Julianna P. Szűcs
168 ÓRA, KULTÚRA, 2017. január 12. Kísértet járja be a közhelyeket, P. Szűcs Julianna
KÍSÉRTET JÁRJA BE A KÖZHELYEKET
P. SZŰCS Julianna
Képek. Egy aranyflitteres szép nő tükör előtt. (Talán egy reklámblokk része.) Három katona, egyikük pálcájával sötét négyszögre mutat. (Nyilván egy híradóból.) Hitler a kutyája nélkül. (Korabeli propagandafelvétel egyik kockája.) Ballonkabátos férfi, kezében pohárral, tűnődik (ő Columbo). Mindennap száz, ezer, tízezer kép bombázza a képernyőről, a monitorról, a rablétről, a mobilról, az utcáról az agyat. E képek általános sorsa: a lekeverés, a továbbugrás, a felejtés, a törlés. Nehéz ebbe belenyugodni.
Szűcs Attila festő egész eddigi életművét tette rá, hogy ravasz ellentámadással viszonozza a képoffenzívát. Nem tagadja a banalitást, és nem is menekül előle. Belebújik a hősök és a körletek kínálta látványba, ott derekas bomlasztó munkát végez, és mire az eredeti „kép” átlényegülve a néző szeme elé tárul, felejthetetlenné, csudálatossá, kísértetiessé válik. A bevezetésben említett képekkel is ez történt. Közhelyekből látomások lettek: az aranyruhás nő, a kutyátlan Hitler, a töprengő Columbo és a többi toposz mind kapott egy krémszínű árnyalatot, azaz mind kifordultak önmagukból.
Egyszerű terv? Igen. Könnyen megvalósítható? Nem. Ahogy szaknyelven mondják: a posztkonceptuális, posztabsztrakcionista, poszthiperrealista, magyarán a poszt-poszt-poszt izéművészeti korszakában egy festő aligha tehet mást, mint a talált k épet különféle agyafúrt módon megdolgozza. H a nincs szerencséje és a kép átvarázsolva is fogyaszthatatlan, úgy az egész mehet az amnézia kukájába. De ha szerencséje van — és cikkünk hősének nagyon van —, a teljesítmény messze több lesz, m int képzőművészeti ügy.
Akadnak a magyar irodalomcentrikus kultúrában ugyanis olyan kitüntetett festők, akiket inkább befogad a literátor értelmiség, m int az „autonóm” látványspecialistákat, a „tiszta festőket”. Ettől az előbbiek nem jobbak, csak szerencsésebbek. De ettől nem is rosszabbak, csak szerencsésebbek. Ilyen áldott csillagzat alatt született például Fehér László vagy Váli Dezső, Vojnich Erzsébet vagy a túlságosan korán meghalt és újrafölfedezett El Kazovszkij. A sor sajnos nem túl hosszú. Bestsellerek ők a maguk szótlan műfajában, és hálával tartozunk nekik, mert értékeik el tudtak jutni a beavatottak tornyain túli vidékekre, a közönség szélesebb mezeire. Szűcs Attila is közéjük tartozik.
Előttem van egy testes kötet, az a címe, hogy Szivárványbaleset (szerkesztette Bazsányi Sándor), és arról szól, hogy kortárs szépírókra hogyan hat a Ludwig Múzeumban most életműkiállítással szereplő művész. A poént lelőve: nagyon. M ég akkor is nagyon, ha Nádasdy Adámtól Dragomán Györgyig legtöbbjük csak a képek kiváltotta feeling megszövegezéséig jutottak el. De hányféle módon! Markó Béla feszesen elemelkedő szonettjeitől Bán Zoltán András szofisztikában obszcén versezetéig, Csaplár Vilmos magyarságkritikájától Tóth Krisztina sznobériaszatíráj áig mindannyiuknak eszébe jutott valami a képek mesteréről, aki — ezt a szerkesztő maga írta - „megkísérli a teremtett világ fényeinek és színeinek valóságát újrateremteni a vászon és a festék álvalóságában”. Nagy dolog ez. Sok embernek sok képről általában semmi se szokott az eszébe jutni.
A jó irodalmi szövegek el is vették a kedvem a további újrateremtésektől, és inkább azt figyeltem, hogy miféle technika segítette a metafizikus átváltozást vagy a címben ígért kísértetjárás színre vitelét.
