Lajos Kölüs

Placet experiri (A kísérletezés öröm)
 

http://www.barkaonline.hu/kepzmveszet/5619-sz-cs-attila-festeszeter-l

Szűcs Attila nem utópiát alkot, nem lesz prófétává, nem épít légvárat, csak a világra érzékeny ember szemével néz körül. Nő arany estélyiben, 2015, nem néz a szemünkbe, a hátát látjuk, tükörbe néz vagy átlép egy másik dimenzióba, eldönthetetlen. A kép trivialitása, közhelye, frázisa mai világunkba vezet, egy életérzéshez, hogy nem ismerjük önmagunkat, az univerzumot. Sztoikus kétkedés a kép, hogy ahol ott vagyunk, otthon vagyunk-e, ugyanakkor rejtőzködő, szemérmes is. Párképe a Csillagok a mocsárban, 2015.

Mindkét kép a kanti Mi az ember? kérdéshez kapcsolódó érzéseinket és gondolatainkat bolygatja meg, bizonytalanítja el, miközben az ismeretlenség, a minden nem-tudás homályát oszlatja, hogy el ne vesszünk benne. Természetesen elveszünk ebben a homályban, káoszban. Nincs már olyan tudás, amelynek barátja (philos) lehetnénk. Ha valamit tudunk, eszünkbe sem jut szeretni azt, hanem csak azt kérdezzük magunktól, miként leszünk képesek együtt élni vele anélkül, hogy megkövesednénk. (Peter Sloterdijk: A cinikus ész kritikája).

Festészete szintézisét látjuk a kiállításon, ösztöneinek, vágyainak és a tapasztalatainak, reflexióinak és szemléletének világát. Helyesebb talán szintézisre való törekvést mondani, melynek során a képein ábrázoltakban megjelenő valószínűség, véletlen és okszerűség összekapcsolódását és össze nem kapcsolódását egyaránt felfedezhetjük. Ugyanakkor elbizonytalanít, hogy Szűcs Attila festészetét fogalmilag miként is lehet megközelíteni, miként lehet nevet adni ennek a formának, ennek a festészeti módnak? Új szenzualitás, új realizmus, új szürrealizmus, új gesztusfestészet? Ez lenne a művészetelmélet bénultsága? Bacsó Béla írja: miközben úgy hisszük, hogy a mű ítéletünk tárgya, észrevétlenül az ítélkezik felettünk (Bacsó Béla: Hagyományaim. In: Határpontok. 1994).

Szűcs Attila figurái egyediek, létezésük mégis általános érvénnyel bír, mert reprezentálják az embert, a világot, az életet (Vízfal, 2015). Képeinek formagazdagsága, a fény érzékeny megjelenítése, egy-egy szín visszatérő alkalmazása jelzi, hogy Szücs Attila festészete nem változik, csak kiteljesedik. Nála árad, dereng a hideg és rideg fény, sokszor nem tudjuk, honnan árad és honnan dereng. Értés és igényesség jeleit látjuk, és a néző sem tehet más, maga is igényesen közelít, sok empátiával Szücs Attila képeihez, azaz a festőhöz és önmagához, mint nézőhöz. Ez a folytonos kihívás adja képeinek feszültségét, popularitását, hogy nincs elandalodás, de mégis, elmerülünk a látványban, kiszakadunk a valóságból, hogy a képi valóság terébe és idejébe lépjünk (Játszótér éjjel, 1995).

