László Százados

Szándékos tévesztések / Hibadramaturgia

BALKON, 98/3

Százados László: Sose akartad legalább egy kis időre, vagy akár végleg abbahagyni

a festést?

 

Szűcs Attila: Nem, igazából soha. De azt nem mondhatnám, hogy nem gondoltam

rá, vagy nem fogalmaztam volna meg magamban ilyen vágyakat. Végül is mire

bekerültem a főiskolára, már tisztában voltam azzal, hogy egész életemben ezt fo-

gom csinálni. Ez alól talán csak a főiskola első két éve jelentett kivételt, amikor volt

egy - számomra igazából később fontossá váló - fotós korszakom. Bár az akkor ké-

szült munkáimat megsemmisítettem a tanulságuk valahogy mégis lerakódott. Ez

azután egy jó darabig lappangott - a főiskola és az Újlak Csoport ideje alatt min-

denképpen -, és csak két-három évvel ezelőtt, egészen más szálon, a régi képesla-

pokon, talált fotókon keresztül idéződött fel megint. A festészet viszont mindig

megmaradt. Jöhetnek új izgalmak, de ez továbbra is egy olyan vonzó, különös, el-

szigetelt világ marad. amely - és ez a tendencia, nekem úgy tűnik, csak fokozódik -

egyre önállóbb és kisajátíthatatlanabb területét alkotja a képzőművészetnek.

 

Hogyan illeszkednek mindebbe az Újlakos időszak installációi, tárgy-kollázsai. a bevett

műfaji kategóriákhoz nehezen köthető művek?

 

Ez egy fokozatosan épülő, az én barkácsoló, pepecselő alkatomból is táplálkozó fo-

lyamat volt, viszonylag gyors végjátékkal, Gyakran hangzott el kritikaként - éppen

az Újlak Csoport egyes tagjai részéről -, hogy mennyire befelé forduló és merev

alkat vagyok. Tényleg van a személyiségemnek egy ilyen alapvonásai Én akkor úgy

gondoltam. hogy rendben. tegyünk a karakterünk ellenében: meg tudok próbál-

kozni új utakkal is, van elég akaraterőm hozzá. Elkezdtem magamat provokálni,

szándékosan emeltem be mindig más és más területeket: így mozdítottam ki

magamat újabb és újabb irányokba.

 

Mit hívsz a karakteredtől idegennek?

 

Egy bizonyos fajta oldottságot. könnyedséget, mondjuk az ún. franciás szellemes-

séget, szóval valami olyasmit, ami nem éppen a sajátom. Közben persze tisztában

voltam azzal, hogy egész egyszerűen valóban zárkózott vagyok, hosszabb idő alatt

emésztek meg dolgokat, lassabban csengnek le az ügyek nálam. Szeretek napon-

ta, kimért rendszerességgel közelíteni azokhoz a dolgokhoz amelyek érdekelnek.

Szükségem van a rendszeres munkára. kevésbé vagyok kapható improvizativ

megoldásokra.

 

Ha nagyon leegyszerűsítjük az eddigi pályádat, akkor az eleinte egy mederben folyik és

a festészet a központi kérdése, majd a 89-94 közötti időszakban szinte zavarbaejtően

sokfelé ágazik. hogy azután visszaálljon a megszokott rend, és ismét a festészetről szál-

jon minden.

 

Tényleg nagyon sokfelé "kicsúsztam", például az anyaghasználat területén. Egy

idő után azonban kezdtem belátni, hogy bármilyen - látszólag - radikális módon

nyitok, vagy teszek - számomra legalábbis - fontos felfedezéseket, végül mindez

mindig leszűkíthető egy már-már fájóan didaktikus és praktikus dichotómiára, Az

alapképlet a következő: a munkán belül, valamely képelem ütköztetésével feszült-

séget keltek, illetve ha adott esetben ez a két elem szerencsésen találkozik, úgy fe-

szültségkioltást érek el. (Ez egyébként az Erdély féle ,,jelentéskioltás" meghatáro-

zásra vezethető vissza.) Az ehhez a felismeréshez vezető út utolsó állomása a

gipszöntvények sorozata volt, ahol a gipsz meglehetősen homogén, sima felületé-

be valamilyen elem - egy fotó. egy rajz vagy egy darab kő - ágyazódott bele,

 

Mi alapján válogattad-váltogattad az anyagokat? Mintha ezek már eleve is magukban

hordaná/e kiinduló tételed lényegét: a súlyos, de mégis puha és alakítható fém, az ólom,

a fehér és törékeny, de a legkülönbözőbb hatású felületek képét, másolatát képes ma-

gára ölteni képes gipsz, a grafit, a cukor. stb.

