Szűcs Attila és Váradi Júlia, Fotó, Mátyus László, Klubrádió

klubrádió dobszerda 2023 11 15

Dobszerda. Váradi Júlia portréműsora a Klubrádióban. Beszélgetések kultúráról, művészetről és a világ dolgairól.

Váradi Júlia.- Jó estét kívánok! Ez a dobszerda, én Váradi Júlia vagyok, jó napot kívánok azoknak, akik vasárnap délben az ismétlésben hallgatják a műsorunkat, vagy az interneten bármikor. A mai vendégem a Dobszerdában Szűcs Attila, festőművész. Nagyon híres festőművész, azt kell, hogy mondjam, a képei ára. Ha ez egyáltalán mond valamit egy festőművész tehetségéről, az elsők között van a magyar képzőművészeti szcénában, külföldön is nagyon jól ismerik, rengeteg nemzetközi kiállításon vett már részt és vesz részt folyamatosan. És nem elég, hogy egyszerűen csak festőművész, meg tanított vagy tanít az egyetemen. Még azt is el kell mondanom, majd erre később vissza is fogunk térni, hogy egy csomó költőt és írót is megihlettek a festményei. De nem ezért hívtam most Szűcs Attilát, hanem egy nagy szemrehányást szeretnék tenni, mert borzalmas éjszakákat okozott az a kiállítás, amelyet most legutóbb láttam a képeiből a Deák Erika Galériában, a Mozsár utcában, amelynek az a címe, hogy Az utolsó aranykor portréi. Portraits of the last golden age. Azért okozott álmatlan éjszakákat, mert azt sugallja, mondja is egy interjúban, ebben az albumban, ami erről megjelent, hogy hát nyilván szélsőségesen fogalmazok, de hogy vége a világnak, hogy olyan korba került az emberiség, amitől kezdve minden egészen más lesz, és hogy észre kéne vennünk, hogy ahol most vagyunk, hogy az a jelen, amelyben élünk, az az az utolsó pillanatait jelenti egyfajta aranykornak. Na, ettől nem tudtam aludni. Miért gondolja, hogy ez így van?

Szűcs Attila. - Hát azért ezt zárójelbe tenném, meg idézőjelbe. Valóban föl kell tudnunk vázolni annak a lehetőségét, hogy a világunk radikálisan meg fog változni akár a közeli jövőben is. Hovatovább azt is el kell tudnunk képzelni, hogy az emberiség, mint olyan, az saját magának köszönhetően leginkább kipusztul, vagy a nagy része elmúlik. De én ezt nem határozott kijelentésként alkalmazom, hanem feltételezésként. Tehát a művészet leginkább arról szól, hogy megpróbálunk valamit elképzelni, megpróbáljuk belehelyezni magunkat valakinek a helyzetébe, ha úgy tetszik, akkor együttérzéssel próbálunk lenni úgy általában a világgal kapcsolatban. És ez ebben az esetben nem más, ez csak annyi, hogy komolyan veszünk olyan jóslatokat, lehetőségeket, amelyeket egyébként a tudomány jeles képviselői már évtizedek óta szajkóznak.

V. J.- Gondolja-e, mint festőművész, hogy ha megfesti az utolsó portrékat ebből az aranykorból, akkor fel tudja-e rázni azokat, akik nem vették észre, hogy mi most még milyen jó helyzetben vagyunk, és hogy azonnal meg kéne próbálni megállítani az időt a szónak modern értelmében, tehát megállítani azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek majd valami szörnyűséges apokalipszishez vezetnek?

Sz. A.- Nem, ilyen dőreséget nyilván nem gondolok. A művészetek összessége nem utolsó sorban mentálhigiénés tevékenység.

V. J.- Tehát a mentálhigiénés?

Sz. A.- Hát nagyon. Annyiban, hogy ezeket a létező, csak nehezen, vagy alig-alig megfogalmazható tudattartalmakat próbálom én a saját eszközeimmel, mondjuk egy festményen belül valahogy föltárni, megjeleníteni. Ennyiben tudok segíteni, elsősorban saját magamnak, és akkor ezen keresztül bízom benne, hogy a nézőnek is, de ez megoldást nyilvánvalóan nem fog jelenteni ezekre a korábban említett problémákra.

V. J.- Nyilván nem véletlen, és nagyon fontosnak tartja, hogy jelezze, amit gondol erről a mostani korról, meg is nevezi a klímakatasztrófa, a mesterséges intelligencia, a háborúk, még sok-sok mindent fel lehetne sorolni ide, mi az, ami a leginkább foglalkoztatja, vagy riasztja, amitől a legjobban tart, és ami ellen akár még művészként is úgy lehetne fellépni, hogy valami hatása legyen?

Sz. A.- Mindez együtt természetesen, de hogy most a kiállításra hivatkozzak egy picikét, azon belül is van egy tíz darabból álló festmény installáció; tíz portrét láthat a néző. Ezek éneklő női fejek így-úgy összemosódva, lecsúsztatva, mozaikszerűen fölvonultatva. Ennek az eredetije például egy '60-as évekbeli fekete-fehér fotó, amit én a Fortepan archívumban találtam, azt dolgoztam fel. Ez egy lépcsősoron álló női kórus volt. Az én meglátásom szerint valamilyen forradalmi dalt énekelhetnek, de lehet, hogy már csak belelátom. Mindenesetre az indított el bennem egy gondolkodási folyamatot, késztetett arra, hogy ezt valahogy feldolgozzam festmény formájában. Először is meglepő, hogy a kimerevített éneklő női fejek azok leginkább, mintha ordítanának. Tehát ebben az absztrakt térben, amit önmagában először a fotó hoz létre, és aztán utána lépek én eggyel tovább, ami szerint a festmény valahogy leválik az eredeti jelentésétől. Nyilván nem véletlenül mondom el ennek a fotónak a történetét, vagy a hovatartozását. Merthogy benne van egy történeti múlt felidézés és feldolgozás is. Tehát a '60-as években, amikor mindenki megpróbált volna nagyon egyszerre lépni és egy valamit gondolni hasonlóképpen a világról. Annak sem lett jó vége, és azt gondolom, hogy ez nagyon fontos tanulsága tulajdonképpen a történelem összes ilyen nagy ívű gondolatmenetének, hogy ha valamit, mondjuk, a múltat végképp el akarunk törölni, annak biztos, hogy rossz vége lesz, tehát nem lehet úgy kezdeni valamit, hogy ezeket a tanulságokat nem emésztjük meg. Az apokaliptikus jövőkép, már amennyiben van ilyen, az nagyon komolyan gondolom, hogy éppenséggel elkerülhető. De csak akkor kerülhető el, hogyha korábban átélt tapasztalatokat, azokat valahogy tudatosítjuk.