1. Szűcs szép méretesre nagyította az alapanyagként talált fotókat. A keret oldalai átlagban kétszáz és száznegyven között mozognak, de akad ennél nagyobb is. A fő motívum azonban a felület egészével együtt nem növekedett, kisebb, olykor egészen aprócska maradt, és ez benne a trükk. A hősök leginkább lötyögnek a határok nélküli, többnyire sötéten hullámzó, bizonytalan massza előtt, alatt, fölött. Kész csoda, hogy a katonák nem éreznek tériszonyt (Felkészülés a sötétségre, 2015), és hogy a fizikus (Tesla a generátora mellett ül, 2004) nem kap sokkot a maga által létrehozott villámoktól. Didergő kis hangyákká csökkentek a nyomasztóan nagy egészhez képest. A kompozíció tehát dekomponálódott.
2. Szűcs szakított a festék homogén felhordásának évszázados szabályával. A Csontváry (2015) című képnél a lovat vékony ecsettel festette, az óriási hátteret széles sörtéjű pemzlivel. A Vízfal (2015) gyerekalakjai pontos fotórealista stílusban hozzák formájukat. Körletük, a címadó zuhatag viszont a festékcsorgatás avantgárd módszerével él. Ha a gyerekek „kimennének a képből”, úgy a vászon alig különbözne egy negyvenes évekbeli action painting alkotástól. (Csak zárójelben. Szűcs e fogásokat nem „lopta”. Ő tudatosan használja a művészettörténet tegnapi eszközeit. A széles sörtéjű szobafestőecset alkalmazása a francia Pierre Soulages-ra emlékeztet. A vastag festékcsomók a német Anselm Kieferre. Az elmosódott körvonalak pedig a nagy realista ősre, az amerikai Edward Hopperre. Idézetek ezek, olyanok, mint a mai irodalomban a vendégszövegek.)
3. De van egy találmány, amely egészen Szűcsé. Én legalábbis nem láttam senkinél hasonlót. Egy gleccsert két figura néz, mellettük egy vörös pacni, olyan, m int egy gömbvillám. Egy félakt mögött a függönyön fölsejlik egy világos folt. Olyan, mint egy mandorla, de lehetne „írás a falon”, képzelőerő kérdése az egész. És itt van Columbo hadnagy a rózsaszín fal előtt, drapp ballonban. Neki is megjelenik a falon egy ovális forma, nyilván ezen töpreng, ha egyáltalán fontosságot tulajdonít neki.
„A vakfolt egy olyan szükséges rossz, amely nélkül nem láthatnánk... — írja Szűcs. - Ebben a közelítésben a vakfolt által beépülő hiba rendszerszintű megjelenése olyan, m int egy kiterjesztett metafora.” Ez az elidegenítő motívum, a vakfolt, különös élességgel jeleníti meg a neon- és nejlonszínű jeleneteket. A kép általa bomlik két részre. Egy világszerű, hihető és valóságosnak tűnő helyzetre és egy világtalan, hihetetlen és valószerűtlen formára. A tudományos nyelv ezt jelentésgóc és jelentésvákuum szinkronikus működésének nevezi. Egyszerűbben fogalmazva ez annyit tesz, hogy a pacni és a figura egymásra vannak utalva: egyiknek sincs külön súlya a másik nélkül, hagyomány és modernitás szervesen egészítik ki egymást. Azaz „figuratívról” és „absztraktról” beszélni tiszta hülyeség: minden mindenben ott van, csak jól meg kell nézni a képet. A „minden” azért még sincs mindenben ott Szűcsnél, és ez már nem technikai, inkább világnézeti kérdés. (Ez a bekezdés nem is kapott ezért külön számozást, merthogy nem tartozik a képcsinálás szűkén vett szakmai ügyeihez.)
Van műveinek egy csoportja, amely magányos, furcsa testtartásba merevült figurákat mutat. Egyikük a csocsóasztalon terül el. Másikuk nagy fehér légzsákra emlékeztető buborékon lebeg. De akad hengeren szorongó és fához préselődő figura is. Ezek a figurák plankingot művelnek, azaz — ezt már Szűcs írja — „egy dadaista gesztussal minden értelmes gesztust elutasítanak, társadalmi kívülállást manifesztálva passzív ellenállásba menekülnek”. Fölvesznek egy kényszertartást, úgy maradnak, hagyják magukat lefényképezni, majd, mint akik jól végezték dolgukat, „a kép” kimúlása után az egészet abbahagyják.
Ezúttal legújabb kori művészallegóriával van dolgunk. Karinthy novellájában, A cirkuszban a hős még azért rakja egymásra a veszélyesen billegő székeket, hogy produkciójának csúcspontjaként eljátszhassa végre kedves dallamát. Ez is művészallegória volt. Itt már csak produkció van, csak mutogatás, csak show. A személyiség m ár nem játszik semmilyen hangszeren, megelégszik a puszta fölmutatással, teljesítménye nem több, mint egy fura tornamutatvány. Ha vége a tornának, vége a személyiségnek is.