 

Egyikből következett a másik - a műtermi munka hulladékaiból, folyamatából -,

szinte staféta-szerűen. Nem volt ebben semmi ideologikus, előre eltervezett. Ezek-

nek az anyagoknak a felbukkanása és eltűnése tényleg arról szólt, hogy a minden-

napi cselekedetek közben előforduló véletlenek - amelyekről nem tudom, hogy

mennyire véletlenek, de mindenesetre, ha valaki rendszeresen dolgozik, akkor

adottak -, irányítják azt, hogy a továbbiakban merrefelé kap gellert az ember ér-

deklődése akár az anyaghasználat tekintetében, akár más területeken.

 

Ha más szavakkal, de már egy 1991-es interjúdban is említetted, hogy a határesetek, il-

letve az ilyen kettősségeket hordozó szituációk érdekelnek. Ha innen nézzük, akkor a

látszólagos sokféleség ellenére is kirajzolódik a téged foglalkoztató alapkérdéseknek

témában, motívumokban, anyaghasználatban jelentkező viszonylag állandóbb, követhe-

tőbb vonulata.

 

Igen, de ez például az anyaghasználat vonatkozásában folyamatosan redukáló-

dott, szűkült. Egy idő után az említett, engem érdeklő kettősség, illetve feszültség

megteremtéséhez - amelyet korábban éppen az alkalmazott anyagok révén is

próbáltam elérni - már nem akartam ilyen ,,mankókra" támaszkodni. Az volt a cé-

lom, hogy sokkal tisztább, egyszerűbb jelentés-területekről elindulva próbáljam

meg az engem foglalkoztató gondolatkört kifejezésre juttatni. Itt megint vissza

kell utalnom a főiskolás időszak elejére: volt akkor egy elég hosszú sorozatom.

amelyben olyan primer eszközökkel, félreértésre okot adó, ,,majdnem az" tárgyak-

kal foglakoztam, mint a mézes mackó, a keljfeljancsi vagy a koponya. Ezek a bárki

számára beazonosítható, megközelíthető, s így bizonyos popularitással rendelkező

(vizuális) közhelyek, közhely-szituációk tértek vissza jól felismerhetően az olajfest-

ményeken. Ez az a struktúra, amin belül elkezdődik számomra a festészet. Határok

zott korlátok, amelyeket szeretek magamnak felállítani. De még mindig iszonyúan

tágasak, szinte korlátlan szabadságot biztosítanak. Egész egyszerűen olyan őrült-

ségeket lehet elkövetni egy képen belül. hogy az hihetetlen módon meglepett, és

ez az érzésem azóta is folyamatosan tart.

 

Van a visszatérő motívumoknak –piros fotelek, karosszék, ágy, bőrönd, rózsa, szarvas,

stb. - egy személyesebb, nem műfajokhoz kötődő csoportja

 

Néhány nyilván a személyiségem része is valahogy, azután vannak, amelyek vala-

milyen véletlen folytán az életterem részévé váltak, rám erőszakolódtak, s akad

olyan is, mint például a bőrönd, amelynek története van: Szarka Péterrel utaztunk

Hannoverbe egy újlakos kiállításra,  stoppal. Egy marha nagy bőrönddel indultam

el, nem számítottam rá, hogy két napos monstre,. alvás nélküli stoppolássá fajul az

utazás. Az utolsó autó Hannover határában tett ki minket az autópályán egy ben-

zinkútnál, ahol persze senki sem állt meg. Nem tehettünk mást, elindultunk befe-

lé. Nagyon régóta gyalogoltunk már, amikor végre lefékezett egy pasas mellet-

tünk. Megszánt minket, mert tudta, hogy abba az irányba, amerre mi megyünk,

ötven kilométeres körzetben nincs semmi. Bevitt minket, meg azt a hatalmas bő-

röndöt egészen a Kunstmesse bejáratáig. A kiállításra két óriási gipszbőröndöt ön-

töttem az oldalukon rózsaszirmokkal. Ezek persze a kiállítás után megsemmisül-

tek, csak Várnagy Tibi fényképei maradtak meg: ahogy állok csípőre tett kézzel

mellettük. Két évvel később a feleségemmel sétálva bementünk egy antikvárium-

ba a Belvárosban. Találomra leemeltem egy kötetet a polcról - Jannisz Ritszoszé

volt, akit addig nem ismertem -. felütöttem és a következőket olvastam:

A bőröndőn rózsák.

