Tisztelt Közönség!

1976. őszén hazafelé utaztam egy éjszakai gyorsvonattal. Harmadikos elemista voltam, ebből tudom kiszámolni. Az évszakot meg nem szokta elfelejteni az ember. Pirosat kaptunk valami katonai szállítmány miatt. Szerelvényünk órákon át vesztegelt a külvárosban, leszállni nem engedtek. Hadititok volt még a talpfák kátrányszaga is. Aztán mégis lehúzták nékem az ablakot, hogy ne unatkozzak. Odakint, a vasúti töltés alatt meg négy üres pad állt a ködön átszűrődő reflektorfényben. Tulajdonképpen ennyi. Nincs csattanója a történetnek. Tulajdonképpen nincs is történet. Mondhatnám még, hogy ilyesmi lehetett az Úr gyermekkora. Legalábbis így képzelem. Hogy ült egy vasúti kocsiban, lehúzták néki az ablakot, beleőrült abba, amit látott és azóta csak teremt, és teremt, és teremt. Lehet, hogy játszótér volt, amit láttam, én nem nevezném annak. A játszóteret ki lehet nőni. Meg lehet szabadulni tőle. A semmitől megszabadulni lehetetlen.
Azért beszélek erről, mert a redőnyök le vannak eresztve, de nem árt számon tartani, mire esik kilátás ebből a szobából, ahol most vagyunk. Tudni, hogy miféle fény is jön be az ablakon. Ha van önök között, aki nem tudná, bár ez elég valószínűtlen, az menjen fel a Ludwig Múzeumba. A teremőrök majd óva intik. Majd azt mondják, hogy vigyázzon, mert pár éve egy hatalmas rés tátong a falon, amin egyszerre dől be a sötétség, meg az a fény, ami elől az anyaméhből való kicibálása óta menekül az ember.
Emlékeznek Szűcs Attila 1997-es kiállításának első tíz percére? Arra, amikor Kemény István azt mondta, hogy Szűcs bele van zárva a saját memóriájába örökre? Ha ez igaz, akkor most abban a szobában állunk, amit Szűcs nem hagyhat el soha. Ez az emlékezet otthona. Itt lakik a múlt idő. Úgy emlékszünk, hogy az ablakból néha egy kabinsorra, néha egy kertre, néha a tengerre látni. Vagy akár narancsligetre. Vagy egy autóra. Mindegy. Aztán felhúzzuk a rolót és odakint ismét csak a négy pad, meg épp csak annyi fény, hogy a semmi lássék, de az nagyon. És akkor ül az ember ennél a fénynél, és teremt, teremt, teremt. Ez lesz a múlt. És valamiért azzal büntetik, hogy nem őrülhet bele.
Mint tudjuk, háromféle fény van. A természetes, a mesterséges, meg ami Szűcs Attila képein világit. Mondhatom azt is, a semmi fénye. Hogy nem belső fény, az biztos. Kintről jön, arról a térről. S aki itt él, az ennél a fénynél fekszik le és kel fel. Megszokta. Bizonyos értelemben realista. A fotel-fotel. Az ágy-ágy. Az ablak-ablak. Vagy majdnem az.
Azoknak jó, akiknek Szűcs Attila karácsonyfája nagyon szép karácsonyfa, csak miért nincs alatta ajándék?
Azoknak jó, akiknek pont ilyen foteljük van otthon, csak mintás huzattal, mert az szebb.
Azoknak jó, akik szerint csak fal van a vörös bársony mögött, meg a nap süt be a zsalu résein át, vagy az utcalámpa.
Meg akik szerint orült ez a nő, hiszen nincs is ott semmi, nem pedig a semmi van.
Aztán meg jó azoknak is, akik számára Szűcs festményei érdekes, izgalmas vásznak. Akik pontosan tudni vélik, mi micsoda, honnan származik és mit jelent. Meg akik langyos aggyal számolgatnak, majd megtalálják e vásznaknak a helyét a piktúra történetében valahol a melankolikus metafizikusok és a neoszentimentalista képeslap felhasználók között. Mondom, igen jó lehet azoknak is.
De leginkább azoknak jó, akiknek, ez a fény nem a semmi fénye, ez a sötétség pedig az ördögé. őket irigylem néha. Akik szerint nem igaz, hogy egy őrült öregember ül valahol egy ablaknál és már csak felejt, felejt, felejt.

Pest, Dorottya Galéria
1999. augusztus 27.