A fény leple alatt gyakran él az ellenfényekkel, a megvilágított és üres tér az egyedüllétet idézi meg, az átszellemültséget, hogy valami ott van, és valami láthatatlan (Ágy köré tekeredő függöny, 2000, Ágy csapásmérő vadászrepülőgéppel, 2001). Rákattanunk a semmire. Bekattanunk a semmitől. Önmagunktól, másoktól. Sérültek, furcsák leszünk, arcunkon, hátunkon sebeket hordozunk (Szertartás, 2015). Láthatóan.  Képeinek fő jellemzői: az idő, a tér, a lét-nemlét, a test, az emberi szenvedélyek hatása (Fényben álló alak, 1999, Baleset fehér golyóval, 2011, Disznóölés, 2014, Kifordult tér, 2014). Bulgakov Mester és Margaritájára is emlékeztetnek a művek. Folytonos a világ- és az önértés. Már-már a misztikumig elmenve. Ártatlanság és ártalmatlanság kettőse is megjelenik a művekben. Ágyai között ott található a betegágy, napozóágy, betegszállító alkalmatosság, boncasztal, kanapé. Élet és halál fekvőhelyei. A mulandóság terei, a megsemmisülés végső helyei, a halál puha és kemény jegyei. Az ágy ikonná lett, szerepet cserélt a szentséggel, ill. a szentség jegyeit vette magára, és nem véletlen, hogy a bizánci festészet El Greco munkáiban újjászülető szellemiségét látom viszont, és El Greco különös expresszionizmusát, látomásosságát és különös fényét. Szűcs Attila művei nem kívánnak keretet nyújtani a katolikus vagy bármilyen más vallás szertartásához, ám tagadhatatlan, hogy a képek erős érzelmi töltése, formai megoldásai hangulatot teremtenek az elmélkedéshez, a világ és önmagunk vizsgálatához, melynek során szembesülünk a magány és a metafizikai nyugtalanság kérdéseivel.

Képei hiányosak és tele vannak befejezetlen szintagmákkal, a perspektíva szabályait kifordítja, rendre eltér a szabályoktól. El Grecoval szemben képein nem alkalmaz erős kontúrokat, de El Greco opálos, szürke lazúros hatású festészeti technikáját alkalmazza. Mintha poliptichont, oltárképet vagy ikont látnánk, részekre darabolva. A széteső, a létről öntudatlanul leváló emberi gesztus, tekintet, mozdulat, test látványát idézik meg a képek. A néző tekintete rekonstruál, összerak, összefűz valamit. És azt látja, azt fedezi fel, hogy Szűcs Attila képeiben Kis időre/ Megbékél a végzet (Hörderlin), valami rendkívüli dolog történt vagy történik, talán egy-egy bennünk vagy a világban létező titokhoz kerülünk, kerülhetünk közelebb általuk. Hitler kutyát készül simogatni. Elvontság, modellszerűség is jelen van. Szűcs Attila képeinek sejtelmessége találkozik a néző lelkében lappangó nem-tudással, bizonytalansággal, jelenét és jövőjét illetően, sőt bizonytalansága visszafelé is érvényes, a múlt is bizonytalan, feldolgozatlan (Hitler a kutyája nélkül, 2004, Nappali a Kádár-villában, 2014, Csontváry, 2015), mert a reprezentált múlt nem mindig találkozik az egyén múltjával, értékelésével, múltbeli tapasztalatával. Ikonokat teremt, mint az ágy, mint a labda. Oltárt is egyben, mintha az áldozat szemével látná a helyet, a helyszínt.  A mindennapokból szakítja ki tekintetünket, miközben a mindennapok világába vezeti azt. A valóság új értelmezését kíséreli meg, a lelki valóság nyomába ered. Indulatok, feszültségek telítődnek és hunynak ki a képein, és a benyomások, amik érnek bennünket, világszemléletté állnak össze.