Kezed a csípődön,

Mit akarsz kérdezni most?

Ez egy jó megoldás volt, valami a helyére került, az egyik dolog lezárta a másikat.

 

Úgy tűnik, mintha a festészet ismételt előtérbe kerülése előtt lett volna egy átmeneti

periódusod, ahol az installációt és a tábla/tépet kombináltad, miközben a stílusod is vál-

tozóban volt: a konkrét tárgyszerűséggel megfestett mindennapi (sokszor személyes)

motívumokat felváltotta a képeslapok, talált fotók, tájképek és csendéletek elvontabb,

sejtelmesebb világa.

 

A Pillangó-hatás mindenképpen fordulópontnak tekinthető. Ott utoljára jelent

Meg, még ha áttételesen is, az a téma, amiről már beszéltem: a dichotómia kérdé-

se. Magának az installációnak is ez volt a címe, bár ott már csak és kizárólag vá-

szon-képek voltak. A ,,technikai kép" mint olyan került itt feldolgozásra: fotók,

képeslap-motívumok. A legtöbb ráadásul duplikát-formában, utalva a szem binoku-

láris látására. Ami egyáltalán a látás fiziológiájával kapcsolatos, az hellyel-közzel

beépült ezekbe a képekbe. A társalkotómon, Nyikos Lajos fizikuson keresztül sok

érdekes információhoz jutottam;

 

Miért érdekeltek a sztereogramok?

 

Festettem egyszer egy képet, egy teljesen szimpla, tényleg vadul közönséges part-

részletet. Amikor elkészült, éreztem, annak ellenére, hogy teljesen vállalható lett,

azonnal egy ugyanilyet akarok festeni. Ez ritka eset nálam, mivel a mai napig úgy

vagyok vele, hogy egy kép számtalan lehetséges állapota közül ritkán sikerül egy

ülésre az optimálist elkapnom, Ezért aztán hajlamos vagyok az utólagos javítások-

ra, javítgatásokra. De itt nem erről volt szó. Egy nagyon pici különbséggel bár, de

ugyanazt a képet akartam még egyszer megfesteni. Ami rögtön istenkísértés is,

mert egy kész képhez se hozzá tenni, se abból elvenni nem lehet, Végül egy egész

sorozatot festettem, egymásra válaszoló, egymással párhuzamosan futó története-

ket: minden képnek megvolt a párja. Ma már úgy gondolom, hogy ez a szerkezet,

a pároskép forma - bár jó és érdekes gondolatkísérlet volt -, megint csak egy fö-

lösleges mankó, segédeszköz a megértéshez. Túl nyilvánvaló segítség a nézőnek,

csak azért, hogy rájöjjön: egy képnek több olvasata van.

 

Korábban már említetted a fényképezés és ,,talált" fotók utóbb összekapcsolódó tanul-

ságait. Régóta gyűjtőd a képeslapokat?

 

Igen, bár változó rendszerességgel és intenzitással. Csak most, visszatekintve lá-

tom, hogy volt ennek története, folyamatossága. Még rendszerezem is őket látszó-

lag furcsa kategóriák - szent, fény. víz, hegy, stb, - szerint. Egyébként nemcsak

képeslapokról, fényképekről van szó, hanem prospektusokról, újságkivágásokról is.

 

Mi szerint válogatsz?

 

Megérzés után. Formák, szituációk, hangulat alapján.

 

Nem gondoltál arra, hogy ez nem éppen egy járatlan út: állandó összehasonlítgatások-

nak fogod kitenni magadat. Kép. álomkép, emlékkép, képeslap - sokan használtak már

ezeket a vizuális toposzokat.

