Vakfoltok kora

KRITIKA

2017.02.01
Lecher Viola

Kísértetek és kísérletek a címe Szűcs Attila Ludwig Múzeumban február 19-ig látogatható kiállításának. Találó cím. Az egész kortárs festészet problematikáját leírja két szóban. Jellemzi azt a kortárs képzőművészetet, amely képtelen megküzdeni a saját démonaival, kiüresedésével, kérdőjeleivel és mégis kísérletet tesz arra, hogy valami maradandót hozzon létre.

Szűcs Attila a maga éteri sejtelmességével, a dimenziók közötti egyensúlyozásával tökéletes művésze ennek a kornak, amely nemcsak a művészettörténet területén, hanem egészét tekintve telve van vakfoltokkal. Olyan eseményekkel, jelenségekkel, személyekkel, amelyekkel szembe nézni fél, vagy képtelen. Tisztán látni gyáva, teremteni gyenge, pusztítani merész. A festményeket nézve nem tudni, hogy mementónak maradtak itt egy olyan jövőből, amelynek formáját, kifutását nem látjuk, vagy a szétfoszló múlt itt felejtett darabjai. Mindegy is melyik, hiszen csak tapogatózunk, mint a vakok egy – ahogy a kiállításon is olvashatjuk – valamiféle megszokott rendszerhibaként. Ebben a pasztell álomban számunkra a művész valóban felejthetetlen koloritja jelenti a Braille-írást. A fény sajátos, különösen kifinomult jelenléte mintha egy másik dimenzióból érne a vászonra. Mintha csak az érzékek összecsengése lenne a festmények főhőseinek hátterében a színek összeolvadása, vagy inkább egymásban való feloldódása. Súrlófénye valamiféle kísérteties jelenlétnek. Ilyen szempontból a frissen bemutatott alkotások szinte vetekednek a 2000-es évek elején született, mára má klasszikussá vált munkák emlékezetességével. A nézőnek sok olyan festmény is eszébe jut, amely most kimaradt a szórásból (Deer on Highway, 2002; Blind Chinese Dog, 2001, Block of Flats with Christmas Tree, 2002), de olyan kortársak formanyelve is, akik letagadhatatlanul bírnak némi hasonlósággal a Szűcs Attila-féle titokzatosság kérdésében (Szabó Ákos, Horváth Roland).

Szűcs Attila vakfoltjai elgondolkodtató, néhol disszonáns módon nemcsak azokra a festményekre jellemzőek, amelyeken egyértelműen kézzelfoghatóak, hanem valóban metaforaként vonulnak végig az összes többi képen is. A Beckett által legitimált planking jelenségét megjelenítő munkáktól azokig, amelyek valami rejtély nyomán egymás mellé került tárgyakat illesztenek össze egy-egy történetté. Ebben a világban senki nem kérdezi, hogy mit keres egy térben egy ágy és egy vadászrepülő, vagy egy tacskó és egy égősor. Ami összeköti a képek történeteit, az mind a kifejezhetetlenség, a fogódzómentesség létkérdései. Mi van azon a világon túl, amely leírható a körülöttünk lévő tárgyakkal?

A műveket fordított kronológiában bemutató tárlaton szereplő munkák mindegyikének elemi lényegét jelenti ez a kérdés. Miféle transzcendens, vagy a hiányának kísértete vezet minket? A kortárs művészet esetlegességének, kiüresedésének – ha úgy tetszik vakságának – feszegetése Szűcs Attila piktúrájának nagy erőssége, emiatt is nagyon fájó a kurátori munka hiányossága. Bár egyértelműen nem életmű kiállítás, ami a Ludwig Múzeumban látható, mégis számos olyan alkotás hiányzik a falakról, amelyek fontosak az adott korszak bemutatásához. Bár számos reprezentatív gyűjteményből láthatunk munkákat (Somlói Zsolt és Spengler Katalin gyűjteménye, IROKÉZ Gyűjtemény stb.), mégis a nézőnek bátran lehet az az érzése, hogy a megnyitóig éppen beérkezett darabokat láthatjuk a kiállítótérben. Persze azokat gondosan korszakokra osztott sorrendben. A kurátori munka természetesen szubjektív, de az valószínűleg nem, hogy milyen protokoll várható el egy olyan nagy tekintélyű intézménytől, mint a Ludwig Múzeum. Talán egy a nemzetközi művészeti életben is sikerrel szereplő kortárs magyar művész festészetét bemutató kiállításról nem hiányozhatnának fontos munkák, nemzetközi kontextus, magyar nyelven is elérhető katalógus. Természetesen az is szubjektív megítélés tárgya, hogy ez nemcsak a Ludwig Múzeumra jellemző jelenség, hanem sajnos egyre valóságosabb gyakorlat, ahogy az is, hogy a kevésbé összetett kurátori munkák mellett láthatóan csökken az érdekes, inspiráló kiállítások száma mind az állami, mind a magánszektorban.

Valószínűleg ez az érzet is egybeolvad a Szűcs Attila képein oly átható erővel kirajzolódó melankóliával. Része a kiállítási élménynek, ahogy a vakfoltok is. A sejtelmesség, a kontúrnélküliség, ez a Donnie Darko-t, vagy David Lynch-et idéző baljósló megfejthetetlenség talán már védjeggyé is válhatott. Mégis, mintha a hiány kísértene ezeken a képeken, a befogadóra bízva, hogy a kor jellegtelensége a művészi zsenialitás feltételessége, vagy csak a magunk nihilizmusa szól valami többért. A Samuel Beckett-től választott idézet így válik igazán nagy narrációvá, a tárlat, és így a művészi próbálkozás rendre visszacsengő szlogenjévé: ,,annak kifejezése, hogy nincs mit kifejezni, nincs miből kifejezni, nincs erő kifejezni, nincs vágy kifejezni, plusz a kifejezés feltétlen kötelessége.”