Mind ettől félünk. Azt hiszem, megértettem Szűcs Attila műveinek a képzőművészeten túli világra gyakorolt sikerét.
I68 óra /2017. január 12. KULTÚRA
KURÁTORPARÁDÉ
Fiatal Művészek Stúdiója a Műcsarnokban
Szűcs Attila: Szobabelső németjuhász kutyával, olaj, vászon, 140x200 cm (2001)
Az ajtó félig nyitva, a bútor belseje sötét és üres. A szekrény használhatatlan: előtte alvadtvér-színű dívány, a dívány előtt egy figyelő németjuhász kutya, a juhászkutya előtt egy hűvösen izzó állólámpa, ők együtt, az élő és az élettelen világ a szürkén derengő fal előtt és a fáradt fényeket tükröző padló fölött vigasztalan torlasszá rendeződnek.
A szoba nagyon szomorú, de nagyon szép képen szomorú ez a szoba. Szűcs Attila a Műcsarnokban még további négy képpel bizonyítja, hogy fátyolvékonyan fölhordott festékkel, pontosan szerkesztett kompozícióval, okosan méretezett vászonnal, tehát erős, elegáns és meggyőző szakmai tudással, puszta piktúra által, viszont minden médiakunszt nélkül a magánrosszkedvét át tudja váltani közérzetté. Alkalmasint Szűcs művészi formát öltött pesszimizmusa lett a mostani és igen komplikált programú kiállítás egyetlen optimizmust sugalló teljesítménye. Pedig mennyi papírmunka, értekezlet, szervezés előzhette meg a legújabb műcsarnoki vállalkozást...
Szerviz - Klíma - Out of Time. Hármas kiállításalcím. Nem egy, hanem mindjárt három hívószó. És hozzá mindjárt három kurátor, köszönhetően Angel Juditnak, Petrányi Zsoltnak, Christopher Tannernek. Hogy miért éppen e három fájlra klikkéit rá a három kurátor? A kérdés rossz, mert a válasz nem lehet más, mint hogy: csak. Fölsorolnék néhány tárlatcímet az elmúlt naptári évből és a legkülönfélébb kiállítási intézmények programkínálatából. Hal-víz. Misztikum. Attűnések. Melankólia. A Nagy Motívum. Orbis Pictus. Mű és emlék. Transzpozíciók. Áthallás. Rövid Történetek. Csupa csak-téma. Mindből lett kiállítás.
S miért ne lett volna? Ezeket a szavakat-szókapcsolatokat ugyanis kár komolyan venni. Ezek nem úgy működnek, mint a szoros-szigorú kiírások, mint régen például a Vadászat a képzőművészetben című tematikus válogatás vagy a Negyven alkotó év című pártállami koncepciótárlat eseteiben, és napjainkban például a Zarándoklat a borhoz elnevezésű képszedet vagy a Szent Istvánra fókuszált millenniumi ihletésű tárlatdömping alkalmaival. Az efféle tárlatokat vasfegyelem jellemzi és kálóba számolt rossz eredmény. Az efféle ügyeket íratlan közmegegyezés övezi, mert a dolog nem a „művésziesség szférájára” tartozik, hanem kultuszról és pénzmozgásról szól. Állam és cég fizet, szociálisan rászorult és kompromisszumkész mester javadalmaztatik.
De mert a fenti „zárt pályás” kiírások olyanok voltak anno és olyanok manapság is, amilyenek, a Műcsarnokba beengedett „szabad asszociációk” ettől még nem lettek jobbak. Csak mások. Eltekintve attól az egyébként nem elhanyagolható ténytől, hogy e tekintélydús épületben a Fiatal Képzőművészek Stúdiójából toborzott szerzők művei érezhetően szenvednek: a négyzetméterekkel nem tudnak mit kezdeni, a szemfájdítóan fehér falaktól elsápadnak, a háromhajós templomszerű alaprajztól megvadulnak, most és itt mégsem ez a legcsüggesztőbb. Az álságosság élménye ennél fájdalmasabb. A három „ráklikkelés” papíron ugyanis azt a célt szolgálná, hogy a saját helyzetüket tudatosan megélő (Szerviz), a régió különös atmoszféráját kifejező (Klíma) és a művészet időtlen belső törvényeit megtartó (Out of Time) fiatal művészek szabadságfoka, kreativitása, okossága a nemzedéki feeling jegyében demonstráltassék. Hogy érezni lehessen: mások ők, mint azok az államtól, párttól, piactól megnyomorított megélhetési művészek, a szegény öreg prostik. És e ponton kapcsolódnak történetünkbe a leleményes kurátorok. Akik természetesen szabadok, mert rendelkeznek a szervezéshez szükséges tőkével. Kreatívak, mert sok apró betűs szöveggel tudják megtölteni katalógusaikat. És okosak, mert emlékezetük az elefántéval vetekszik.