 

Nem, mégpedig azért, mert ez valahogy a karakteremből, az érdeklődési köröm-

ből következett. Adottság, ami ellen nem érdemes kapálózni. Amit felhasználok -

fotó, képeslap - az önmagában nem is annyira érdekes, inkább emlékeztető, alap-

anyag. Elindulok, kutakodok benne, komoly játék: azok a pontok érdekelnek, ahol

megtalálom a saját, nagyon személyes megfeleléseimet. Ennek az élménynek a

hatására válik - remélhetőleg mások számára is jól felismerhetően - össze nem

téveszthetően az enyémmé, ,,Szűcs-képpé" az, amit festettem. Tulajdonképpen

azt szeretném elérni, hogy hasonlatossá váljanak az én emlék- és álomképeimhez,

amelyeket belülről, magamból vetítek ki s ezért megfelelnek önmagamnak. Le-

gyenek személyesen vállalható emlékképpé.

 

Van olyan festő, akinek a képei ebből a szempontból valamiféle tanulsággal szolgáltak?

 

Több is van, de talán a legismertebb közülük Gerhard Richter. Bár ahogy ő dolgo-

zik, az mégis alapvetően más: mindig elidegenít. Leszakad a tárgyról, de olyan

mértékben, hogy teljesen személytelenné válik. A lágyságában, simaságában

absztrakttá váló megfogalmazásával vagy éppen a másik véglettel, azzal az- idé-

zőjelben - vérbő, cuppantásos festészetével. Kilóg a lóláb, annyira szembetűnő a

technika.

 

Nálad viszont mindig megmarad az érzelmi viszony a képhez: ahogy választasz, ahogy

belenyúlsz a képbe…

 

Pontosan. Szerintem ez látszik is rajtuk, az olyan felszíni magatartásformákon túl

is, mint a technikai megoldások vagy a képfelület kialakítása.

 

Van valami - a képből következő - határ, amin már nem lépsz túl az átdolgozás-átalakí-

tás folyamatában, a felismerhetőség vonatkozásában?

 

Azért nem tudom ezt igazából megállapítani, mert sokszor megesik, hogy egyálta-

lán nem jön létre végső produktum. Ilyenkor nehéz eldöntenem, hogy én voltam-e

túl szigorú cenzor, vagy pedig valóban rosszul választottam.

 

De azért sokszor továbbra sem hagy nyugodni egy-egy kép, gondolom ennek köszön-

hetőek a több évig festett, vagy a még továbbra is talonban tartott festményeid.

 

Van, ami hirtelen bevillan, van, ami nem. Ezekben még látom a lehetőséget. Min-

den festő a szíve mélyén olyan képet szeretne festeni, amilyet nem lehet. De végül

maradnak az eldöntendő szituációk. Nem technikai problémák, hogy valamit nem

sikerült kivitelezni, hanem, hogy nem érte meg a festést, még mindig nem hozza

azt, amit vártam tőle. A lényeges az, hogy adott esetben nagyon szívósnak, kitar-

tónak kell lenni, nem szabad feladni. Ki kell várni, hogy megérjenek, hogy le lehes-

sen válni róluk. Több éve, több évig festett képek válhatnak így fontossá...

 

...és egyre személyesebbé a hozzájuk fűződő viszony, épp a velük való rendszeres fog-

lalkazás, folyamatos munka által. Rájuk rakódik a velük töltött idő, és talán innen is szár-

mazik a tájak, csendéletek sokszor melankolikus hangulata is. De miért egy olyan idő-

szakból - a hatvanas évekből - válogatod a felhasznált fotókat, amelyből nem őrizhetsz

túl sok emléket?

 

Pont azért, amit mondasz: szerintem úgy tudok hiteles viszonyt kialakítani egy fo-

tóval, hogyha nem a személyes múltamhoz kötődő dokumentumokból válogatok,

Másfelől meg egyszerűen ez az időszak került most a szemétdombra, ennek az

emlékei fedezhetőek fel a leginkább az antikváriumokban.

 

Akkor csak a véletlen műve, hogy időnként olyan sorozatokká álltak össze, mint a játszó-

teres vagy a Balaton-parti képek?

 

Hát ember legyen a talpán, aki a véletlen fogalmát definiálni képes: amikor el

kezdtem csinálni őket, semmi ilyesmire nem gondoltam, aztán visszatekintve rá-

csodálkoztam, hogy megint összeállt valami. A témáimhoz való viszonyom is ha-

sonló. Spirálisan kanyarodnak vissza: régi ügyek más és más szempontból, újra és

újra aktuálissá válhatnak. Most készülő kiállításomon is egy olyan, négy évvel ez-

előtti tematikát fogok elővenni, ami még mindig érdekes és fontos a számomra:

tovább gondolható szituációt rejt magában.