V. J.- Apokaliptikus jövőkép, apokalipszis, ilyesmit is látunk a festményein. Látunk nagyon érdekes háttérre és gondolatokra épített festményeket is. Van egy sorozat a hajról, a női hajról, akár olyan, mint egy vízesés, ez a női haj-zuhatag. Honnan van ez a futó az eredeti, mert azt nem mondtuk el eddig, de most már kiderült, hogy Szűcs Attila festményeinek az alapja, ahogy az egyébként a jelen művészeti gyakorlatában eléggé ismert kiindulópont, a fotográfia. Majd erre részletesebben is kitérnék, de hogy ennek a konkrét hajzuhatag-sorozatnak mi az alapja.

Sz. A.- Rengeteg alapja van, tehát több tucat különböző fotó van, ami inspirációul szolgál, de pont a hajak a legkülönbözőbb méretben igazából azt hiszem, ez az a sorozat, ahol a leginkább elrugaszkodok az eredeti fotográfiától, tehát ez már nagyon nem hasonlít a legtöbb esetben a kiindulópontra. Nagyon sokszor egy egészen absztrakt felülettel találkozik a néző, keresgélnie kell sokszor, hogy igazából hol a haj. Ami engem különösen érdekel ebben, hogy nagyon erősen reflektál a festészetnek, meg hát úgy általában a művészetnek arra a sajátosságára, hogy megpróbálja valahogy megérteni a világot, de az érzéki tapasztalatokon keresztül, és állandóan azzal szembesül, hogy ez egy illúzió. És ezt az illúziót próbálom én, nyilván a saját eszközeimmel, nagyon nagy élvezettel kutatni, de közben a néző figyelmét is állandóan arra fordítani, hogy tudatosuljon benne, hogy ez egy illúzió.
- Minden illúzió? Tehát, hogy valójában az ábrázolt kép mögött gondolat van és nem valóság?
- Így is lehet mondani, igen. Tehát, hogy igen, az egyik kedvenc gondolkodóm, a Donald Hoffmann kognitív pszichológus eredeti foglalkozását tekintve, de van egy nagyon komplex kozmológiai modellje is, abban az egy kulcsmotívum pont az, hogy az eredetileg fennálló anyag-szellem dichotómiát ő úgy oldja fel, hogy azt mondja, hogy csak a tudat van.
- Csak a tudat.
- Csak a tudat és minden egyéb ennek a különböző kivetülése. Mi ebben élünk, mint egy ilyen interfész, nem tudunk ebből kiszabadulni, mert annyira be vagyunk hálózva, de igazából a legvégén csak a tudat van.

V. J.- Én emlékszem arra, hogy gyerekkoromban hányszor gondoltam azt, hogy minden, ami történik velem, meg amit látok, az nem létezik, csak én képzelem el. Egyébként ez egy, mint később kiderült, ez egy létező filozófiai feltételezés, és hát alapvetően erről van szó, hogy mindenki mindent másként lát nyilván. Aztán egy festő, egy adott fotográfiából, az imént nekem elárulta, hogy egy Tarkovszkij filmnek egy képe, ugye, azt mondta, ez a hajzuhatag, hogy egy festőművészt mi ihlet meg egy filmből kivágott képkockán látható női haj alapján, az aztán tényleg attól függ, hogy mi van a fejében. Mi volt a Szűcs Attila fejében, amikor ez a kép ennyire erős ihletet adott.

Sz. A.- Hogy mi minden volt a fejemben?... Arra már nem emlékszem.
De lehet, hogy inkább az a gond, hogy túl sok minden, és akkor egyszerre kellene, szóval lineárisan végigbogarászni, ami nem olyan egyszerű feladat, hiszen a festészetnek az egyik legfontosabb része, amivel én foglalkozom, ez a kibogozhatatlan felületeknek egymásra vagy húzogatása. Tehát, hogy amikor a néző már nem látja, hogy melyik lénye hová tartozik, hogy nem tud különbséget tenni az előtér vagy a háttér között, nem tudja elkülönböztetni az absztrakt, vagy az úgynevezett ábrázoló elemeket, hanem minden egy nagyon komplex egészként jelenik meg.

V. J.- De miért ez? Miért? Miért?

Sz. A.- De ez a festés folyamatában alakul így, tehát ezt én nem tudom előre elképzelni. Én azt tudom elképzelni, hogy látok például a Tarkovszkij Tükör című filmjének az a jelenete, ahol ez a hölgy mossa a haját a vízben, és egy Youtube-ról sikerült egy nagyon rossz minőségű fekete-fehér kis kockát elmenteni ezzel, de az engem nem hogy nem zavar, hanem inkább segítség, hiszen ez egy nagyon magas fokú absztrakció.

V.J.- Tehát a megfejteni akarok.

Sz. A.- És akkor ez nekem nagyon sok szabadságot ad így.

V. J.- Ühüm.

A. Sz.- Úgy könnyű elindulnom, mert nagyon kevés dologhoz kell már kvázi ragaszkodnom.

V. J.- Ez nagyon elgondolkodtató, amit mond, annál is inkább, mert ugye közhely, hogy az elmúlt évtizedekben felmerült, hogy a festészet, a képnek vége, a kép történetének vége, kimondták, híres filozófusok, meg művészettörténészek, és hogy a festmény valójában, hát ez passzé lejárt a kora. Most erről szó nincsen például Szűcs Attila esetében, de hát nagyon sok más festő is bizonyította, hogy ez félreértés volt, vagy valamit másként gondoltak azok, akik ezt így ki merték mondani. Visszatérve például a portrék, ahol nagyon érdekes, hogy az ember elkezd egy arcot nézni, a női arcot, és egyből ott van mögötte egy másik, aztán egy harmadik, egy negyedik, tehát tényleg olyan, mintha változna, mintha mozogna a sík felületen lévő, egyszerű kétdimenziós kép. Tehá, hogy ha a filozófiát akarja vászonra vinni, akkor miért reménykedik abban egyébként, vannak visszajelzések, hogy igaza van, hogy ezt mások is magukévá tudják tenni, értik, követni tudják, jól érzik magukat, ha ilyesmit látnak.