A sors mint véletlen, mint hiány és hiányzó, mint eltűnt vagy eltűntetett világ, mint a peremre szorult ember látványa, érzése, tudatosított és tudattalan világ kettőse, a vágy és a valóság szakadéka folyton jelen van képein. Kontrasztokat látunk, a jelen és múlt kontrasztjait. Önelképzelést ad, de nem erőszakolja világlátását a nézőre, ennyiben távolságtartó is, távol tartja magát a nézőtől. Terei egyszerre otthonosak és idegenek. Sajátos viszonya a hagyományhoz, az adotthoz, amelyet ismételten megkérdőjelez, ellenpontoz. Az azonosság és másság finom árnyalatait bontja ki képein. Hova is tartozunk, Csontváry, teszi fel a kérdést az egyik képén. Újra konstruálja Csontváryt, Hitlert, Kádárt, magát a múltat, ezzel a jelent is. Szellemi és cselekvési terei, időbeli dimenziói nyitottak, mobilak, végtelenbe tartók, sohasem lezártak és véglegesek. Ez a nyitottság, mobilitás adja festészete erejét, egyediségét. Szücs Attilánál minden mozgásban van. Ha úgy is tűnik olykor, hogy a fény mozdulatlan, időtlen, semmi változás nincs vagy nem várható. A rend és a rendetlenség egyaránt emberi alkotás. Képeinek rendje, a képein látható rendetlenség mai világunkat idézi meg. Képein a rend megbomlik, darabokra esik, szétzilálódik a tér és az idő, megjelenik az elidegenedés, az elszigeteltség, a sehová való tartozás érzése, és annak vágya, hogy tartozzunk valahova, valakihez.

Szűcs Attila a politika, a művészet, a szexualitás, az idegélet, az okkultizmus, a metafizika, a köznapiság területéről vett motívumokat hordozó képeivel kelti fel a néző érdeklődését. Beveti a szemfényvesztést is, miközben a kép formáján szuverénül, fölényesen és öntudatosan uralkodik, ám mindvégig meghagyja a célok, szándékok, gondolatok, érzések, ösztönök, sugallatok sokoldalúságát, sejtelmességét, többfókuszú értelmezési lehetőségét, polifóniáját.

Talán nem véletlen, hogy az irodalom számos személyiségét megérintette festészete. A Szivárványbaleset (szerk. Bazsányi Sándor, Jelenkor Kiadó, 2016) című könyvben hatvannégy kortárs szépíró köztük Nádas Péter, Térey János, Földényi F. László, Kőrösi Zoltán, Kukorelly Endre, Lackfi János és Péterfy Gergely szövegei Szűcs Attila egy alkotására reflektálnak. Nádas Péter a könyv kapcsán jegyezte meg, hogy Kassák Lajosról írtak utoljára ilyen terjedelemben írók-költők. Ez a könyv annak jelzése is, hogy Szűcs Attila létezik, nemcsak a szakma számára. Olyannyira létezik, hogy a kiállításhoz kapcsolódó monográfiát az egyik legfontosabb német művészeti kiadó, a Hatje Cantz jelentette meg, és negyven ország százötven könyvesboltjában terjeszti.

 

Monszuneső



Alfonso Cuarón sci-fije, a Gravitáció nagy sikerrel megy a mozikban. Nem gondolom, hogy a Deák Galériabeli tárlat szándékosan reflektálna a filmre. Soha olyan valóságos filmet nem forgattak még a világűrről, mint amilyen a Gravitáció – írja az Origo kritikusa,[2] és hozzáteszi:ami persze ezzel együtt is a legkevésbé valóságos film a világűrről. Szűcs Attila képei valóságosak, miközben végig úgy érzem, a valóság égi mását látom az alkotásokban. A bagdadi tolvaj című film csodálatos képi világa jut még eszembe, a repülő szőnyeg, a gravitáció legyőzése. Nem beszélve az Ezeregyéjszaka meséiről. Szűcs Attila képi világa lebegő, áttetsző, sejtelmes fénnyel teli, alakjai hol a tájba, térbe olvadnak, vagy kiválva onnan, testet öltenek, megjelennek. Vibrálnak a színek, a szándékosan felfestett vonalak, rácsok a fény hullámtermészetét ébresztik fel bennem. Hullám és anyag. Vigasztalanul esik a fény, mint A vihar kapujában az eső, ahol egy alak várja az eső elálltát.