 

Mégsem tudok szabadulni attól az érzéstől, hogy te nem véletlenül szereted ezeket a

,,megállt az idő " jellegű fotókat és erre a hangulatukra még rá is játszol.

 

Igen, ez így van, bár egy kicsit ki vagyok akadva azon, hogy azt mondod: rá is ját-

szom. Persze, hogy rájátszom, ez a dolgom. De azért ilyen szempontból nem privi-

legizálnám a fotó jelentőségét.

 

Jó, akkor másképpen mondom: az üres tájak, elhagyatott játszóterek után emberek je-

lentek meg a festményeiden jól ismert szituációkban, helyeken, de átalakult, lecsupa-

szodott tájakban. Kiemelődtek a közegükből, miközben szinte egyneművé váltak az őket

körülvevő sokszor elmosódott, egyszerre ismerős és furcsán idegen világgal. Nem vé-

letlen, hogy felerősödik az időtlenség érzése a képeken.

 

Így már azért egy kicsit más. Tulajdonképpen két rétege van a dolognak, ami való-

színűleg az emberi gondolkodás, az asszociációs mechanizmus két eltérő szintjé-

ből következik. A közvetlenebb, nyilvánvalóbb szint hajlamos távolságtartás nélkül

közelíteni bizonyos élményekhez. Közeli emlékekhez, a vélt vagy a kérdéses idő-

szakhoz kapcsolódó filmekből megismert múlthoz köt, ott keres igazodási ponto-

kat. De van az emlékezetnek egy függetlenebb, s ilyenformán időtlenebb - bár

megjelenésében bizonyos ,,átfedések" miatt akár tíz vagy húsz éve megtörtént.

dolgokhoz, eseményekhez hasonló - szintje is. A személyes emlékek, vagy a szülők

által megélt múlt csak egy elrugaszkodási pont a képen belül, s esetleg segít odá-

ig eljutni, hogy a néző megérezze milyen relatív fogalom is az idő. Azon a ponton

túlra akarom visszatolni a történeteket, ahol már nem csak és feltétlenül egy bizo-

nyos évszám ugrik be, hanem annak segítségével egy nagyobb időbeli távolság

lesz áthidalható: egy darabig meghatározható a képeken fellelhető idő, de ez

majd elhalványodik, s amikor követhetetlenné válik, ott már át is lép egy másik di-

menzióba, az időtlenség tartományába. Ha valaki száz év múlva megnézi őket, ak-

kor már biztosan nem, vagy nem feltétlenül a hatvanas évekre fog asszociálni. Már

nekem sem feltétlenül jelentenek ilyen szoros kötöttséget, épp a személyes emlé-

kek hiánya miatt. Sőt úgy érzem, hogy - az emberek többségénél - éppen most

van a váltás pillanata. Kivárom, figyelemmel kísérem ezt a folyamatot, mert

egyébként is szeretek úgy tekinteni egy képre, mintha nem is most látnám.

 

Az is hozzáadódik mindehhez, hogy bevett műfajokat - tájkép, csendélet, életkép - és

megszokott, mindenki számára ismerős nézőpontokat választasz.

 

Kétségtelen, a legritkábban használok fel különleges beállításokat, fotókat. Lénye-

ges, hogy nem csak én nézem a képet, hanem te is, meg mindenki más is. Igyek-

szem ezeket a nézőpontokat beépíteni a saját tekintetembe. Ez szerintem a festői

alázat: elfogadni az összes lehetséges aspektust, ami adott esetben felmerül.

Amikor egy antikváriumban lapokat nézegetek, akkor azokról, amelyeknél meg-

akadok, onnan tudom, hogy érdekesek, mert hirtelen elkezdem látni, érezni a ké-

szítője nézőpontját. Akármilyen hihetetlen, megjelenik előttem, hogy az a fickó ho-

gyan gondolta ezt az egészet. Azután beúszik az is a képbe. hogyan láthatták azok,

akik megvették, elküldték vagy megkapták. Ez mind összeadódik egy számomra

emocionálisan felfejthető szál mentén.

 

Miért bukkantak fel emberi alakok  az utóbbi két év festményein? S ha már előkerül-

Tek, miért olyan személytelenek, szinte bábuszerűek ?