Sz. A.- Igen, hát ha a kérdést így tenném föl magamnak, akkor valóban zavarban lennék, tehát akkor arra nehéz lenne...
V. J.- Bocsánat, ha nagyon rossz kérdést kaptál.
Sz. A.- Nem, jogos a kérdés, csak én nem innen közelítek. Tehát, hogy a festészetnek, legalábbis számomra az egyik fontos meghatározása, hogy interaktív műfaj. Más művészeti, vagy képalkotó eljárásokhoz képest. Ez azt jelenti, hogy amikor én kezdek valamit létrehozni egy gesztus, valamit kezdjek a vászonnal, festékkel, akkor az nyilvánvalóan és szükségszerűen picikét különbözni fog az eredeti elképzelésemtől, és nekem, mint festőnek erre kell reagálnom a továbbiakban. Tehát, hogy állandó párbeszédet folytassak azzal, ami ott történik, és akkor a néző jó esetben ezt a párbeszédet fogja felismerni, és ez fogja neki a katarzist okozni, nem pedig a filozófiai mondanivalónak a megfejtése, mert az bármi is lehet, tehát az csak egy olyan narratíva, alapvetően irodalmi narratíva, ami segíthet leírni a festmény magát, de a festmény működését, ami egy sokkal fontosabb narratíva, meg a készülésének a történetét, azt már nem, mert az a festménynek a sajátossága. Na ezért festem én ezt meg.

V. J.- És ezért folytatódik a festéstörténet, mert hogy újra és újra adódnak Szűcs Attilák, akik úgy érzik, hogy ezeket meg kell festeni szerencsére. A haj miért foglalkoztatta ilyen módon. A szőrzet nem csak a haj, tehát ez a furcsa anyag, ami az emberi testen lévő szőrzetnek, sőt állati testen lévő szőrzetnek is az élménye, vagy látványa.

Sz. A.- Rendkívül érzéki, ezt nem tudom eltagadni ettől. Ugyanúgy, ahogy kenni a festéket, az is egy nagyon érzékeny dolog.

V. J.- Igen.

Sz. A.- Olyan nekem mindenképpen, hogyne. Tehát, hogy ez valahogy nagyon anyagközeli, és ezáltal, ugye, ahogy az előbb beszéltünk erről, nagyon erősen bevonz ebbe az illúziótömegbe, és a haj ezen belül pedig még külön érdekes, mert ugye egyetlen egy hajszál, az gyakorlatilag egy kétdimenziós soha, azt nem látjuk, az gyakorlatilag a nullához konvergál. Viszont nagy mennyiségben meg olyan tömeget alkot, ahogy ott már egészen más anyagminőségeket, tömegforma alakulásokat látunk, és ez rögtön szöget ütött a fejembe, hogy az egész világ a kvantáltságával ugyanígy működik. Tehát, hogyha valamire nagyon-nagyon kevés részecske van.

V. J.- Igen, azok egyben adják ki a világot, azt a folyamatot.

Sz. A - Hogyha valamire nagyon ráközelítek, akkor az eltűnik. És hogyha közel mész egy festményhez, akkor az szétesik, akkor az önmagában egy varázslat, hogy el kell tőle távolodni néhány méterre, és akkor látod, hogy ott valami egy csomó minden más is történik. Tehát, hogy két különböző világ tud találkozni jó esetben, és ezek a felületek, ezek így mozgás közben tudnak föltárulni.

V. J.- Vélem érteni, de nem biztos, hogy tényleg értem. Ebben a sorozatban egyébként vannak, hát az apokalipszisre már utaltunk ilyen riasztó képek is, meg vannak olyan festmények a repertoárban, ahol koponyákat is látunk, meg van egy nagyon érdekes, hatalmas kép, fürdőzők, akik éppen kijöttek a vízből, pihennek, valami strand lehet ez, és mégis olyan, mintha más világban lennénk, vagy a pokolban, vagy hol vagyunk ezen a képen.

Sz. A.- Ezt a nézőre bízom, hogy döntse el, hogy pontosan.

V. J.- Persze, hogy csak Attila szerint hol vagyunk?

Sz. A.- Nem volt olyan szándékom, hogy ezt határozottan megmondjam. A szándékom az az volt, hogy valahogy a fürdőruhájuk alapján szintén beazonosíthatóan a '60-as, '70-es évekből fürdőzők ezek, és akkor...

V. J.- A fotó is akkor fotózható?

Sz. A.- Hát ez több, ezt a három fotót is összekombináltam, és akkor a kifejezett szándékom volt, hogy kollázsszerűen rakjam össze ezeket, amik egyébként meglehetősen korrekt perspektívában, perspektívatérben vannak ezek az alakok, de indokolatlanul megszűnnek, vagy az sem, amiből nőnek ki, és akkor ez önmagában ugye gondolkodóba ejtheti a nézőt. A festmény rétegezettsége az megint csak egy utalás arra, hogy itt nemcsak egy fürdőző történetről van szó, hanem minthogyha időben is össze lennének ezek valahogy préselve egy nagyobb időintervallumból. Mindenesetre a legnagyobb kihívás az az volt, hogy azt gondoltam, hogy ezt az egészet majd be fogom borítani egy nagy hajtömeggel.

V. J.- Ez már a sokadik rá.

Sz. A.- Sokadik ráfutás volt, igen, erre a történetre, és aztán nagyon szép volt az, amit úgy megfestettem, csak nem tudott találkozni igazából az aljával, és akkor a végső kétségbeesésemben elkezdtem lerombolni a képteret, és vastag spaklival lehúzni.

Azt nem mondom, hogy dühösen, inkább kétségbeesett voltam, de hát ez gyakran előfordul a festés során. Ezt el kell tudni viselni. Vannak ilyen holtpontok, amikor a megszűnés szélén lebeg valami, vagy akár meg is szűnik, ilyen is előfordul. Szóval nem tudtam, hogy pont mi lesz, de a második ilyen erőteljes gesztusnál láttam, hogy az sokkal izgalmasabb annál, mint amit én gondoltam volna, és akkor onnan építettem tovább ezt a valamit. Kiderült, hogy ezek lehetnének akár, minthogyha elkezdene lángolni a képfelület, és akkor ezt is úgy hagytam; ha mondja a magáét a festmény, akkor legyen az, amit ő akar, és akkor ez lett.