Szűcs Attila önmagára reflektál, szabadságát idézi meg, de nem a beteljesedést. Egy útnak vége, ha lehet egy útnak, egy korszaknak vége. Nappali a Kádár villában, 2014.
Fehér és üres lapok a levegőben. Száradnak. Levegőt! Kifosztott és elhagyott teret látunk. A barnás szín az állatok természetbe olvadó szőrzetét idézi meg. Rejtekhely is, kuckó, odú. Felütés ez a kép, az elszabadult szabadság felütése. Emberhiányos. Talán nem véletlen, hogy A gravitáció vége, 2014 képen három állatot látunk, barnát és fehéret, ill. egy olyat, amelyik egyszerre barna és fehér. Az utódot. A korszak jégkorszak, lógnak a jégcsapok, egy jégbarlangban vagyunk. Nem tudjuk, hogy a korszak kezdetén vagy a végén vagyunk. A kép címe is talányos, bezárva egy térbe, csak időutazni lehet. Nem kell a gravitációt legyőzni. A figurák állnak, két lábon. Állati lények, valódiak vagy állati bőrbe bújt emberek. Ránk van bízva, maszkot látunk vagy nem. Szabad a képzelet. Ennyiben tényleg a gravitáció végéről van szó. Lebeg, szárnyal a gondolat, az érzés, mi lehetett előttünk, ki tudja, mikor. Kihaltak a dinoszauruszok. De néhány állatfaj túlélte. Szűcs Attila nem árulja el a végkifejlet végét, hogy túl lehet élni. Csak mi gondoljuk azt, hogy igen, túlélhető, ha jön egy újabb jégkorszak. Van egy másik olvasata a kiállítás címének, a szabadulás a kötöttségektől, a földi élettől. Nincs többé determináció. Ez lenne a halál, kérdem magamtól, a megváltás?


Szűcs Attila nem árulja el, hogy osztja-e azt a véleményt, hogy a gravitáció kikapcsolható-e vagy sem. Ez tudományos kérdés, és elméleti kérdés. A művészi kérdés más. Földi létünkben hol ér véget a gravitáció. Egy érzésben, egy elengedett szerelemben, egy gyermek világra hozatalában, szeretteink halálában, a gravitáció leküzdésében, a szökési sebességben, a gondolatátvitelben? Szűcs Attila nem Buchsbaum[3] úr, aki döbbenten veszi észre egy áramcsapás után, hogy a sötétben tapogatózva a falon át kijutott a lépcsőházba. Szűcs Attila is átjut egy falon, a fény okozta árnyékon, sötétségen. Szellemalakokat látunk napfürdeni az Afterglow, 2014 (Utánizzás) című képen egy moziteremben. Film a filmben, kép a képben. Többszörös tükrözés. „Ki minek gondol, az vagyok annak…” – írja Weöres Sándor. A tükör-effektus tisztáz valamit, egyfajta szembenézést jelent önmagunkkal, a világgal. Hogyan is viselkedünk másokkal, önmagunkkal. Mintha tükör előtt állnánk, és belenéznénk a tükörbe. A világ ott is folytatódik, ahol nem látjuk, hogy folytatódik, hogy jelen van.

Az Inside-Out space, 2014 titokzatos fénye az, ami vonzza a szemet. Egy erdőben vagyunk, de ha figyelmesen nézzük a képet, akkor látjuk, hogy egy keretben látjuk a fényt, a keret az erdőbe mutat, erdő veszi körül, mintha egy átjáró, féreglyuk lenne. Időutazásra hív a művész, jelen legyünk ott, ahol földi értelemben nem lehetnénk jelen. Ez is gravitáció végét sugallja. A kép titka, hogy a sík miként is válik idő- és térdimenzióvá. Hogyan szövi és rejti magába az erdő a pillantást, a tükröt, a látványt, az átlátszhatóságot, és szünteti is meg egyben, annak ellenére, hogy a tükörben látszódó fény éles, kontúros és kiterjedő. Belsőtérré változtat egy köztes teret, amely nyitott térként áll előttünk. A Study for disappearance, 2014 képen ugyanezt látjuk, csak egy tükörbe forduló meztelen női alakkal. Belezuhan a tükörbe, keretbe foglalt test és világ lesz, hullámtöréssel. Fénnyé vált test, akinek a kontúrjait, domborulatait világosan kivesszük, sőt bal hátsójának különös ragyogása tekintetünket is vonzza. Tomporális ragyogás. Fényjáték, Szűcs Attila akt képe, saját stílusban megjelenítve. Nem is a meztelenség itt a lényeg, hanem a fény, ahogy esik, ahogy elmosódik, ahogy ragyogni kezd a tomporon.


