Sötét optika. Szűcs Attila festészetéről

Komoly életművet mutat be egy nagy kiállítás a budapesti Ludwig Múzeumban. Nem lehet elmenni mellette. Nem is mentünk.
2017-02-01
     
Kísértetek és kísérletek - Szűcs Attila festészete
Ludwig Múzeum
2016. december 16 - 2017. február 19.

A Kísértetek és kísérletekben Hornyik Sándor kurátor alapos, mély és elegáns értelmezését nyújtja Szűcs Attila festészetének. A kiállítás, abból a logikus feltevésből kiindulva, hogy a megértés folyamatából nem csak az értelmező személye, hanem az értelmezés ideje, helye sem hagyható ki, a jelenből, a friss munkák felől mutatja meg az életművet, a kísérteties, a vakfolt, a metafizikus nyomozás, a planking, és a kép a képben fogalmak hálójában. Ezt könnyedén megteheti, mert Szűcs festészete, minden változása, módosulása ellenére, páratlanul egységes, végiggondolt munkásság. Amelynek kiemelkedő éve volt 2016.

Elég, ha csak nyári jelentős és váratlan aukciós sikerére gondolunk a Sotheby’s-nél. Vagy arra, hogy kiállításával egy időben jelent meg az egyik legfontosabb német művészeti kiadónál, a Hatje Cantz-nál a kiállításhoz kapcsolódó monográfia, ami a művészet nemzetközi vérkeringésébe való eljutásnak páratlanul fontos, kihagyhatatlan lépése. De a hazai színtéren is ritka komoly kanonizáló gesztusként látott napvilágot a kiállításhoz kapcsolódó másik könyv, a Szivárványbaleset, amelyben 64 kortárs szerző reflektál Szűcs egy-egy képére.
Festészete hasonló egy folyton táguló, mélyülő és önmagát erősítő spirálhoz. Nem a radikális váltások, vagy a párhuzamos, egymástól akár jelentősen eltérő képi paradigmákban, sorozatokban való gondolkodás, hanem egy a motívumait, megfontolásait illető szerves változás, fejlődés, és/de sok tekintetben állandóság jellemzi, ami azonban nem jelent önismétlést vagy monotonitást. Artikulációs készlete az időben folyamatosan finomodik, egyre rugalmasabb, teherbíróbb, miközben alapjaiban, gyökerében változatlan gondolkodás, metafizika működteti. Izgalmas látni motívumai, jelei metamorfózisát, gazdagodását, és festésmódja sokrétűbbé válását, felszabadulását. A változatlanságnak és változásnak ez a finom elegye, kavargása teszi a munkáit jól oda-vissza olvashatóvá. Azaz időben a jelenből a múlt alakulásai, és a múltból a jelen változásai felé való értelmezést, gondolati mozgást, vagy egy kör végigjárását.
Szűcs tömör és enigmatikus festészete leírásának kiváló orientációs pontjai a Hornyik kijelölte fogalmak, amelyeket persze tovább lehet finomítani-, és írni, máshová téve a hangsúlyokat, illetve további pontokkal bővítve a hálót, ahol bármelyik fogalom, motívum felől elindulhatunk, mert összefüggenek, mindenhova eljuthatunk – azaz szintén oda-vissza bejárható a terep.
 
Ha végignézünk a kiállított munkák során, és tágítva a kontextust, megnézzük a festő informatív honlapján a többi festményét, első pillantásra öntörvényű és eredeti világként tűnnek elénk, mintha csak önmagukkal lennének kapcsolatban. Alaposabb szemrevételezésnél feltűnik a munkák intertextualitása, de inkább, intervizualitása. Szűcs úgy alkot meg és beszél egy saját nyelvet, hogy közben párbeszédet folytat más világokkal, képekkel, szövegekkel, filmekkel. A párbeszéd fundamentális eleme az, amit a festő interjúiban elárul, de amit a képek maguk is megtesznek, hogy előképek, főként fotók előzik meg őket, mint a 20-21. század sok jelentős festőjénél. A művekben észrevehető ezért egyfajta remegés, megmozgatják a vizuális memóriánkat, hol finomabban, hol erősebben, mert néhol egyértelmű a felismerés, kit, mit is látunk a képen, honnan ered, néhol meg csak dereng, hogy ez a beállítás, póz, alak valahonnan ismerős, láttuk már egy másik képen.
A derengés a képeket más módon is jellemzi, hiszen sajátjuk a homályos, valamilyen módon megdolgozott, fényjelenségektől szabdalt, megrepesztett háttér, ami előtt, és amiben az adott figura feltűnik. A képek rejtélyessége a kontextusmegvonásból is adódik, hogy e figuratív festészet mindenkori alakja a majdnem-absztrakcióból, néha egyenesen monokróm háttérből keletkezik, bukkan elő, majd sok esetben vissza is csúszik oda, a háttér szinte magába vonja, elnyeli.
 