V. J.- Hát az lett nekem, a többieknek fogalmam sincs, hogy mi lett, hogy ez tényleg az utolsó aranykor, kicsi portréi, mögöttük már ég a világ, és észre sem veszik, mosolyognak, kártyáznak, vigyorogva jönnek ki a vízből, boldogok, mert jót fürödtek, és közben nem tudják, hogy itt a vég.

Sz. A.- Igen.

V. J.- És hát valójában erről szól ez a mostani képsorozat, meg a kiállítás, meg gondolom a mostani gondolkodása is, mert az egyik dolog, amiről beszéltünk már, hogy valami rémségnek nézünk állítólag elébe, ezért nem tudtam aludni. A másik viszont az az, hogy ugyanakkor nem értékeljük kellőképpen a jó dolgokat, azokat a dolgokat, amelyeket észre kéne vennünk, hogy azok most még vannak, és amiket meg kéne valahogy tartani talán. Ha ez aranykor valóban, hogy mennyiben az, az persze vita kérdése. Így van?

Sz. A.- Hát nyilván így van, de hogy kicsit talán pozitívabb végkicsengésű legyen ez a gondolatmenet; nekem szilárd meggyőződésem, hogy az emberi tudat nem múlik el. Tehát a testünk az igen, meghalunk, elrothad, és akkor eltűnik, de a tudat az nem tűnik el, tehát az tovább él. Tanulópályán vagyunk itt, hogyha úgy tetszik, és persze nem tudjuk, hiszen senki nem tudja, hogy pont mi lesz utána, de azért erre utaló jel nagyon sok van, hogy a tudat az örök.

V. J.- Ha a tudat örök, akkor azt akarja sugallni, hogy kezdjünk valamit ezzel a tudattal, amit meg tudunk ragadni és befolyásolni is tudjuk, hiszen a magunké, és akkor legyünk avval tisztában, ami történik?

Sz. A.- Feltétlenül, persze, ha nem ezt gondolnám, akkor nem festenék. Az úgy azért a végtelenül önző dolog lenne, hogy csak és kizárólag magamnak szuszogok valamit. Függetlenül attól, hogy ez amúgy is meglehetősen önző dolog, hiszen amikor elvonulok és semmi mással nem vagyok hajlandó foglalkozni, akkor az nyilván egy határtalan figyelem, ami alapvetően saját magamra irányul, de azt gondolom, hogy ugyanakkor meg az önzőségnek ez a fajta megléte, az bárcsak meglenne mindenkiben, mert hogyha valaki igazán jól tud figyelni magára, akkor onnantól kezdve kifelé is jó tud lenni.

V. J.- Volt egy olyan sorozat, ez valamikor a 2000-es évek elején volt, hogy Mimi nem feled. Úgy rémlik nekem, és aztán olvastam is erről egy kicsit, hogy ez egy olyan magán akció volt, hogy megpróbálta, vagy megpróbáltad, mert itt közben a tegezésben átmentünk, mert elég régóta már tegező viszonyban voltunk.

Sz. A.- Bocsánat.

V. J.- Hogy arra törekedj, hogy megfigyeld a másik oldalt, tehát kiléptél a festői szerepedből, és átültél a másik, vagy átálltál a másik oldalra, és a néző szempontjait próbáltad megközelíteni. Nem tudom, ezt én jól láttam-e vagy érzékeltem-e. Tehát valahogy megértetni, hogy mi történik a nézővel, amikor megnézi azokat a festményeket, amelyeket vagy képeket, amiket elé társz.

Sz.A.- Ezt jól látod, de ez nem egy önálló kiállítás volt, ez egy csoportos kiállítás, ahol magam is részt vettem.

V. J.- Te is részt vettél vele, de hogy ez egy akció volt, igen, így gondolnám.

Sz. A.- Igen. Nagyon sokfajta lehetőség van arra, hogy a tudatunkat hogyan tágítsuk ki. Ami azt is jelenti nyilván, hogy hogyan tudunk összekapcsolódni másoknak az elképzeléseivel, és akkor ez egy erre vonatkozó, ha úgy tetszik, kísérlet volt, igen.

V. J.- De rájöttetek valamire így csoportosan, hogy fontos-e egyáltalán egy művész számára, hogy ki a néző, meg hogy néz, meg mi csapódik le benne, mert mostanáig ugyan erről beszéltünk, de a te eddigi reakcióidból is, amikről olvastam vagy hallottam, meg sok-sok művésztől szerzett információim alapján azért legtöbbször ez egyáltalán nem szempont.

Sz. A.- Hát munka közben nem, de azért nem, mert nem is lehet, mert annyi szempontot kell önmagában egyesítenem, amikor én mit tudom én, egy festménnyel foglalkozom, hogy ebbe egyszerűen nem fér bele, hogy még külső javaslatokat, vagy bármit.

V.J.- Jó, de odaállsz, megnézed a falra tett jó nagy képedet, és akkor most végül is összejött az, hogy nem a hajjal takartad le, hanem másképpen tüzek égnek hátul, vagy valami, és akkor azt mondod, hogy na, ez most oké. De milyen szempontból oké? Neked oké, vagy felmerül benned, hogy na, majd ehhez mit fognak szólni, meg fogják-e érteni, le fog-e csapódni bármi, amit én szeretnék közvetíteni?

Sz. A.- Hát ez így biztos, hogy nem, már csak azért sem, mert utólag rendre előfordul, hogy olyan olvasatokkal találkozom, külső olvasatokkal, amire én nem gondoltam, de egyébként érvényesnek tartom. Tehát, hogy nekem nem kell mindent tudnom arról a bizonyos műről. Ami nagyon fontos jel, tehát egy festmény elkészülésének a vége felé, vagy amikor úgy érzem, hogy igen, tehát most akkor megállnék vele, hogyha sikerül magam meglepni, merthogy egy olyan pluszt valamit létrehozni, amire én egyáltalán nem gondoltam volna korábban.

V. J.- Hát ez mindig nagyon érdekes, hogy nem is tudod, hogy te azt miért csináltad.

Sz. A.- Azt hittem, hogy sokszor nagyon nehéz elfogadni. Nem egyszer jártam már úgy, hogy egy elrontottnak gondolt vásznat eltettem, hogy majd előveszem valamikor, és akkor festem tovább, és akkor egy hónap múlva, amikor elővettem, akkor gondoltam, hogy hát ez egészen jól sikerült, úgyhogy ezt most akkor mondjuk így, tehát hogy igen, van ilyen.

