Anikó Erdősi
"Tisztaszoba"
Szűcs Attila kiállítása
Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum, Budapest
2002. május 30 – június 30.
Balkon, 2002-07-08.
Ködlő ágyak, magányos ágyak, ágyvíziók, ágyszimbólum. Az ágy a születés, a halál, és életünk tapasztalatainak legfőbb színtere. Prózaibban, praktikus eszköz, mindennapjaink szerves része, otthonunk jelölője. A nyugalom, a meditáció, a szerelem helye. Egyszerre profán és szakrális tér. A legismertebb, mindannyiunk számára evidens, mégis, a legszemélyesebb, legtitkosabb történeteinket magába fogadó darab. Szűcs Attila festőművész leggyakrabban megfestett tárgya, a Kiscelli Múzeum templomterében ez év májusában nyílott kiállításának is a főszereplője. Az ágyak mellett fotelek, székek, lámpák, és ki tudja, hova nyíló ajtók jelölik ki azt a Szűcs által részletekben megfestett virtuális teret, amely az immár megváltozott funkciójú templomtérben megjelenve tagadhatatlanul szakrális jelleget ölt.
A tisztaszobát. A szó arra a fényekkel átitatott, tiszta festői kezelésre is utalhat, amelyet Szűcs magas fokon űz. A világos színekben, fényekben felbomló látványra, az elképzelt szoba szellemi síkon való létezésére. De egy másik megközelítési lehetőség csábítóbban kínálkozik.
A tisztaszoba a régi falusi parasztházakban a vendég számára fenntartott hely volt.
A legdíszesebb, legtisztább, mindig kínos figyelemmel rendben tartott hely, mellyel a házigazda a házába fogadott vendéget tisztelte meg.
A mindennapi élet azonban e szobán kívül zajlott, a tisztaszoba az ünnep, és valamiképp a kiváltság szimbolikus tere a lakóházban.
Az ott lakók élete, személyes történeteik nem láthatók a tisztaszoba vendége számára.
A tisztaszoba lakója befogadott és kirekesztett egyben, és pozíciója minden esetben ideiglenes. Szűcs a tisztaszobába invitál minket, megtisztel, hagyja, hogy kiváltságosnak érezzük magunkat, de nem feledteti, hogy a ház történetei, lakójának legszemélyesebb élményei mindig rejtve maradnak számunkra.
Az ott töltött pillanatokra befogadottakká válunk, mégis örökre kirekesztettek maradunk. Talán ezért időzünk olyan sokáig a kiállított képek között. Érezzük, és minél tovább érezni akarjuk az átmeneti kiváltságos pillanatot. Látunk, talán meg is élünk történeteket, felelevenítünk egyet régről. De igazán csak a saját történeteink vannak, a másokéhoz nem férhetünk hozzá. A történet a sötét szobában álló karácsonyfával, mely köré apró égők hada von fényfátylat már szinte a feledésbe veszett, egy másik történet, a falon lógó szarvas-trófeával nem is történhetett volna meg.
A tisztaszobában zajló fel-felvillanó események sejtelmesek, és ennek nem csupán a kiállítótér hatalmas, ünnepélyes tere az oka, hanem a festmények érzékeinket ingerlő kisugárzása.
Szűcs úgy bánik az ecsettel, mintha később le akarná tagadtatni képeivel, hogy felületüket ilyen világi, anyagi eszköz illette valamikor.
A formák feloldódnak a festékben, a körvonalak egymásba tűnnek, a fizika törvényeinek engedelmeskedő fények és árnyékok, az azt meghazudtoló, azon túllépő szín- és fényjelenségekkel, reflexekkel keverednek. A finom, irizáló színek alkotta képek csak az olyan képzelt vízióinkból lehetnek ismerősek, mint az emlékezés vagy az álom képei. E láthatatlan világ képeit pedig vakfoltok homályosítják el, látszólag esetlegesen, de mégis mindig ott, ahol kíváncsiak lennénk a részletekre, ahol tisztábban szeretnénk látni.
Szűcs Attila festészetének megragadó jellege talán épp abban áll, ahogy előcsalja, de soha nem mutatja meg teljes egészében a bennünk lappangó képeket. Egyszerű, profán témáit általában a leképezett világ rögzített felvételeiből, képeslapok, régi fotók, magazinok képeiből emeli ki. A most kiállított képeket azonban mintha egy személyes archívum még el nem készült képei ihlették volna. A mindig más-más helyzetben látható ágyak, a kiégett függöny, a magányos fotelek mind egy nem létező személyes tér darabjai, amelyek a kiállításon, azt a bizonyos tisztaszobát rendezik be számunk ra. Amelyek között, képtől képig vándorolva két érzés viaskodik bennünk.
