János Sturcz

Az elmúlt 5-10 év egyetemes muvészetében érdekes közeledés és keveredés figyelheto meg a korábban merev ideológiai falakkal elhatárolt absztrakt és ábrázoló festészet között. Egy sor muvész rejt el apró figurális motívumokat, tárgyakra való utalásokat elvont, monokróm, geometrikus vagy ornamentális absztrakt képfelületébe és fordítva, egy sor figurális alkotásban érezhetjük a monokromia vagy más kortárs absztrakt irányzat festoi kvalitásait. Ebbe a nemzetközi diszkurzusba, párbeszédbe kapcsolódik Szucs Attila, akinek hatalmas, az amerikai absztrakt piktúra méreteit idézo festményein elhagyatott vízpartokon, parkokban, kertekben ücsörgo, semmittevo, labdázgató magányos figurák és sejtelmes, misztikus aurát sugárzó szimbolikus tárgyak, leggyakrabban a klasszikus csendélet, a natura morte eredeti értelmében vett "halott természet" hatalmasra nagyított tárgyai, a halál és az élet határán mozgó vágott virágok, tulipánok, rózsák és gyümölcsök, szolofürtok és narancsok jelennek meg. Mindez egyfajta visszafojtott, lehatárolt, fakó vagy drámaian sötét színregiszterben, egységes színsávokban, amely a colour fieldtol a minimalizmusig terjedo húsz év monokróm absztrakt festészeti változatainak tanulságait mutatja.
A végtelenbe táguló, üres, sápadt terek bár nyitottak, tájképiek, mégis a bezártság, az iránytalanság érzetét keltik, s a bennük felbukkanó néhány magányos, passzív tárgy vagy figura valamilyen rejtett, de azonosíthatatlan történetet, s ily módon a titokzatosság és a várakozásteliség, olykor krimiszeru légkörét sejteti. Mind a narrativitás, mind a redukált, kicsit száraz festoiség érzete abból fakad, hogy kompozícióihoz Szucs Attila "talált", "eloregyártott" (ready-made) képeket, antikváriumokból hosszú évek során összegyujtött képes-levelezolapokat használ. Ezeket nagyítja, majd dolgozza fel absztrakt irányban, egy sor részletet elhagyva, másokat nonfiguratív irányba átfestve, elhomályosítva. Így öntörvényu, ábrázolás és absztrakció határán lebego képet hoz létre.
A képeslapokról vett figurák, tárgyak és helyszínek hétköznapiak és látszólag jelentésnélküliek. A festményeken is üresen, sápadtan, súlytalanul, testetlenül, passzívan jelennek meg. Pedig ezeken az idoutazásra csábító, század eleji vagy éppen ötvenes évékbeli, fantáziánkat és humorérzékünket megcsiklandozó, sokszor megmosolyogtató közhely szimbólumokat és beállításokat használó fotókon öntudatlanul az emberi lélek legmélyében gyökerezo archetípusok, közös pszichikai képzetek és képek rejtoznek. Ezeket bontja, fejti ki a közhely-felszínbol az absztraháló festés révén Szucs Attila is, egy különös, jelentoségteljes aurába helyezve a közhely-motívumokat. Nem véletlen, hogy leggyakoribb, látszólag sivár tájképi jelenetei a jungi pszichológia által a tudatalatti közegének tartott víz mellett, vízparton, vizközeli parkokban, vagy a romantika óta a transzcendálódás, a szellemi-spirituális felemelkedés helyszíneként és eszközeként értelmezett havas hegycsúcsok eloterébe játszódnak. Az archetipikus hagyományt, az osi hortus conclusus, a zártkert típusát folytatják a Szucs képein megjeleno misztikus kertek és parkok is, csak az idotlen motívumot a 60-as, 70-es évek szocialista lakótelepi közparkjainak, üdüloinek sivár világába, vagy Antonióni Nagyítás címu filmjének félelmetes-sejtelmes parkjának gyilkossági helyszínébe helyezi.
De szimbolikusan értelmezhetok mind a képein vissza-vissza téro, a felemelkedés gyermeki illúziójára és annak elvesztésére asszociáló mászókák, létrák, csúszdák és hinták, mind a tájakban magányosan vagy párokban, de mégis elszigetelten megjeleno, meditáló, játszó, vadászó felnott-és gyermekfigurák, fiú-lány, férfi-no anya-gyermek párok is.
A kiüresedett közhely és az archetipikus szimbólum között ingadoznak Szucs csendéleti elemei, az élet-halál peremén halódó, mégis misztikus erot, belso fényt sugárzó virágok, gyümölcsök, felnagyított dobókockák is. A képeslapról vett tárgyak pusztán festészeti eszközökkel történo megtisztítása révén olyan az idoben szabadon lebego, üres, de nyitott, komplex jelentéseket befogadni kész jelekhez jut bennük, amelyek — minden látszólagos kortárs voltuk és ürességük ellenére — a legkülönbözobb történeti korokból származó szimbólumokat képesek megidézni. Így Szucs virágai, gyümölcsei, tárgyai a manierizmus és a barokk elmúlásra emlékezteto vanitas-csendéleteinek elszáradó virágait, elrothadó gyümölcseit, a Sorsra, Élet-Halál-játékra utaló dobókockái, szolofürtjei a keresztény ábrázolások eucharisztika és Krisztus-szimbólumait, narancsai az Édenkert gyümölcseit és a szimbolizmus, a szecesszió porhanyós, érzéki jelképeit egyaránt emlékeze-tünkbe idézik. Ám barokkosan komor atmoszférájuk, drámai fény-árnyék hatásuk alól felsejlenek mind a hiperrealizmus személytelenül precíz formái, mind Rothko drámai, kavargó színfelületei, mind Warhol közhelycsendéletei, ötszirmú virágai és tehénfejes tapétái, melyekben a popmester eloször ismerte fel a súlyos jelentésu archetipikus szimbólumok és a magas muvészetbol átvett és elkoptatott, giccsben használt közhelyek határainak nyitottságát. Mint láttuk, a helyszínek, valamint a saját magányukba és az ido ólomcelláiba zárt, kiszolgáltatott figurák, gyermek és felnott emberpárok jelentése is a sors, az élet-halál játék, az elmúlás feletti meditáció kérdéskörébe kapcsolhatók.
A szimbolikus utalásokat Szucs Attila képei azonban elfedik a képeslapokból és a modern absztrakt festészetbol származó reduktív, leegyszerusíto képi toposzok.
Festményein a XX. századi festészet legkülönbözobb tapasztalatai, reminiszcenciái kavarognak és egyesülnek valamilyen egyszerre finoman nosztalgikus, szentimentális, ugyanakkor szinte cinikusan, blaszfémikusan eklektikus, értékmentes, pimaszul simulékony, de a nagy muvek melankóliáját és egységét is megidézo, megnyugtatóan harmonikus stílusban.