V. J.- Szűcs Attila a vendégem a Dobszerdában, festőművész, tanár. Nagyon érdekelnének azok a témák, amelyek téged érdekelnek, és amik miatt ecsetet ragadsz, de lehet, hogy közelebb jutunk a megoldáshoz, hogyha elővesszük azt a kötetet, amit valamikor a 2000-es évek közepe táján, a 2010-es évek közepe táján Bazsányi Sándor rendelt meg, valami 60, nem tudom, négy jelentős magyar írótól, hogy ők reagáljanak a Szűcs Attila által festett alkotásokra versekkel, írásokkal. Térey Jánostól Nádas Péteren keresztül Kukorelly Endréig és a leghíresebbek Kemény Istvánig. Egyik izgalmasabb, mint a másik, amit írtak, és hát a képek is kiemelnék közülük olyat, ami, és erre majd aztán elindulnánk ezen az úton, ami nagyon is politikai téma. De jó, most először maradjunk a Szivárvány baleset című kötetnél, hogy mi volt ez, hogy kinek jutott eszébe Varsányi Sándornak ez, hogy írók reagáljanak.

Sz. A.- Sándor nem megrendelte ezeket a szövegeket, hanem tekintve, hogy ő ugye esztéta,

V. J.- Bocsánat.

Sz. A.- Igen. És nagyon sok írót meg költőt ismer, ezért megkérdezte őket egy udvarias levélben, hogy hajlandóak lennének-e egy ilyen könyvben valamilyen szerepet vállalni. De ez nem azt jelentette, ezt hangsúlyozom, hogy ők valamilyen kritikát, vagy valamilyen direkt megfeleltetését adjanak egy műre. Abszolút rájuk volt bízva a műfaj is, és minden egyéb megközelítés, és ami nagyon fontos természetesen, hogy az ötletgazdája ennek az egésznek Rimár Péter barátom volt, aki hú, nagyon hosszú történet, ezt most nem mondom el, de hogy osztálytársa volt annak idején még Miskolcon, egyébként én is miskolci vagyok.

V. J.- Igen.

Sz. A.- De nem ismertük egymást. Bazsányi és Rimár, igen. Azt hiszem, hogy a Bláthy Ottó szakmunkásképzőben együtt dolgoztak a CMC esztergánál.

V. J.- Nem tudtam.

Sz. A.- Péterből egy nagyon sikeres bróker lett a Concorde-nál, és Sándor pedig az egyik meghatározó irodalomtörténész napjainkban. Szóval nagy kört írtak le. És akkor én először a Péterrel ismerkedtem meg, aztán áttételes módon több ismerősön keresztül Sándorral is. Az a Péter ötlete volt, hogy ha már úgyis ennyire be vagyok ágyazva, nemcsak a képzőművészeti világba, hanem rengeteg író, költő barátom van, elsősorban annak köszönhetően, hogy a Kemény Istvánnál még a kilencvenes évek elejétől kezdve volt csütörtökönként egy baráti kör, ahová én bekerültem és aztán ott is ragadtam, és akkor azon keresztül ismertem meg nagyon sok írót, költőt személyesen is. De ez ettől független volt, és valóban a Sándor vezényelte le.

V. J.- Igen. És úgy tűnik, hogy mindenki szívesen igent mondott, érdekesnek találták a feladatot. Hihetetlen dolgok történtek, például azt olvastam, hogy Centauri, akinek az igazi nevét nem tudhatjuk. Centauri egy olyan képet, képhez választott írást, amely olyan írást választott egy képhez, amely írás már korábban megszületett.

Sz. A.- Több ilyen is volt, és ez is egészen hátborzongatóra sikeredett valóban, hogy hihetetlen szoros megfelelések történtek.

V. J.- Igen, és azt mondták is, hogy hát ez nem egészen pontos. Hát miért, ha már egyszer erről a képről írt valamit, akkor miért nem pontosan írta ki, de egyáltalán erről a képről írta, csak úgy érezte joggal, hogy ez nagyon megfelel ennek a képnek, ugye?

Sz. A.- Igen, igen, igen.

V. J.- Sok ilyen volt ez?

Sz. A.- Több is volt, igen, ahol olyan szoros átfedésbe kerültek, korábban már megtörtént szövegek azzal, ami az én festményeimen is megjelenik, és egymástól teljesen függetlenül. Ezek valóban a legszebb példái voltak annak, hogy párhuzamos valóságok futnak egymás mellett, és néha összeérnek, összetapadnak, de valóban nagyon hasonlóan tudunk gondolkodni. És nem illustratív módon, tehát egymásnak az elmagyarázásaképpen, hanem önálló művészeti diszciplínák tökéletesen le tudják fedni egymást.

V. J.- Most hirtelen Kemény István verse jutott eszembe, egy gyönyörű vers, egy éjjeli játszótérről, a kép is csodálatosan szép, és a filozófiai gondolat, ami húzódik egy úttalan út felidézésével, a játszótér mellett húzódó útra utalva, hát megrendítő. Nagyon érdekes, hogy ez a hogy nevezik ezt, ez a szinergia hogy alakul ki. Tehát egy nagyon izgalmas festmény, és egy nagyon jó költő agy, amikor összeér, akkor abból egy még jobb dolog születik.

Sz. A - Jó esetben, és nagyon sok ilyen jó eset van, amit igen, ezt tudom mondani. Az egyik nagy tapasztalata ennek a kötetnek többek között az volt, hogy ha úgy értelmezem a festményt vagy a művészetet, hogy ez egyfajta hasonlat vagy metafora, akkor annak a legpontosabb leképezése egy másik műfaji területen szintén egy metafora kell, hogy legyen. És akkor így tudják egymást elliptikus pályán valahogy üldözni.

V. J.- Milyen érdekes lenne folytatni, hogy az írásműhöz megint egy kép, és így tovább, és egy láncolat, de ez már csak egy kicsit az abszurd felé vezető gondolat.

Sz. A.- Nagyon kísérteties dolgot mondasz, mert ugye most a mesterséges intelligencia térnyerésével erre már van lehetőség. Tehát konkrétan amikor egy képet akarsz generáltatni az intelligencia által, akkor le tudsz neki írni egy szöveget, akkor ő abból egy képet. Hát nem megfesti, mert az nem ugyanaz, nem interaktív.

