Gabi Csutak

Csutak Gabi: A hídon túl

2017. február 06.
Az iskola, ahol a földrajzversenyt tartották, a városnak abban a felében volt, ahol még soha nem jártam. Mi a régi részen laktunk, ahol a templomot, a szállodát, és néhány régi bérházat leszámítva csak kertes házak voltak. A folyó túloldalán sorakozó tömbházakat csak nyáron láttuk, ha lementünk a partra játszani. Mégis azok a megközelíthetetlen monstrumok mérték nekünk az időt, mert akkor kellett haza mennünk, amikor az első fények megjelentek az ablakokban. A túloldalon a föveny is sokkal szélesebb volt, és mindig rengeteg gyerek zsibongott a vízben. Vadak voltak és erősek, nem mentek haza vacsorázni, és soha nem aludtak.

A verseny előtti estén én is alig bírtam elaludni. Amikor meg végre sikerült, akkor megint a madarakkal álmodtam. Korábban volt két zebrapintyünk. De egyszer később értem haza, mint ahogy ígértem, ezért apa büntetésből kiengedte őket az ablakon. Utána sokszor álmodom, hogy visszajöttek. Egyenesen felém repültek a csukott ablakon át, és narancssárga csőrükkel rácsimpaszkodtak a szemhéjamra. Éreztem, ahogy súlyuktól egyre jobban elnyúlt és elvékonyodott a bőr, hideg karmaik már a szám szélén kalimpáltak. A kezem valami miatt nem mozdult. Attól féltem, hogy leszakítják a szemhéjamat, és soha többet nem ébredek fel.

Reggel a pioníregyenruhát kellett felvenni: rakott szoknyát címeres nadrágszíjjal, fehér nejloninget. Az egyenruha fölött nem lehetett civil holmit viselni, ezért télen alá kellett öltözni: póló, gyapjúpulóver és aztán az ing. Ilyenkor nemcsak a műanyaggyűrűvel összefogott piros nyakkendőt kellett felvenni, hanem minden rangjelzést és jelvényt is. A legrosszabb a hajpánt volt: a durva fröccsentett műanyag feldörzsölte a halántékomat. Nem volt erőm ellenkezni, amikor anya ráhúzott két gumírozott fehér tüllrózsát is, amitől úgy néztem ki, mintha két szarvam nőtt volna. Ez nem tartozott a kötelező felszereléshez.

Felvettem az új, mályvaszínű kabátomat, aztán elindultunk. Anya kocsival vitt, nem szívesen engedett volna egyedül a másik oldalra. Amikor áthajtott a hídon, a halántékom még gyorsabban lüktetett a hajpánt alatt, és mintha egy jégkocka csobbant volna a hasamban. Amennyire a kocsiból látni lehetett, tényleg egészen más világ volt odakint. Minden épület teljesen egyformának tűnt, csupa szürke hasáb, de közöttük ott virítottak a nemzetiszínre festett játszóterek. Az iskola, ahová mentünk, kicsit különbözött a többi kockaépülettől: sárga volt, nagy ablakokkal.

Belülről hatalmasnak tűnt. A folyosókon végig rengeteg fogas volt a falon, oda kellett tenni a kabátokat. Az enyémet is felakasztottam az egyik üres kampóra, aztán elindultam megkeresni a termet, ahová beosztottak. A legtöbb ajtón egyáltalán nem volt szám, ha mégis volt, az sem segített sokat: 71, 14, 26 egymás mellett, aztán megint semmi. Mégis úgy tűnt, hogy a többi egyenruhás gyerek egészen céltudatosan megy valahova. Megállítottam az egyiket, és megkérdeztem, hol van a 41-es, de csak megrázta a fejét, és gyorsan ment tovább. Még próbálkoztam párszor, de hiába. Ahogy telt az idő, egyre kevesebben jártak a folyóson, aztán egy sarkon befordulva észrevettem, hogy már csak az én lépteim kopogása hallatszik. Akkor futni kezdtem, hátha véletlenül az utolsó pillanatban megtalálom a termet. Erre az egyikből kijött egy tanár, de mielőtt bármit mondhattam volna, utasított, hogy azonnal hagyjam el az iskolát, mert már rég elkezdődött a verseny.

Csak pár perc múlva döbbentem rá, hogy nem lesz olyan könnyű elmenni onnan. A folyosó mindkét oldala tele volt kabáttal, és majdnem mindegyik ugyanolyan mályvaszínű volt, mint az enyém. Az áruházban csak ilyet lehetett kapni, meg sötétkéket, de anya szerint az nem kislányoknak való.

Próbáltam felidézni, hogy hová tettem a kabátot, de csak arra emlékeztem, hogy miután felakasztottam és megfordultam, pont szemben volt egy ajtó. De mindenhol ajtók voltak. Beláttam, hogy ha kihagyom az ajtók közötti részeket, akkor is rengeteg lehetőség marad. Megnéztem a kabátokat közelebbről. Némelyiken rögtön láttam, hogy nagyobb, kisebb vagy kicsit kopottabb, mint az enyém, de a legtöbb még mindig teljesen ugyanolyannak tűnt.

Aztán elkezdtem szagolgatni őket. Így sikerült kizárni néhányat, aminek penész-, vaníliáscukor-, csípős izzadtság-, füst-, palacsinta- vagy macskaszaga volt. De ez a módszer sem volt az igazi, mert a legtöbb szagtalannak tűnt. Akkor kezdtem el sorra átkutatni a zsebeket. Emlékeztem, hogy az enyémben volt egy szőlőzsír kerek fehér tégelyben és valamennyi aprópénz. Kiderült, hogy majdnem mindegyikben volt egy ugyanolyan szőlőzsír, és valamennyi aprópénz. Egyre gépiesebben kutattam, csak az zökkentett ki egy-egy pillanatra, ha belenyúltam valami ragacsba, vagy morzsa tapadt az ujjaimra. Elkezdtem számolni, hogy hányadiknál tartok, de ettől csak dühösebb lettem. Az ötvenedik után a körmöm alól már szinte kibuggyant a fekete koszcsík.

Akkor lett elegem az egészből. Találomra felvettem az egyik kabátot, de tovább turkáltam a zsebekben, eltettem az összes aprót, és az összes szőlőzsírt, amit találtam. Közben a torkomban dobogott a szívem, és folyton hátranéztem, mintha megláthatna valaki. Csak akkor indultam el, amikor már minden zsebemet teletömtem. Csodálkoztam, hogy milyen könnyen megtaláltam a kijáratot. Remegve mentem ki a kapun, aztán futni kezdtem. Hangosan zörgött a rengeteg fémpénz. Tudtam, hogy így könnyen lebukhatok, de nem bírtam megállni, vitt tovább a lendület. A szemem sarkából láttam, hogy nagyon sok gyerek van az utcán. Mind megvetően néztek rám a csuklyájuk alól. Rájöttek, hogy mit csináltam, és elindultak, hogy elkapjanak. Akkor már olyan gyorsan futottam, ahogy csak bírtam. Nem akartam időt vesztegetni azzal, hogy hátranézzek, de tudtam, hogy több száz mályvakabátos liheg a hátam mögött.


A szöveget Szűcs Attila Kísértetek és kísérletek
című kiállítása inspirálta.
Ludwig Múzeum, 2016. december 16. – 2017. február 19.