A homály és derengés az emlékezet és az álom munkáját is modellezi, eszünkbe juttatja. A jelenetek az álomban logikusnak tűnnek, az ébrenlétben azonban sokszor talányosak, megmagyarázhatatlanok. Az álmok mechanizmusára való utalás itt nemcsak a háttér hiányában, hanem az alakok és alakzatok különös, nem logikus társításában is megmutatkozik. Szűcs sötét spiráljában a legváratlanabb dolgok és személyek bukkannak fel és kerülnek egymással kapcsolatba, de inkább csak egymás mellé. Vagy éppen a hiányukkal tűnnek fel. Hitler egy nem létező kutyához hajol (Hitler a kutyája nélkül, 2004), rendőrök a semmi körül tanakodnak, helyszínelnek (Félkörben álló rendőrök, 2004). A munkák alapvető jellemzője az erősen kihagyásos szerkesztés. Szűcs narrativitása mintha olyan filmeket alkotna folyamatosan, amelyekből szinte mindent kivágtak, pár össze nem illő, sehova sem tartozó, elmosódott hátterű, roncsolt kockán kívül.
 
Az emlékezet homályát vagy derengését a legtöbb esetben optikailag, szinte tudományos pontossággal, a látás fiziológiáján keresztül látjuk. Szűcs festészetét nem pusztán a fény, hanem a fény érzékelése foglalkoztatja, nem csak megfesti a látványt, hanem azt festi meg, ahogyan látjuk. A szemen, a látás folyamatán keresztül mutatja meg a természetes, de főként a mesterséges fény különféle formáit, szikrázását, pászmáit, töréseit. Az érzékelés homályát, derengését, vakfoltjait, árnyékait tapasztaljuk meg. De amíg a 2014 előtti képekben megalkotott látást jobbára egy egységesebb homály, homályban felszikrázó fény, vagy inkább aura megjelenése jellemzi, és elmosódottabb, puha körvonalú alakok, a 2014 utáni munkákban kidolgozott/abb arcok, figurák tűnnek fel, határozottabb kontúrokkal, plasztikussággal: testtel, mintha az a bizonyos szem már élesen is tudna látni. Megváltozik a képek élességi-életlenségi relációja.
  
Szűcs festészete az árnyak, az árnyék, a félelmetes Másik festészete. Emberi alakjai a legtöbb esetben felismerhetetlenek, sokszor nincs arcuk, vagy a testük, vagy csak a kezük tűnik fel. A figurák a homályból tűnnek elő, majd oda térnek vissza, a tárgyakkal, dolgokkal, állatokkal van legtöbbször kapcsolatuk, egymással nem. Világuk jellemzője az izoláció, az idegenség. A legtöbb esetben háttal vagy szemben, mereven állnak, vagy éppen fekszenek, a halál planking-pózában, fahasábokként. A kísérteties ugyanis a halál világa, a lebegő, derengő alakok alapvetően a másvilágban, másvilágból derengenek elő.
A homályból olyan híres halottak bukkannak fel, mint Buster Keaton, akinek arca, figurája filmjeiben rezzenéstelenségéről, mimikátlanságáról, és különös, gépies, nem emberi mozgásáról volt híres, és fatalizmusáról, hogy szinte csak elszenvedte a létezést, annak minden abszurditását komoly arccal elfogadva. Keaton csak ott van, a dolgok, események lökik ide vagy oda, ő maga nem avatkozik a világ folyásába, ha igen, abból gyakran katasztrófa lesz, vagy – épp olyan rejtélyesen – ennek az ellenkezője. Szűcs egyik képén Keaton romok között ül, érzelemmentes, de eltökélt arccal. A rögzítés, ábrázolás csődjében ül, egy szétesett kamera és állványa darabjai között. Keaton és Szűcs sztoikusan néz szembe a semmivel, az árnyak világával, és a kimondhatatlannal, nem menekülve hazug vigasz után.
 