Például a Szerviz-felelős kurátor valószínűleg egy többéves gigantposzter sikerét elemezve dolgozta ki a maga szituációs projektjét. Néhány évvel ezelőtt Nagy Kriszta (más összefüggésben egyébként most is szerepel) egy bikinis önarcképfotót ragasztott ki a Lövölde téren: „Kortárs festőművész vagyok” fölirattal. Akkor és ott — nálunk először - egy léthelyzetet értelmezett esztétikai helyzetben, de nem esztétikai eszközökkel. Az eszköz piaci volt és nagyot ütött, hiszen „a posztmodemben valójában magának a piacnak a gondolata az, amit az emberek a legmohóbb örömmel fogyasztanak” - írta ehhez kapcsolhatóan egy másik okos szakértő, Frederic Jameson. A Műcsarnokban e szervezői felismerés jegyében lehet most „képzőművészt bérelni”, s tőlük szolgáltatásokat remélni. Lehet a sütimorzsaprojekt fogyasztása közben a világegyetem szerkezeti élményében részesülni. Lehet az elmúlt év művészetkritikáinak átlapozása után Nézőpontot kialakítani. És hogy „képben legyen az ember”, akárcsak Helfgott bácsinál a ligeti fotóstandon, lehet a Műcsarnok igazgatója vagy az egyik neves galériás életnagyságú fotója mellett egy saját fejet is a fényképbe vágott lukba dugni. Tehát: Nagy Kriszta alapötlete sorozatgyártásra került. A szabad panasz intézményesült. Távvezérelt nyafogássá vált, és ettől még a maradék energia is kihűlt.
Aztán itt van Benczúr Emese „időkoncepciója”. Jó ideje ő az, aki végtelenített gurtnikat hímez „ma sem csináltam semmit”, „ma sem mentem strandra” típusú önkritikus szövegekkel. Az ismétlés mindig imponált, de még inkább a hímzés maga. Az a beletörődő alázat, hogy mert öltést tenni öltés után, és merte a névtelenségbe burkolózó sok ezer éves heroikus női hagyományt folytatni. (Ő persze névvel, címmel és velencei biennále-szerepléssel.) A művésznő a Műcsarnokban idén már nem hímez. El van foglalva. Csak a kurátori Out of Time idea érdekli, ezért gépesíti a korábban sok vesződéssel kikézimunkázott filozófiai fölismerést. A negyedik terem közepéről lelógat egy reklámiparban ismerős ventilátorfélét, annak felületén jeleníti meg a tipikus benczúri mondatot: Fordíts időt arra, hogy az idő magában forogjon. Megtörtént.
De mi az a Klíma? Szabad fordításban talán annyi, hogy „Itt és most”. „Haza és haladás”. „Ez van”. „Minden”. Az átkosban csak Klíma volt - semmi Idő, semmi Szerviz -, és ha jól emlékszem, úgy hívták, hogy Stúdió + az aktuális évszám. Ettől a fájltól lehetne tehát leginkább várni a mai valóság, az érzékenység, a teljesítmény, az életérzés egyetemes megjelenítését. A Klíma-felelős kurátor ezúttal festőket, fotósokat és néhány installátort hozott helyzetbe. A festők festményei a rosszul beállított színes televíziók faktúráját utánozzák (Király András, Iski Kocsis Tibor). A fotósok azokat a festőket, akik a fotósokat utánozzák (Császár Péter, Barakonyi Zsombor). Az installátorok videoklipeket, áruféleségeket, plakátokat utánoznak (Tíll Attila, Koronczi Endre), így együtt — nem minden irónia nélkül - a képzőművészetet magát utánozzák Aztán mire mennek ezzel?! Úgy esett, hogy a kiállítást kétszer is megnéztem. Először szeptember 11. előtt, azután szeptember lf. után. Második alkalommal úgy éreztem: az egész anyagot mintha elfújta volna a szél. Nincs többé érintkezési pontunk, nincs miről tárgyalnunk tovább. Az utánzott valóság nem hasonlít többé a modellre. Azért vannak kivételek. Az egyiken az ajtó félig nyitva, a bútor belseje sötét és üres. A szekrény használhatatlan: előtte alvadtvér-színű dívány, a dívány előtt egy figyelő németjuhász kutya, a juhászkutya előtt egy hűvösen izzó állólámpa, ők együtt, az élő és az élettelen világ a szürkén derengő fal előtt és a fáradt fényeket tükröző padló fölött vigasztalan torlasszá rendeződnek. Ez a festmény már a rémes új világról szól. Más is, mint a többi. És mellesleg: kép. P. Szűcs Julianna