Képein a fény nem onnan esik, ahonnan eshetne, vagy esnie kellene. Önvilágítás is, önfény, belső fény, amely sugárzik, szétszórt fény, helye és ideje nem meghatározható. Valamely távolság egyszeri megjelenése, bármily közeli is legyen a tárgy", nem más, mint a műalkotás kultúrszerkezetének megfogalmazása a tér-időbeli érzékelés kategóriáiban. A távolság a közelség ellentéte. A lényegesen távoli a megközelíthetetlen. A megközelíthetetlenség valóban a kultikus kép egyik fő tulajdonsága. Természete szerint, „távolság marad bármennyire közel is legyen.”[4] Szűcs Attila képeit nézve fel kell adnunk a szokásos tér-időbeli érzékelésünket, a belénk rögzült tanult látást. A világ hagyományos szemléletét. Az Aratic red, 2014 képe épp a valóságos és elképzelt világ közötti átjárhatóságot, egyidejűséget mutatja be. Ez a megállapítás vonatkozik a többi képre is.
A Spontaneonus combustion (Spontán égés), 2014 képen a környezetbe való tökéletes beleolvadást látjuk. Bealvás, nyugalom, csend, öröklét. A függőség értelmezhetetlen csodája. Az örök nirvána. A karácsonyi halál, egyedüllét. Fényesőben, mintha isten lépne színre, vonná bűvkörébe a földi halandókat. A szín istene, szivárvány ruhában, testetlenül. Monszuneső, valahol az egyenlítő környékén. Délidőben, amikor az árnyék eltűnik. Örökfény van.

________________________________________
[1] Carl Sagan (http://www.carlsagan.com/)
[2] Kovács Bálint: Azért az űr az úr (http://www.origo.hu/filmklub/blog/kritika/20131003-azert-az-ur-az-ur-gravitacio-kritika-gravity-sandra-bullock-george-clooney-alfonso-cuaron.html)
[3] Aki átmegy a falon (film, 1959), rendezte Ladislao Vajda (http://www.port.hu/aki_atmegy_a_falon_ein_mann_geht_durch_die_wand/pls/w/films.film_page?i_film_id=19885)
[4] Walter Benjamin: A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában

http://barkaonline.hu/kepzmveszet/4404-sz-cs-attila-kiallitasarol

Svejk légypiszka
Szűcs Attila: Planking
Posted by Kölüs Lajos on 20 dec 2012 under kiállításkritika, kiemelt, vizuálkult
Egyedül kitaláljuk, de nem egyedül regisztráljuk. Ahhoz kell még valaki, aki rögzíti a pózt. Terjednek, mémmé válnak, ahogy Dawkins írja, agyból agyba költöznek. A terjedés fő területe, helye az internet. A planking társas voltunkat hangsúlyozza, ha Szűcs kételkedik is ebben a viszonyban.