V. J.- Igen.

Sz. A.- Létrehoz egy képet, de azt a képet megint tudod vele értelmeztetni, hogy mondja el, hogy ő mit lát a képen, és akkor az már megint egy másik fajta szöveg. És azt is tudom, hogy rosszul értette az eredeti mesterséges intelligencia megkereséskor, rosszat festett, mert ami arról lejött, az nem ugyanaz, mint amire építette.

V. J.- Most ez még inkább valóban a vicc kategóriája, tehát nagyon sokat tudunk nevetni rajta, hogy mi mindent értünk el.

Sz. A - De nem feltétlen sokáig. Elég, hogyha a Google fordítóját vesszük alapul, amit 15 évvel ezelőtt teljesen használhatatlan volt. Tényleg arra volt jó, hogy jót mosolyogjunk, hogy ő mit gondolt volna, és most már egészen használható.

V. J.- Jó, szóval ez lehet jó is, és lehet veszélyes is, és ezt nagyon jól tudjuk, ez ki a hely, amit most mondok. Miskolc, ott születtél. Mesélsz egy kicsit arról a gyerekkorról, amivel ez a rajzkészség így kifejlődött, meg a festés iránti vágy? Benne volt már a születéskor?

Sz. A.- Hát nagyon nem. Én 13 éves már elmúltam, tehát nagyon későn, amikor villámcsapásszerűen jött a felismerés, hogy én ezzel akarok foglalkozni. De az utolsó pillanatban volt néhány hónap, hogy annyira felkészüljek, hogy akkor még ugye egyetlen egy képzőművészeti szakközépiskola volt az országban Budapesten, és hogy ide felvételizzek a nulláról, Miskolcról.

V. J.- De ez a kipattanás az agyagból, ez hogy történt? Erre vissza tudsz emlékezni?

Sz. A - Nem tudom.

V. J.- Tényleg?

Sz. A.- Nem. Tényleg az volt, hogy valahogy azon kaptam magam, hogy mindig csak ilyen albumokat nézek, és emellett pedig állandóan csak hogy rajzolok, hogy festek.

V. J.- De otthon a könyvespolcok tele voltak albumokkal?

Sz. A.- Otthon is volt, tehát nem sok, de néhány azért volt valóban, és hát könyvtár.

V. J.- Akkor könyvtár volt?
Tudtad, hogy mit keresel ezek szerint? Mert aki könyvtárba megy, albumokat nézegetni, abban benne kell, hogy legyen valami vágy, vagy kíváncsiság.

Sz. A.- Kíváncsiság. Kíváncsiság volt, tehát ez érdekelt, nagyon-nagyon élveztem minden részét ennek.

V. J.- És ez családilag ott volt valahol a háttérben?

Sz. A.- Nem volt senki a családban.

V. J.- A te felmenőid a szüleid mivel foglalkoztak?

Sz. A.- Hát apám vasutas volt, édesanyám pedig könyvelő.

V. J.- Tehát a művészet nem volt mindennapi téma nálatok. Vagy igen? Ezzel együtt?

Sz. A.- Egyáltalán nem.

V. J.- Nem.

Sz. A.- Nem, semmi.

V. J.- Nagyon izgalmas dolog, hogy hogy derül ki egyszer csak egy gyerekről. Minden előzmény nélkül.

Sz. A - Engem a fizika, meg különösen a kémia érdekelt nagyon, és akkor én sokáig azt gondoltam, hogy...

V. J.- Nem emlékszel rá, hogy mi keltette ebben fel az érdeklődésedet?

Sz. A.- Szintén azt tudom mondani, hogy szerettem. Például a molekulákat összerakni így fejben, és akkor az nekem például nagyon ment, azt imádtam. Biztos, hogy ha nagyon okos akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy nyilván a kémiának és az alkímiának szoros köze van egymáshoz, és a festészet az egyértelműen az alkímiának a folytatása. Ezek a dolgok így összefüggenek, persze, de ezt én nem fogalmaztam meg magamnak tudatosan, meg később se nagyon, tehát most, hogy kérdezel, persze keresem a választ erre, de lehet, hogy valahol egészen máshol kéne keresni.

V. J.- Ha már ezt így említetted, akkor később is a festészetben a festőanyag, a színek, a vászon, az olajfesték, az akril, a bármi, ezeknek a kémiai viselkedéssel foglalkoztatott?

Sz. A.- Hát nézd, hogyha a praxissal foglalkozol, akkor nem teheted meg, hogy ne tudjál mindent ezekről az anyagokról. Hát nagyon nem mindegy, hogy mondjuk, egy fémoxiddal festesz, vagy egy földfestékkel, tök más lehet a száradási idejük, a fedésük, tehát minden. Az, hogy a kőolajszármazék, most már vannak megbízható anilin festékeink, azok annyira pici alkotórészből állnak, hogy ennek következtében nagyon erős a színező erejük, és sorolhatnám, rengeteg apró részlet van, ezeket tudni kell, miközben festesz különben komoly problémáid lehetnek.

V. J.- Kísérleteztél is? Megpróbáltál olyan színeket keverni, vagy olyan anyagokat keverni, vagy olyan módon használni őket, ahogy korábban az nem volt szokásos, vagy ilyesmire nem vetemedtél?

Sz. A.- De, fiatal koromban próbáltam, igen, nem sok sikerrel. Ez egy bonyolult technológia, tehát most már azok a festékek, amiket gyárban állítanak elő, azok egyszerűen azokkal az ipari gépekkel, technológiai pontossággal, azok sokkal jobb minőségűek, mint amit bárki otthon elő tud állítani.

V. J.- Na, akkor visszatérünk oda, hogy egyszer csak kipattant a vágy az agyadból, hogy te rajzolni és festeni, rajzolni és festeni akarsz?

Sz. A.- Igen, igen. Nyilván a festés volt az elsődleges, de mindennek a rajz az alapja, ez egy vaskos közhely, de ez így van.

V. J.- És nagyon jókat csináltál már tizenhárom éves korodban?

Sz. A.- Nem, nem voltak ezek jók, de nagyon nagy lelkesedéssel csináltam. Tehát egy évet adja mindenki a nulláról kezd.

V. J.- Az egy elég macerás dolog lehetett Miskolcról jelentkezni a Budapesti Képzőművészeti Gimnáziummal, vagy középiskolával.

