuk az olvasó figyelmét, melyek festészetének egyediségébe, a választott téma megjelenítésének sajátos logikájába, ezáltal Szűcs Attila munkásságának karakterisztikumába vezethetnek be minket.
Elhallgatott részletek
Szűcs érdeklődése a kilencvenes évek közepe táján fordult a „mediális” festészet, azaz olyan klasszikus technikai megoldások felé, amelyek kapcsolatban állnak más képalkotási eljárásokkal, például a fotográfiával. Ezen túl az emberi látás működési mechanizmusa is foglalkoztatta, mégpedig az, hogy a vizuális érzékelés milyen viszonyban van az igazság megélésével. Hogy amit látunk, az félreérthető is lehet, mert bár szemünk érzékeli a valóságot, de mégsem mindig kapunk helyes információt a látottakról. Ennek egyik érzékszervi esete a „vakfolt”, ami a látómezőből kieső részletet jelenti, azaz nem látjuk a valóság egy részletét a szem recehártyáján lévő érzéketlen terület miatt: például bizonyos szögből háromlábúnak látjuk a négylábú széket pusztán azért, mert a szék egyik lába a „vakfoltra” esik. A felismerés, hogy a tökéletlen látást az agy értelmező kiegészítésekkel látja el a tájékozódás biztonsága érdekében, Szűcs festészetére inspirációként hatott. Több olyan képet festett abban az időszakban, amelyen a tárgyak egy-egy részletét nem jelenítette meg – mintha az a részlet vakfoltra esne, de a festmény nézője azt egésznek, reálisnak látja. Lehet ez egy faépítmény hiányzó lába, egy meg nem festett kéz vagy más részlet, a módszernek az a hatása, hogy mi, nézők nem vesszük észre rögtön a valóság kihagyott részletét. Csak a kép figyelmes szemlélésekor jövünk rá, hogy valami hiányzik, és arra is, hogy ettől a „hiánytól” működik igazán a kép, attól lesz feszültségteli és érdekes az ábrázolás. 1996-os cím nélküli, három, stégen beszélgető fiatalt ábrázoló képén például a stég „oldódik fel” a nyári atmoszférában. Tudjuk, hogy az építménynek milyen alakúnak kell lennie, ám ha az ábrázolt formát nézzük, mintha a hátsó fele nem is létezne, és csak három lábon állna. Ennek ellenére a kép épp e nagyvonalúság miatt kifejező, és engedi, hogy a néző a saját tapasztalataira támaszkodva idézze fel azt az érzetet vagy érzelmet, amit a jelenet kivált belőle.
Feloldódó kontúr
A fotográfiával ellentétben a festészet egyik fontos szemléletbeli eltérése az, hogy a festő a tárgyak kontúrjait nem a látás logikájának megfelelően jeleníti meg, hanem attól függetlenül zajlik azok élességével. Ez az egészet sejtelmessé teszi, de a figyelem irányításához, egy-egy részlet kiemeléséhez, a szemmozgás kontrollálásához is vezet. A műfaj mesterei az élességet és a homályosságot a reneszánsz óta a hatás növelésének szolgálatába állították, hogy minél érzékibb képeket hozzanak létre, aminek alakításában nem a valóság, hanem sokkal inkább az érzékenység és a gondolatiság a meghatározó. Az, hogy a megfestett tárgy vagy test részletei mennyire élesek, a forma körvonala mennyire határozott, a használt ecsettől és a technikától is függ. Van, hogy az életlenség a kép összhatásának a része; a festészetben az ábrázolás milyensége koncepció, amit az alkotók egy-egy korszakukon belül következetesen alkalmaznak.
[Kép: Szűcs Attila: Piros vakfolt, 1999]
Szűcs Attila életművében a körvonalak változóan voltak élesebbek vagy a környezetben feloldódók. Ez minden esetben a kép összhatását szolgálta, és azt, hogy a képen ábrázoltak mennyire legyenek meghatározhatók. 1999-es Piros vakfolt című képe például azért érdekes, mert ez is igazolja a látás sajátosságaival, esetleges zavaraival kapcsolatos érdeklődését, de azért is, mert a jégmező fehérségétől erősen elütő, két álldogáló nőalak köré egy-egy „szellemképet” festett, ami oldja a sötét alakok körvonalát. A kép így olyan, mintha a vakító fényben a szemünk káprázatában jelenne meg két oda nem illő, talán az emlékeinkből előlépő szereplő.
Testanalízis
Szűcs munkásságában feltűnő, hogy emberalakok ábrázolása mellett sok képe foglalkozik testrészletekkel, legtöbbször a hajjal vagy a kézzel. Esetében a portrékat is „testanalízisnek” nevezném, egyszerűen azért, mert bár visszaadják a személyiséget, de az általa festett arcok rendszerint eredeti környezetükből kiragadottak, mintha vonalaik a lehetséges ábrázolásmódokat mutatnák, nem pedig pszichológiai állapotokat. Kivételt jelentenek az ikonikus személyek, akik Szűcs életművében fontos szerepet játszanak, de róluk legyen szó a következő bekezdésben. A testrészletekről – az arc is ilyen – tudni kell, hogy megfestésük komoly szakmai kihívást jelent, nem véletlenül találunk nagy számban ilyen témájú vázlatokat a legnagyobb művészek munkásságában is. Ha egy részlet válik a kép témájává, nincs kibúvó, a legkisebb pontatlanság is feltűnik, hisz semmi más nem vonhatja el a figyelmünket. A haj felületének, fényének érzékeltetése vagy a kéz pontos megrajzolása, a szem, a száj, a bőr ábrázolása a reneszánsz óta ilyen feladat. Szűcs festészetében az emberi test részleteinek kiemelése a talányosságot erősíti: a néző feladata kitalálni, vajon milyen korú, kulturális hátterű az ábrázolt személy, és vajon milyen helyzetet idéz a fej- vagy kéztartás, a mozdulat. Ez a szokatlan megközelítés a szürrealizmus hagyományait idézi, de Szűcs számára fontosabb, hogy a kiemelt részletet sokoldalúan megfestett környezetben vagy módon ábrázolja, ezzel téve teljessé a kompozíciót. A foltokban, ecsetvonásokban gazdag festésmód azt az érzetet kelti, mintha elnagyolt lenne a látvány, pedig mindez csak a festészet szabadságát jelenti, aminek érvényre juttatása – ahogy már említettük – Szűcs Attila egyik fő motivációja.