A kukucskáló izgalmával keveredő, egy intim térbe illetéktelenként belépő zavara, és meghívott vendégként, felismerve a szituációk között egyet-egyet saját emlékeinkből, az ismertség, otthonosság érzése. A szobát misztikum, csendes melankólia és némi szomorúság járja át. Tisztaság van és csend, mely mindent mintha a rend és nyugalom szférájába emelne. A tér üres, sarkai, falainak találkozási élei eltolódnak, megszűnnek, lebegtetve szemünk előtt a bent elhelyezett tárgyakat. Figyelmeztetve bennünket, hogy amit látunk a valósághoz csak kevés szálon fűződő jelenség. A belső térben álló ágy érintetlen, tiszta. Vakító fény világítja be, érinthetetlen, megközelíthetetlen, birtokba vehetetlen. Emberi alakot nem látunk, csak egy lámpa által megigézett németjuhászt, egy régi szőnyeggel és megsötétült képpel egyedül maradt fekete kutyát és három fekete macskát találunk odabent. Jelenlétük az emberi távollét érzetét erősíti.
A kiállítóteret elhagyva hiányérzetünk támad. Kiderül, hogy a sűrű csenddel borított szoba üressége csak látszat, a bent látott redukált képi világ felkavaróbb, tömörebb, mint sejtettük. Képzeletben visszakívánkozunk a megfoghatatlan térbe. A tisztaszobában eltöltött vendégség hagyta űrt megpróbáljuk kitölteni azzal a tudattal, hogy ezek e képek a kiállítás lebontása után szétszóródva is összetartozó egészként rajzolnak ki egy át nem léphető küszöb mögötti, csupán érzékelhető teret, és hogy mi is bárhol, bármikor kijelölhetünk egy befogadó teret az újonnan érkezettek számára.
INTERJÚ SZŰCS ATTILA FESTŐMŰVÉSSZEL
Archívum
2. lapszám - 32-34 oldal
Erdősi Anikó
ERDŐSI ANIKÓ: Tavaly öt hónapot töltöttél a Bethanien Művészház ösztöndíjasaként. Mi volt érdekes számodra Berlinben, mit festettél?
SZŰCS ATTILA: Öt hónapból négyet végigdolgoztam. Sokat festettem. Folytattam a már régen meglévő belső tér, külső tér-témát, de egy új szál is bekapcsolódott, az emberekre koncentráló sorozat. Ennek a portréciklusnak a részei például a Budapesten a Deák Galériában is bemutatott Buster Keaton- és a Kádár János-portrék.
Az elmúlt évben készült önarcképek is újak…
Igen, utoljára tizenhat évesen festettem önarcképet, aztán két évvel ezelőtt. Most nyílt rá szemem, most jutott el az érdeklődésem erre a területre.
Képeslapokkal dolgoztál korábban, anonim helyekről és személyekről készült talált fotókkal. Az újságcímlapok kevésbé személyesek, még ha legalább annyira idegenek is.
Találtam egy könyvet, amely a Los Angeles Herald Express 1936—1961 közötti címlapfotóiból válogat. Local News a címe, és az érdekesség benne az, hogy az akkor még kézzel-ecsettel retusált fotókat gyűjti össze. Ez megnyugtatott, mármint a tény, hogy mást is érdekel, ami engem már rég foglalkoztat.
Nő kerítés mögött olaj, vászon, 30 x 40 cm
Nem ejtett inkább kétségbe?
Nem. Nekem a fotó alapanyag, nem a fotórealista kép érdekel, én azt a rést keresem, ami elválasztja a fotót és a festészetet. Az a kis különbség érdekel, ami a festményt megkülönbözteti a kiindulási pontként használt fotótól. Ezekben az esetekben a retusált sajtóképek a látvány korrumpálódásának eklatáns példái. Nem az új keresése érdekel, megpróbálom ezeket a közhelyes témákat átengedni a festészet szűrőjén, ami ekkor történik, az az izgalmas. Például a fekete-fehér fotó és a színesség kérdése festői lehetőségeket vet fel. Ezek tudatos, de festői kérdések.
A felfedett, sőt előtérbe tolt képi hibák már rég jelen vannak a képeiden. Korábban nyomdahibákat emeltél ki festői eszközökkel. Most a veszteség fogalmának körüljárására teszel kísérletet, ahogy írtad: a „vesztesség univerzális metaforáját” keresed. Ez is egy tudatos, inkább elméleti, vagy valamilyen személyes indíttatás?
Ha elméleti lenne, már rég rossz lenne. A tévedés, a hiba minden rendszernek része, szeretnivaló része. Ha valaki fest, tudja, hogy a véletlenek, a „hibaövezetben” mozgó jelenségek tudják egy kép sorsát meglendíteni. A hiba akaratlan előkerülése önreflektív, ugyanakkor maga a spontaneitás. Ami a festészetet megkülönbözteti számomra, az ez a spontaneitás, az egyszeriség. A gesztus kiszolgáltatottsága. Ez a tény teszi izgalmassá, ettől válik hitelessé egy felület. Az a kis univerzum, ami egy festmény, az én azonnali, adott esetben önkényes döntésem által születik meg.
Általános kérdés, ha egy magyar művész külföldre jut, mennyire sikerül megvetnie a lábát a nemzetközi művészeti színtéren. Berlin ilyen szempontból szerencsés hely. Kiállításod is volt ez idő alatt, sőt az Artforumon is jelen voltál a galériásoddal. Milyen visszajelzéseket kaptál?