Sz. A.- Gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával indultam el, mert ahogy a tanáraim is mondták, hogy nagyon szép ez a kezdeményezés, de ez teljesen reménytelen. Tehá, hogy ezt úgysem fognak fölvenni, mert nem lehet.

V. J.- Ki volt akkor a képzőn a felvételiztetőd. Arra emlékszel?

Sz. A.- Húha! Talán a Bodóczki arcára emlékszem, a Bodóczki Pista ott volt például, de most nem emlékszem már.

V. J.- Jó, hát azt hittem, hogy meghatározó nevek.

Sz. A.- Alacsony pontszámmal vettek föl egyébként, de fölvettek, ez volt a lényeg. Bekerültem kollégistaként.

V. J.- És a jelentkezésedre rögtön felvettek, és kollégista is lehettél, ami hát nagy dolog, mert gondolom Miskolcról hallottál.

Sz. A.- És éppen az alacsony pontszámom miatt engem üveggyári rajzolónak vettek fel.

V. J.- Üveggyári rajzoló?
És tervező? Az mit jelent?

Sz. A.- Hát, ha valaki elvégzi ezt például itt a kisképzőben, akkor ennek a folytatásaképpen az Iparművészeti Egyetemre tud menni szilikát szakra.

V. J.- Ühüm. Tehát ő lesz a tervező.

Sz. A.- Minden egyéb is, most már szétcsúszott ez is, tehát több különálló szakmára, mert Szilikát, ugye arról szól, hogy itt az összes típusú cseréppel is foglalkoznak, de a látszó beton is ez, vagy a.

V. J.- A törékeny anyag. A törékeny anyaggal foglalkozó művészek. De teneked, mint üvegrajzolónak mi volt a dolgod?

Sz. A.- Hát az nekem szenvedés volt. Szenvedés volt, mert én még a nagyon old school iskolába kerültem be az első évben, Vida Zsuzsa volt a tanárom, és ott az úgynevezett fegyelmező gyakorlatok tömkelegét kellett elvégeznünk.

V. J.-?

Sz. A.- Hát mondjuk egy darab sormintát, amit majd egy üvegre rá fogsz csiszolni, azt le kellett rajzolni. Százszor egymás után aztán ki kellett festeni, aztán tollal is le kellett rajzolni.

V. J.- Utáltad rettenetesen.

Sz. A.- Hát ez nagyon gyilkos volt. Szerintem ott sokan meg is bolondultak tényleg. De túléltem még ezt is.

Sz. A.- De akkor már közben tudtad, hogy egyáltalán nem ott vagy ahova menni akartál?

Sz. A.- Persze, nyilván az erőt adott, hogy én közben minden nap festettem a kollégiumban, tehát tényleg. És hogyha hazamentem Miskolcra, ott is festettem.

V. J.- És mit festettél? Miket? Miért?

Sz. A.- Leginkább ezek csendéletek voltak, önarckép ilyesmi.

V. J.- Tett figurális dolgokat?

Sz. A - Tizenhat évesen már fejből tudtam önarcképet festeni, nem kellett tükör. Tehát, hogy bármilyen szögből egy kicsit.

V. J.- Szóval jókat csináltál most visszafelé?

- Akkor már jókat, igen. Első év végén nyertem meg az első rajzversenyt, és aztán utána az összes rajzversenyt megnyertem volna. Az utolsó kivételével, akkor diszkvalifikáltak, mert valaki feljelentett, hogy én a rajzot nem is ott csináltam bent a teremben, hanem otthonról hoztam, ami nem volt igaz.

V. J.- Mi lett volna? Ja, hogy előre megcsinálta volna?

Sz. A.- Igen. De nem volt rá szükségem.

V. J.- A hallgató feljelentette?

Sz. A.- Igen. És akkor ezért, de most mindegy is, csak azért mondom, hogy akkor is nyertem volna.

V. J - Akkor is nyertél.

Sz. A.- Ezt a hátrányt, ezt elég gyorsan sikerült dolgozni.

V. J.- És aztán bekerültél a Képzőművészeti Egyetemre, akkor még főiskolára.

Sz. A.- Főiskola volt, igen.

V. J.- Kokas Ignác osztály?

Sz. A.- Akkor váltott a Kokas Ignác osztály, és én az Dienes Gáborhoz kerültem.

V. J.- De először meg akkor Kokas is tanított, nem?

Sz. A.- Nem, ő annyiban volt nagyon izgalmas, hogy még két évig visszajárt, sőt három évig visszajárt karácsonyonként, és akkor az egész osztályt lemeózta. Mindenkihez volt egy-két mondata, és ezek nagyon fontos, hihetetlen pontos megállapítások voltak.

V. J.- Azért erőlködtem itt a Kokas Ignáccal, mert sok olyan barátom van, aki nála végzett festő szakon, és ők mindannyian azt mondták, hogyha valaki meg tudta tanítani az embert arra, hogy mi az, hogy festeni, akkor az a Kokas Ignác volt.

Sz. A.- Igen.

V. J.- És azért gondoltam, hogy talán rád is ilyen nagy hatással volt.

Sz. A - Ettől függetlenül volt rám hatással. Mondom, mi nagyon keveset találkoztunk. Összesen tíz mondatot váltottunk összesen.

V. J.- Tehát nem ő volt a meghatározó tanárkép, ideál számodra. Akkor ki volt?

Sz. A.- Hát nekem annyiban szerencsém volt, hogy Dienes Gábor, ő is szabad kezet adott a hallgatóságnak, és nem akarta megmondani, hogy mi legyen. Ez nekem hihetetlen áldás volt. Nyilván vannak olyan emberek, akiknek fontosabb az iránymutatás, vagy a rendszeres korrigálás, sorolhatnám ezeket, de nekem akkor már nagyon megvolt a fejemben, hogy mit szeretnék, és arrafelé mentem, és ő megengedte. Ez azért nagyon fontos, mert annak idején azért több olyan nagyon erős karizmatikus mester volt, aki generációkat tett tönkre. Csupán jó szándékból.

V. J.- Hát Bernáth Auréltól.

Sz. A.- Akár. Igen, igen.

V. J.- Tudjuk, hogy ugye volt akkori főiskolánk egy olyan periódusa, amikor az volt az elv, hogy a jó tanár az arra van, hogy megmutassa, hogy hogy kell csinálni. És aki nem úgy csinálja, az akkor majd nem lesz jó diák. De hát a 80-as években ez már nem így volt, és te akkor jártál oda, ha jól néztem.