Csak egy a sok példa közül a 2024-ben készült kép egy háttal ülő nőalakról, akinek hosszú szőke haja a kép fő motívuma. Láthatóan Attilát alapvetően az foglalkoztatta, hogy hogyan lehet ezt a tízezernyi hajszálból álló hullámzó, fényes felületet minél érzékletesebben és plasztikusabban megfesteni. A bravúros megoldás rabul ejti a nézőt, aki rácsodálkozik arra, hogy milyen esztétikai minőséget hordozhat önmagában a haj, aminek viselőjéről semmit nem árul el a kép. Az alak környezete itt is sokszínű, vibráló felület, ami annyiban erősít rá a szőkeségre, hogy vertikális struktúrájával a haj hullámvonalait erősíti.
[Kép: Szűcs Attila: Főpróba, 2024]
Felismerjük, hogy a háttér egy behúzott függönyt mutat, így mindjárt magyarázatot találunk a kép címére is: Főpróba. A kép egységes festészeti világot akar megjeleníteni, amelyben a valóságos elem és a festett környezet egyneművé válik, egységet képvisel. A zárt függöny mögött várakozó, háttal látszó színésznő eggyé válik környezetével a rivaldafényben.
Ikonok
Szűcs Attila képein sokszor találkozunk leginkább a filmvászonról vagy a tévéből ismert személyekkel, akik az elmúlt évtizedek meghatározó sztárjai voltak. Ilyen Columbo, Buster Keaton vagy más, kevésbé ismert énekesek, dívák, akik egy-egy korszak, a harmincas, negyvenes vagy a hetvenes évek kultúrájának meghatározó szereplői voltak, és életük, karakterük példaként jelent meg generációk előtt. Jellemzően, legtöbbször nem a történelem sorsfordító alakjai, mégis, személyükön keresztül felidéződik egy-egy kor atmoszférája, szimbólumai. Nem véletlen, hogy mindegyiküknek kapcsolata van a filmes vagy zenei világgal, a vizuális kultúrával. Megmutatásuk már önmagában is a kollektív emlékezet tágabb spektrumát fogja át. Szűcs „internacionális”, mert az emlékezet referenciáit a globális kultúra területén keresi, és nem a történelem konkrét példáin. Persze vannak az elmúlt század traumatikus pillanataira utaló kivételek munkásságában, melyek ennek az idézetrendszernek a politikatörténeti összefüggéseire is rávilágítanak.
Ilyen például Szűcs kivételes, Hitlert ábrázoló 2004-es képe, melyen a Führer épp lehajol – Hitler a kutyája nélkül a festmény címe. Az eredeti fotón Adolf épp a németjuhász kutyáját simogatja, ám Attila nem festette meg a kutyát, így az alak furcsa, érthetetlen mozdulatot tesz: füves kertben előrehajol, csakhogy nincs semmi, amit a kezével megérinthetne. A tömeggyilkos, akinek a felelősségét ismerjük, nevetségessé válik, de mégsem, mert szeretett kutyája, személyes örömeinek egyike, elvétetett tőle – sajnos ez minden, amit az utókor tehet, egy kis festészeti bosszú, ha már a történelem menetét nem befolyásolhatja…
[Kép: Szűcs Attila: Hitler a kutyája nélkül, 2004]
Valószínűtlen
Szűcs Attila festészete több átalakuláson ment át az utóbbi évtizedekben, de mindig egységes, felismerhető maradt. Ennek egyik oka, hogy még ha valóságos látványból indul is ki, nem annak megjelenítése a célja, hanem az, hogy megmutassa az ábrázolás festészeti lehetőségeit.
[Kép: Szűcs Attila: Mutáció, 2012]
Azt, hogy a festészet önálló műfaj, amely eltér a többi médiumtól: eltér a grafikától vagy a fotografikus hatások felidézésétől, de mégis megidézi a technológiai kép karakterét. Fontos eszköze a valóság átírása festészetté, aminek egyik legfőbb módja a valószínűtlenség kifejezése. Már kevesen emlékeznek például a közösségi médiában felbukkanó egyik divathullámra, mely szerint olyan fényképeket töltenek fel magukról a felhasználók, melyeken tárgyakon „plankingelnek”, azaz vízszintesen kitartott testhelyzetben pózolnak. Attila ebben rögtön meglátta a képi lehetőséget, és több festményt készített, amelyen ezt a valós szituációt változtatta festészetté. Az e témájú 2002-es képek közül csak a Mutáció címűt emelném ki, melyen beazonosíthatatlan fehér háttér előtt egy kisebb tujafa ágai között fiatal alak fekszik. A fenyő vöröses színe és a megfestés módja az ágakat lángokhoz teszi hasonlatossá, így a kép a valóságtól végképp elszakad, és szokatlan kompozícióvá válik.
De Szűcs Attila a beállításait, portréit, régi fotókat megidéző sokalakos műveit is úgy jeleníti meg, hogy abban legyen egy olyan elem – akár csak festészeti –, amely elemel minket a művészt inspiráló valóságtól.