Marie Girault
Artension Magazine n.114., P., 26-27.

2012 06

Please, scroll down for the French version.

"Kábulat és remegések"
A cím Amélie Nothombtól kölcsönözve

Magnetikus és foszforeszkáló, hipnotizáló alkotás. Szűcs Attila : a megakadályozott öröm festője. Mikor kap lángra a tűz? Figuráiban (fellelhetők) Magritte és Füssli: egy újraalkotott világ álom és rémálom között. Mintha fantazmáinak lenne elfojtott visszavetülése. Mi is az, hogy közösülés a festészetben?

Értékes salak.

Az örökre felfüggesztett vágy, íme, amit Szűcs Attila bemutat festményében.
A képen „planking on a gas tank”, arccal a föld felé fordulva, megmerevedve, a test mintha hatlábnyira a föld felett két gázpalack felett lebegne.
Vajon mikor következik be a detonáció? Az életben, van, amit várunk és van, ami elérkezik.
Szűcsnél «EZ» nem jön el. Semmi sem történik. A festmény, akár az abszurd színháza, vagy a mindenhonnan sugárzó, sohasem beteljesülő vágy… Képzettársításokkal és vizuális megközelítésekkel, Szűcs Attila egy újrateremtett világot fest, az álom és rémálom határán. Az elveszett Paradicsom nosztalgiája ez a süket csendben, néha végtelen költőiséggel előadva.

A "Communion" című képen egy fiatal lány lebeg egy állat hátán akár egy antik szűz. És a fény! A figurák és a formák lassan égnek belülről, feszült várakozásban. Épp egy kevés kell csak és a szinte kitapintható hús átbillen az egyik életformából a másikba. Többet nem mozdulni, kővé, vagy növénnyé válni ...

Ez lenne korunk színrevitele képben? Szűcs Attila a 90-es évek elejétől kutatja a hatalmas vizuális áradatot a médiában és a neten, aprólékosan átalakítja és elkötelezi magát ennek a világnak.
Mindenütt jelenlévő tárgyak, posztmodern óriásvárosok, személyes oldalak, közélet. A kéznél gyorsabb szem, valós időben vesz észre és választ ki. Archivumjaink, a friss hírek, a természet és ami abból marad; éjjel-nappal. Fénylő benyomások a retinára tapadva.
Felbukkan néhány alapforma, néhány motívum, mondhatni inkább, a világot átfogó végső rezonanciája egy lehetséges vizuális mátrixnak, ami a majdnem semmire épül: egy álló férfi akt, ülő nők, egy a holdat idéző fénylő gömb, fák az út mentén: itt néhány felvázolt épület, ott egy ló vagy kocsi, egymást szorító kezek ...
Ezek azok az értékes törmelékek, melyeket a festő összekapcsol és kombinál egy álomban.

Ezerszer látott, lemeztelenített testek kontúrjai az aggasztó tengerparton, mert valóban nem is tengerpart ez, hanem egy valószínűtlen sehol.
Fellelhető valami David Lynchből Szűcs Attilában. A néző hiába próbál megfejteni egy gesztust, amit pedig jól ismer, hisz emberi állapotának része, mégsem érti meg. Az összefüggések megszöknek, a környezetet eltávolították. Szűcs Attila kevésbé a festő keze által leképzett dolgokat és lényeket láttatja, mint inkább ezek hiányát. Magának a festészetnek és a nézőnek a szerepére kérdez rá. A "Guard” című képén kibomló vörös zászló szinte teljesen eltakarja a mögötte álló katona testét, nem láttatva csak a csizmáit. Ráhúzott lepel Európa hidegháborús emlékeire? Üzenet egy festő generációnak - Szűcs Attila magyar -, akiket terhel még a cenzúra emléke? Vagy talán a mindent szemérmetlenül kikutatni vágyó tekintet megkérdőjelezése!

Fordítás: Nagy Ferenc

Par Marie Girault

« Stupeur et tremblements »
Titre emprunté á Amélie Nothomb

Magnétique et luminescente, l'oeuvre hypnotise. Attila Szücs peint le plaisir empęché. L'embrasement, c'est pour quand ? Pour les figures, c'est Magritte et Füssli : un monde réinventé entre songe et cauchemar. Pour le retour du refoulé, á chacun ses fantasmes. Le coďt en peinture, c'est quoi ?
Scories précieuses
Le désir suspendu, éternellement, voilá ce qu'Attila Szücs donne á voir en peinture. Dans la toile Faire la planche ; face contre terre, tétanisé, le corps semble planer á six pieds loin du sol ; en lévitation au-dessus d'une double cartouche de gaz.
L'embrasement, c'est pour quand ? Dans la vie, il y a ce qu'on attend, et ce qui arrive. Chez Szücs, « ça » n'arrive pas. Rien n'advient. La peinture comme un théâtre de l'absurde oů le désir irradie de toutes parts sans jamais s'accomplir... Á coup de collages et de rapprochements visuels, Attila Szücs peint un monde réinventé, entre songe et cauchemar. La nostalgie du paradis perdu sourd parfois avec une infinie poésie. Dans le tableau Communion, une jeune fille flotte sur le dos d'un animal comme une vierge antique. Et la lumiére ! Les figures et les formes se consument lentement de l'intérieur, tendues dans l'attente. Ne reste qu'un halo. Encore un peu, et la chair palpitante basculera d'un rčgne ŕ l'autre. Ne plus bouger, devenir plante ou roche...
Mise en scéne et en image de notre époque ? Attila Szücs le revendique et l'élabore, méticuleusement. Depuis le début des années 1990, il fouille la masse des visuels charriés par les média et le net. Objets omniprésents, mégapoles postmodernes, pages perso, vies publiques. L'oeil plus rapide que la main repčre et choisit, en temps réel. Nos archives, l'actu, la nature et ce qu'il en reste, de jour, de nuit. Impressions lumineuses. Persistance rétinienne.
Restent quelques formes élémentaires, quelques motifs, plutôt, résonnances ultimes d'une possible matrice visuelle planétaire qui tient en presque rien : un homme nu debout, des femmes assises, une sphčre lumineuse comme une lune, des arbres sur une route : « je travaille sur les rebus de la mémoire collective jusqu'au point oů ce que l'on sait et ce que l'on ne sait pas s'annulent. » Ici des architectures esquissées, lá un cheval ou une voiture, deux mains qui se serrent...
Ces scories précieuses, il les associe et les combine comme dans le travail de ręve.
Les silhouettes mille fois vues de corps dénudés á la plage inquiétent, car il ne s'agit pas de plage mais de non lieux improbables. Il y a du David Lynch chez Attila Szücs. Le spectateur cherche en vain á décoder le sens d'un geste qu'il connait pourtant comme faisant partie de son humaine condition, mais qu'il ne comprend pas. Le contexte échappe, le décor a été ôté. Attila Szücs donne moins á voir la main de l'oppression, ŕ l'oeuvre sur les choses et les ętres, que le manque. Le manque ŕ peindre, le manque á voir.
Un questionnement sur la fonction męme de la peinture et la place du spectateur. Dans le tableau Garde, Le drapeau rouge déployé masque presque entičrement le corps du soldat, ne laissant voir que les bottes. Voile tiré/dévoilé sur la mémoire de l'Europe au temps de la guerre froide ? Message á l'adresse d'une génération de peintres ­ Attila Szücs est hongrois ­ sur laquelle pčse encore le souvenir de la censure ? Ou plutôt mis en cause du regard qui fouille, interroge et qui voudrait tout voir, l'indécent !

2012, p. 26-27 ARTENSION n° 114