 

Utóbb elkezdett zavarni, hogy amikor mások megkérdezték ugyanezt, rögtön jött

is a válasz: hogy magány van, meg atom-villanás utáni kihaltság. Egyszerűen nem

hiányoztak a korábbi képekről. Nem kívántam a tereket még figurákkal megter-

helni. Minden egyes képnél megvolt az ok, s ez nem feltétlenül volt mindig ugyan-

az. Mostanában pedig éppen, hogy több képem van, amely ,,igényli" az emberi fi-

gurát. De semmi esetre sem beazonosítható vagy megszemélyesíthető alakokat,

ezért olyanok, amilyenek. De ez is változik: épp most kezdtem bele egy félig álom-

képből áttranszformált Buster Keaton portréba.

 

Néha úgy tűnik, mintha kimondottan tervszerűen és élvezettel támogatnád meg a képe-

id kapcsán a nézőben támadó értelmezési zavarokat.

 

Igen, szeretem feltenni ezeket a kérdéseket, még mielőtt bárkiben megfogalma-

zódnának. Mivel részei a várható gondolkodásnak. Kár lenne nem élni velük. Arra

kényszerítik a nézőt, hogy helyezze magát az általam választott szituációba. Ezek

az elemek, ha úgy tetszik, kulcsok - melyeket szeretek elrejteni -, sokszor álkulcsok

a képek jelentésének megfejtéséhez. Távolságtartó panelek a képen belül, ame-

lyek ,,megfelelő" helyre igazítják a nézőt.

 

Ez egy elég paradox szituáció, hiszen olyan vizuális panelekkel dolgozol, amelyek isme-

rősek, "belecsalogatják" a nézőt a képbe, ahol viszont formai kétértelműségek, bizony-

talan, beazonosíthatatlan részletek várják őket.

 

Nem hiszem, hogy ezek egymás ellen hatnának. Inkább a megfelelő szintig gazda-

gítják a képeket. Egy alak például olyan széles mértékben nyitja meg az értelme-

zés spektrumát, hogy azt egész egyszerűen vétek lenne nem kihasználni. Másfelől

azok a nem egyértelmű formák- gömb, ovális, kereszt-sokszor számomra is meg-

lepetésszerűen bukkannak fel egy képen belül. Archetipikus, önmaguktól uralkod-

ni kezdő alakzatok. Nincs náluk jobb, érdemes megtartani őket. Rendszerint nem

is a kép hordozta vizuális információra, hanem az olyan képeffektekre koncentrá-

lok, mint tér és forma viszonya, vagy a különböző megvilágítási és festési módok al-

kalmazása egy képen belül. A pozitív-negatív játékot, a lépték, vagy más viszonyí-

tási pontok kérdésessé tételét éppúgy felhasználom, mint a szándékos tévesztése-

ket a figurativitás és a non-figurativitás között. A látvány értelmezését szeretném

elbizonytalanítani. Több ellentétpárt is kijátszok egyszerre: sajátos hibadramatur-

giát alkalmazok. Bízom a határesetek, hiányok megvilágító erejében.

 

 

 

Erdély Miklós: Marly tézisek. In: Erdély Miklós:

Művészeti írások. Képzőművészeti Kiadó,

Budapest, 1991 (125-129. 0,)

 

Részletek egy január 24-i beszélgetésből

(Kiss Péter - Nemes Csaba - Szűcs Attila - Zwickl

András). ln: Vier/ Négy című kiállítás

(Kunstverein, Horn. Ausztria: Szentistván Király

Múzeum, Székesfehérvár) katalógusa,

Szent István Király Múzeum közleményei

D. sorozat 21651.. 1993

 

lnspiration. Sommeratelier: Junge Kunst in

Europa. Messegel'áande. Hannover. Németország

(1990. augusztus)

 

Jannisz Ritszosz: Papirszeletek. Ford; Képes Géza,

Kozmosz Könyvek, Budapest. 1985 (8. o.)

 

Pillangó-hatás. A felfedezés előtti pillanat

koordinátái. Nemzetközi médiaművészeti és

médiatörte'neti kiállítás Műcsarnok, Budapest

(1996. január ZO-március 3.)

 

Szűcs Attila kiállítása, Bartók 32 Galéria, Budapest

(1998, február 6-március 1.)