Karafiáth Balázs László nyitja meg Szűcs Attila Planking című kiállítását, nem pózol, bevezet, megvilágít, röviden és érthetően, szokatlan egyszerűséggel. Nem rabolja az időnket, és elegendő kapaszkodót ad Szűcs Attila alkotásaihoz. Csíkszentmihályi Mihály neve ugrik be és a cselekvő életöröm (authentic happiness) kifejezés. Az az állapot, amikor elmélyedünk munkánkban, tevékenységünkben. Testünket ilyenkor különös feszültség járja át, a koncentrálás és a kontroll érzése, az idővel nem törődünk: „mindannyian átéltünk már olyan pillanatokat, amikor azt éreztük, hogy nem ismeretlen erők taszigálnak ide-oda, hanem mi irányítjuk cselekedeteinket, saját sorsunk urai vagyunk. (…) Ez az érzés az, amit tökéletes élménynek hívunk.” A padlózás, vigyázzban fekvés, deszkázás lényege, hogy az ember szokatlan helyeken hasra fekszik, kezeit pedig szorosan a teste mellett tartja. A bátrabbak extrémebb helyeken is plankingelnek, hirdetőtáblák tetején, magas épületeken vagy szobrokon, de egy átlag plankingelő általában maximum a ruhásszekrény tetejéig jut el.
Szűcs képein látható, hogy önmagában a póz céltalan. A váratlanság érzését az kelti fel bennünk, ahol, ahogy és amikor pózolunk, mert oda nem illőnek látjuk ezt a cselekvést. A belesimulás, az odasimulás (Communion), a lebegés (Resistance) formája álomba visz és álomból ébreszt egyszerre, bizarrságával, egyediségével. Szűcs alkotásaiból valami ismeretlen erő sugárzik, amely hat a nézőre, aki úgy érzi, hogy boldoggá teszi, ha másokkal azonosulhat, vagy ha felismerheti kreativitását. A festő látszólag nem demonstrál, holott éppen az ellenkezője történik. Valamire felhívja a figyelmet. A Women is planking on the couch már nem festmény, hanem alumínium szobor. A hiányról is szól, és arról, hogy egy nő nem válhat fölöslegessé, holott vannak pillanatok, amikor azt szeretné, ha békén hagynánk őt. Lehessen fölösleges.

A planking divat, reklám és őrület (a semmi mozgalmassága), amely átalakítja a valóságos és a virtuális teret és időt. Aláírás, szignó, amely azonosít. „Amikor alkotunk valamit, fontosnak tartjuk, hogy valami módon jelezzük: mi hoztuk létre, mi alkottuk, mi hívtuk életre azt a valamit. A festményeken a kép sarkában írták alá a festők a nevüket, illetve némely művész még az önarcképét is belefestette művébe.”
Szűcs Attila plankinget ábrázoló alkotásaiban a passzív ellenállás és az exhibicionizmus van jelen: a vagyok, de nem ér a nevem-játék. Terápiás hatása tagadhatatlan, sokkol is meg nem is. Elborzaszt és kíváncsivá tesz, hol van, mikor van ott és miért van ott. Ismételten. Nem tudjuk elmozdítani, szeretnénk, de tehetetlenek vagyunk. A képeket látva új helyzetbe gondoljuk magunkat, kilépünk megszokott kliséink közül, és alkotunk egy másik pózt. A planking spiritualizmusával egy másik világhoz is köt, a szellemi, az anyagtalan világhoz. Felbukkan valami (idegen) test valahol, lebeg (The Father), felidézve a múltat, az időt, egy eseményt, arcot, alakot, Platón ideáit, a barlangbeli árnyakat. A planking ennyiben modern (ókori, szofista) filozófia is. A látszat és a tervezett véletlen filozófiája.

A planking nem tamagocsi, amit ha nem gondoztak, akkor elpusztult és nem volt feltámasztható. A planking újra és újra megszületik, nem hal el. A tisztelet ellen játszik, habár a szeretet nem áll távol tőle, hiszen a szeretet egyik megjelenési formája, hogy azonosulunk valakivel (érzés, gondolat, cél stb.), vagy azonosulásra hívjuk fel. Egyedül kitaláljuk (önmegvalósítás), de nem egyedül regisztráljuk, kell hozzá még valaki, aki rögzíti a pózt, ami reprodukálható. Terjednek, mémmé válnak, ahogy Dawkins írja, agyból agyba költöznek az utánzással. A terjedés fő területe, helye az internet. A planking társas voltunkat hangsúlyozza, ha Szűcs kételkedik is ebben a társas viszonyban. A környezetbe olvadás és kiválás a túlélés egyik formája. Az állatvilágból ered. E tény újrafelismerésének modern formáit és szokatlan módjait láttuk a kiállításon. A túlélés energiabombáját. Bármikor robbanhat.
Szűcs Attila Planking című kiállítása 2013. január 5-ig látható Budapesten, a Deák Erika Galériában.