Előzmények törlése

Kritika Szűcs Attila Kísértetek és kísérletek című kiállításáról 
KRITIKA

2017.02.01
Csordás Eszter

Elalvás előtt van egy szakasz, amikor az aznap elfogyasztott vizualitás maradékai lebegnek a szemed előtt. Egymáshoz úszva laza kötésű kapcsolatokat alkotnak, mert összehúzza őket a tekinteted felszínén létrejövő tömegvonzás, egybeolvadnak, mint a buborékok a fürdővízen. Megfejtheted a származásukat, hiszen mindet ismerned kell, már láttad őket. Illetve megfejthetnéd, ha a te életed részei lennének, de ezek itt nem a tieid, hanem Szűcs Attiláé. 

Inspirációja bevallottan – újabban az interneten – talált fotókból ered. Szűcs képkereső természete tetten érhető a témák cikázó jellegén, a tematikák közötti egyedüli összefüggés maga a kereső, azaz Szűcs személye. Egyik figurát sem lehet kikiáltani főszereplőnek csupán azért, mert olyan explicit tartalommal bír, amibe aztán jól bele lehet kapaszkodni. A választás módja – tudatos, intuitív, totális vagy privát narratíva mentén – dönti el, hogy az értelmezési tengely két végén a kollektív emlékezet vagy a személyes preferencia felé indul el a néző. Szűcs Attila nem tesz különbséget a súlyos, jelentésekkel terhelt (Kádár, Hitler) vagy fiktív szereplők (Columbo), elhagyott franciaágy vagy leomló drapéria között. A fotókat megpróbálja függetleníteni az eredeti mondanivalójuktól, és mindegyiknek megadja a lehetőséget a műalkotássá váláshoz és ezzel az újraértelmeződéshez. Ahogy a képernyőn felvillanó pixelek sem szelektálnak erkölcs, esztétikum vagy politikai korrektség jegyében, csak teszik, amit tenniük kell: megjelenítenek.

A talált képeket ezután feldarabolja és eredeti vonatkozásait figyelmen kívül hagyva kiszolgáltatja azokat más képek kontextusainak. Az interpretációk viszonylagosságára utal, amiknek a mozgatórugói sokszor egyáltalán nem az igazságkeresés, inkább a manipuláció, pillanatnyi érdekek és az üzlet. Ő az információra kíváncsi és csendéleteket akar festeni róluk. Eltávolodik a témától és kioltja annak érzelmi töltéseit, puszta adattá alakítja, egy egysorossá az előzmények listáján, így készítve elő a kutatómunkát.

Tudatosan eltér, szándékosan felejt. Olyan festészeti problémák foglalkoztatják, mint az absztrakt és a figurális kapcsolata, a véletlen szerepe az alkotói folyamatban. Gesztusok mentén asszociál. Kiélvezve a vászon feletti mindenhatóságát, festői eszközeivel elvesz, kettőz, transzformál. Változatosan komponál, különböző feszültségű rétegeket tesz egymásra, puhán elken, vagy éppen elfolyat, kavargatja a felszínt. Rábízza magát a pillanatnyi döntéseire, a technikai és anyagbeli lehetőségekre, a festés közben megnyíló alkalmakra. Az ábrázoltat sokszor kiterjeszti a textúrákra is, az egymáson megrepesztett festékréteg a megvetemedett kültéri pad lepergő felületére emlékeztet (Játszótér éjjel), a szökőkút előtt játszó gyerekekről készült képet páranyomok lepik el (Vízfal). A John Keats-idézet pedig felfogható a Hírnök című festmény akár szó szerinti értelmezéseként is, ahol terpentinnel a festék visszaszedéséből bontakoztatja ki az alakot, tehát „negatív lehetőségébe fordul”.

A címek leíróak, biztosra mennek, mintha nem is Szűcs Attila találta volna ki, hanem egy jövőbeli óvatos művészettörténész, aki még nem tudja hova sorolni a műveket. Sem a szövege, sem a környezete nem utal másra, csak arra, ami látható – így lesz talált fotóból talált festmény. A kiállítást kísérő szövegek hol költői aláfestések, például Szűcs megfogalmazása a Vakfoltról, hol pedig súlyos sűrítmények, mint Az emlékezés poézise, ami talán nehezebb is annál, mint amit az a fal elbírna.

Hornyik Sándor, a kiállítás kurátora álláspontja szerint „a jelen és a múlt kölcsönhatásában” mutatja be az életművet, amelynek fókuszában a közelmúlt ikonikus képei szerepelnek, ezért talán joggal hiányolhatjuk az életmű legnagyobb érdeklődést kiváltó festményét, az Érintés című képet, aminek híre még a kevésbé művészetkedvelő emberekhez is eljutott a londoni Sotheby's Contemporary Easten elért eladási siker kapcsán. Láthatóvá tételével megszólítható lett volna szélesebb közönség is, ahova ma nehezen férkőzik be a kortárs művészet. 

Azért fest, hogy kijavítsa a korrumpált valóságot – hangzott el a megnyitón. Beavatkozásai mentén holtterek tűnnek fel, addig teljesen beláthatónak hitt helyeken. Megmutatkozik a korrumpált valóság, de a nézőre bízza annak kijavítását. A rétegek felfejtése közben lehetséges történetek bontakoznak ki, amit a Szűcs életművét átszövő irodalmi reflexiók is bizonyítanak. Talán pont ez az összefonódás terelte a nyitva hagyott kérdések felé, mert több elágazódást ad a lírai értelmezéseknek. Akinek viszont nincs sem vizuális eszköze a látvány értékeléséhez, sem pedig kellő nyelvi eszköze a történet megfogalmazásához, az a kapaszkodók hiányát ürességként élheti meg.

Szűcs Attila kiállítása azt adta, amit a címben is ígért. SZOT-üdülő, Kádár, az aranyruhás lány: a képek engedékeny csendes életében mozdulatlanul, rétegeibe zárva időtlenek a gesztusok. És hogy tényleg sikerül-e kijavítani a korrumpált valóságot, nem tudni, de az biztos, hogy mindig érdemes tenni rá egy kísérletet.