A szem, a látás és a vakság motívumáról Samuel Beckett 1964-es Film-je juthat eszünkbe, aminek eredeti címe (E)ye volt, azaz szem, és főszereplője Keaton. Nélküle Beckett elképzelhetetlennek tartotta az alkotást. A film Keaton szemgolyójának közelijével, és eltakart szemeivel ér véget, amelyekről a kisfilm végére kiderül, hogy az egyik közülük vak. A film a főhős menekülése a láthatóság, a tárgyiasító tekintet elől. Az eltakart szem és a némafilm motívumát Szűcs a Némafilm 1-4 (2013) című munkájában kapcsolja össze.
Ahogy Keaton filmjeiben, úgy Szűcs világában is számtalan abszurd baleset következményét látjuk, bár alapvetően egész világa egy végzetes kisiklás következménye. De nem tudjuk, mi okozta ezt a metafizikai törést, amely után e festészet nyomozása folyik szakadatlanul. A képek világa rejtélyekkel teli, amelyeket még maga Columbo sem bogozhat ki, csak tehetetlenül áll, hiábavalóan keresve valamit. Szűcs világát nyomasztó enigmatikussága, metafizikai súlya David Lynch filmjeivel rokonítja.
 
Mintha a képeken oly gyakran és ironikusan feltűnő Exit felirat is Lynch filmjének idézete lenne. Az irónia a feliratban, hogy e világból nincs kiút vagy átjárás. Vagy ha van, az egy pontosan ilyen halott világba vezet. Legtökéletesebb és legszebb példája ennek, az Eminem egyik klipjére utaló Hajnali három (2010), amelyen egy kivehetetlen, sötét figurát látunk, tükörben, és az Exit feliratot is tükrözve. A figura póza is ismerős, kísértetiesen emlékeztet, utal Baranyai András önarcképeire. Egyébként Baranyai-idézet lehet a művek hangsúlyos kéz motívuma, kéz-festményei is. Hiszen, ahogy nála, Szűcsnél sem megismerhető az ember, sokszor feje sincs, sem kivehető arca, így, innen visszaolvasva, Baranyai képei is árnyszerűek, kísértetiesek, különösen az átsatírozott, karcolt önarcképek. Mintha valaki folyamatosan és mániákusan egyszerre akarná megfejteni és eltörölni a saját nyomát.

Baranyai, de Gerhard Richter munkáira is utalnak Szűcs átfestései. A háttér, alakok hiánya, eltűnése, derengése gyakran nem pusztán adottság, ami ott és úgy van, hanem a festő húzása, visszavonása, törlése miatt keletkezik. A festő látni engedi ennek nyomait, azaz a kép keletkezése vagy épp eltűnése rétegeit. Nem pusztán direkten reflektál festészet, festészet utáni festészet mivoltára, mint pl a Disznóölés-ben (2014), vagy a Kifordított tér-ben (2014), legtöbb képe a kép keletkezésének története is egyben.
Ebben az egyébként időn kívülinek tűnő, metafizikai színtéren játszódó festészetben a történelmi múlt, egy szorosabb és konkrétabb kontextus árnyai is megjelennek. Főként a kádári világ, több képen is, illetve a náci Németország. Hitler, kutyája nélkül a semmibe nyúl, örökre teljes és tökéletes hiábavalóságba dermedve. A meggörnyedt alak egyszerre szánalmas és félelmetes. A gonosz banalitását (Hannah Arendt) látjuk. Vagy éppen nem látjuk. Mert Szűcs itt is a hiánnyal kommunikál. Lidice (2003) című képsorozata egy nyomozás, a részletekbe való belenagyítás műve. Látni kellene valamit, ami nincs a képen. Békés táj, út, fák, autók, emberek, semmi vészterhes vagy nyomasztó. De és mert: nem látjuk a németek által elpusztított falut és lakóit. Csak hűlt helyüket, hiába hunyorgunk. Mint, ahogy Kádár elhagyott villájában (Nappali a Kádár-villában, 2014) sem látunk jóformán semmit, csak banális romokat, olyasmit, amit minden elhagyott lakásban.

Nehezen találni jobb, erősebb kifejezést Szűcs festészetére, mint egyik képcímét: felkészülés a sötétségre. De az eleve elbukott, lehetetlen felkészülésben paradox módon, az eltökélt, rezzenéstelen szembenézés, a folyamatos, hiábavaló nyomolvasás sztoikussága minden reményre feljogosít. Az nem érdekes, hogy nem tudjuk, pontosan milyenre.
Hogy is van ez (Comment c’est), mondja, és nem kérdezi Beckett.
 
Szerző: Cséka György