A kiállítást már korábban meg kellett szervezni, még itthon készült művekből, hiszen a megnyitó a megérkezésem után egy hónappal volt. Sőt a Bethanien úgy szervezte, hogy ekkor legyen a külföldön jól ismert IRWIN szlovén művészcsoport kiállításának a megnyitója is a házban. Így nagy volt a fluktuáció, jól sült el az egyidejűség. Mivel ez már a második alkalom, hogy Deák Erikával részt vettem a berlini Art Fairen, több olyan emberrel találkoztam, aki már korábban ismerte a munkámat. Ezeken a közös szálakon keresztül lesz például egy kiállításom Kölnben az Emanuel Walderdorf Galériában.
Levágott ujjú fiú olaj, vászon, 50 x 40 cm
Ezek szerint nem csak partizánakció marad feltűnésed a nemzetközi művészeti köztudatban.
Mindenki sulykolta, hogy maradjak ott, mert fontos az állandó jelenlét, de én olyan hihetetlen lokálpatrióta vagyok, hogy sem korábban, sem most nem merült ez fel. Ráadásul Berlin nagyon jó, élhető hely. Szinte egy mediterrán várost sikerült varázsolni belőle. Márciustól októberig kiteszik a székeket, asztalokat az utcára és ücsörögnek, mint Olaszországban…
Pedig jóval hidegebb van…
Igen, de a helyiek eldöntötték, hogy jól érzik magukat. Sapkában, sálban kiülnek és isszák a cappuccinójukat. Azonkívül a nagyvárosi létből az is adódik, hogy a „konzervatívabb” és a „progresszívebb” irányzatok jobban megférnek egymással, mint például Budapesten. Ennek ellenére engem idekötnek a gyökereim.
Meg az a történeti múlt is, amivel az új képen foglalkozol. A politika meg is lepett, hiszen távol áll a munkáidtól. Hogyhogy most érdekel?
Egy barátom talált egy lomtalanítás alkalmával a néhai Új Tükör borítóiból egy gyűjteményt. Minden borító sarkán egy cirill betűs pecsét van — valószínűleg egy belügyi szerv ellenőrzésének nyoma. Ez később összetalálkozott a Local News borítóival és címével. De az is közös, hogy megpróbálok ugyanolyan távolságtartóan bánni mindkettővel. Leválasztani az eredeti tartalmat, és csak képként, szinte csendéletként kezelni őket, ha úgy tetszik, otthonosítani a képeket. Nem szándékom semmiféle kritikai megközelítés, hiszen ki tudja, hogy száz év múlva mi lesz ebből a történeti izgalomból. Külön kihívás volt úgy nézni egy pillanatnyilag súlyos konnotációkkal terhelt képet, mintha száz évről tekintenék vissza rá.
Ezzel együtt, nem a narratív tényező dönti el egy festményről, hogy mi az üzenete.
Matracnál térdelő olaj, vászon, 140 x 200 cm
Ezt a retro szellemiséget tekinthetjük akár divatosnak is. A kortárs zenében, divatban, irodalomban évek óta virágzik a nosztalgiázás.
Hasonló törekvések vannak jelen a világban egy időben, de nem vagyok hajlandó azért öncenzúrát gyakorolni, mert valami trendi, vagy éppen, mert nem az. Amikor a ’80-as évek végén elkezdtem festeni, az akkor, a saját generációmat tekintve, nem volt divatos. Ezt többen meg is jegyezték. Aztán kiderült, hogy előre szaladtam.
A budapesti kiállítás címe is a Losers / Vesztesek volt. Miért izgatott ez, pont egy sikeres időszakodban?
Az elsődleges tapasztalatom az volt, hogy ha valami átfestődik, az egyértelműen annak az analógiája, ami a memóriánkkal történik az emlékezés—felejtés folyamatában. Ez az emberi kultúrának az alapja, ezzel egyszerűen szembe kell nézni. A festő ezzel küzd, én például jól és hatékonyan tudok felejteni. Ha valamihez nagyon ragaszkodsz, azt nem kapod meg, ha valamihez kevésbé, azt megkapod — ez a Bibliában is benne van. Nekem a veszteségről ez a legfontosabb olvasat, persze ez azért szerteágazóbb.
Van egy svéd film, a Dalok a második emeletről, amelyben egy szélhámos csávó rábeszél valakit, hogy feszületekbe fektesse a pénzét, úgyis jön a karácsony, megtérül. Persze nem jön be az üzlet, és a film végén van egy képsor: a „befektető” áll egy pusztában a rengeteg kereszt között, és dühösen a földhöz vág egyet, azt kiáltva: „Miért is gondoltam, hogy ezzel a lúzerrel fogok én nyerni…”
Ez hasonlít arra, amikor elrontasz egy festményt, és ott állsz, hogy most hogyan tovább. Ha abból sikerül kimásznod, akkor az nagyon jó. Az egy feltámadással egyenrangú.
2004/1. 32-34. o.