Sz. A.- Hát, még voltak olyan osztályok, akiket láttam magam mellett, pl. a Gerzsonnál, ott már a második évben mindenki pont ugyanazt festette, mint a Gerzson.

V. J.- Igen.

Sz. A.- Vagy kirúgták.

V. J.- Szóval, hogyha ez akkor is így volt még, de akkor neked ezek szerint szabadság jutott, de azt mondtad, hogy te tudtad, hogy mit akarsz csinálni. Mit akartál csinálni?

Sz. A.- Hát nem úgy tudtam, hogy pontosan megvolt az összes elképzelésem erre vonatkozóan, csak hogy mindig volt valami, ami éppen akkor foglalkoztatott, tehát így ebben az értelemben.

V. J.- Így aztán a jó tanulók közé tartoztál, vagy a sikeresek közé tartoztál, mikor lettél sikeres festőművész? Inkább azt akarnám tudni, mert nem rögtön értem egy főiskola után.

Sz. A.- Nem, nem. A szakmai sikerek azok korán jöttek, én úgy láttam, hogy volt erre sok szem, érdeklődés, érzékenység a szakma részéről, de amikor én kikerültem a főiskoláról, akkor nem voltak még galériák, tehát semmi ilyesmi. Úgyhogy az én generációm úgy indult el, hogy valami más munkát kellett mellette végezni.

V. J.- Te tanítottál, nem? Vagy mi volt a te más munkád?

Sz. A.- Hát tanítottam is, de hát abból akkor sem lehetett már sok pénzt szerezni.

V. J.- Persze.

Sz. A.- Úgyhogy mellette díszleteket festettem, és akkor abból volt a nagyobb jövedelmem.

V. J.- Amit még kérdezni szerettem volna, már korábban kellett volna ezt megkérdeznem, hogy amikor te egészen fiatal kezdő voltál, akkor volt egy olyan festőgeneráció, vagy művészgeneráció azt mondanám, a nagyok, az öregek, akik nagyon meghatározó elv szerint emelkedtek be a kánonba, és nagyon erősen meghatározták azt a kánont, és ezzel egyáltalán semmilyen fejorációt nem szeretnék elkövetni, sőt, hát nagyon nagy nevek és nagyon jelentős művészek. Bak Imrétől Nádleren keresztül Fehér Lászlóig és Mulasicsig és Klimóig, de hogy nem volt-e nehéz a te, ez már a következő talán, vagy lehet, hogy az azt követő generáció, tehát mennyire volt nektek nehéz sorsotok attól, hogy ők meghatározóak voltak a magyar kortárs képzőművészetet tekintve. Különösen a rendszerváltást követően, amikor egyszer csak nagyon figyelt a nemzetközi szcéna is, a magyar meg a kelet-európai művészetre.

Sz. A.- Nem így éltem meg. Tudom, mire gondolsz, hiszen ez a '80-as évek, mondjuk a vége, de hát '87-ben már dübörgött az új szenzibilitás, és akkor a Hegyi Lórántnak volt egy meglehetősen jól meghatározható köre, akikkel ő foglalkozott, és akiket a kiállításokra vitt. Nyilván kiszorultam ebből, hát hiszen koromnál fogva is, tehát én ezeknek csak integettem, mert ugye jóban voltam az Ádám Zolival, a Bullással például, de ők pont már csak a szélén voltak ennek, tehát néha-néha belekeveredtek, de már ők is kicsúsztak ebből.

V. J.- De hát akkor mégiscsak volt egy kicsi ilyen harcszerűség, hogy ti is arra a lépcsőfokra emelkedhessetek.

Sz. A.- Nem, nem, mert pont annyira távoli volt ez. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer bekerülök, nem.

V. J.- Akkor félrement, amit én kérdeztem, pedig volt létjogosultsága, de lehet, hogy a korosztályodból van olyan, aki úgy érezte, hogy neki nehezebb volt feljebb lépnie oda, ahova szeretett volna.

Sz. A.- De nem emiatt szerintem. Ha egyáltalán. Ez egy lezárt kör volt. Azt körülbelül lehetett látni, hogy ki tartozik bele, és akkor lehúzták a rolót.

V. J.- Erre pont erre gondolok. Na és akkor az engem foglalkoztató egyik nagyon izgalmas kérdés lenne az utolsó témánk. Ez pedig néhány olyan képed, amelyek kifejezetten politikai témát választottak. Van egy Hitler kutyája nélkül.

Sz. A.- Igen.

V. J.- A másik pedig az, amikor Horthy és Hitler találkoznak. És Horthy földig meghajol Hitler előtt. Egyrészt honnan voltak a fotók, mert ezek fotóalapú képek, ahogy a legtöbb képed. És miért pont ezek?

Sz. A.- Valamikor a kilencvenes évek végén volt, hogy egy barátom, egy lomtalanításon, egy nagy halom Új Tükör újságot talált, és annak számos olyan eleme volt, ami kifejezetten politikai tartalmú, ez még a '60-as, '70-es évek, régi archív darabok voltak. Ráadásul ilyen cirill betűs bélyegzővel volt mindegyik lepecsételve. Nagy valószínűséggel ez szerintem az elhárítás, az orosz részről az csekkolta, hogy mi van benne egyáltalán. És az egyiknek a címlapján például a Kádár beszéde, a huszonharmadik kommunista kongresszuson talán. Ami egyébként engem megihletett arról, hogy egy igen nagy méretű festmény is készült aztán ennek kapcsán.

V. J.- Vagyis a politika azért napi téma volt a számodra.

Sz. A.- Hát ilyen áttételesen igen, illetve hát ezt nem tudom, mennyire áttételes. Nehéz leírni ezt a festményt, mert itt nagyon sok mindent szerettem volna összegezni, amit szerintem valamennyire sikerült is, de mindenesetre ez nekem legalább annyira a Giorgio Morandi-s csendélet hagyományokról szól, hiszen ebből látunk összesen hat darabot is az elvtársak előtt, vagy az arcok eltűnése által a politika által is gyakran használt kimaszkolásokról is. Retusált fotókról beszélünk. A háttérben a paraszti népi hagyományból ismert falhenger minta, az is megjelenik, és akkor az is áttűnik egy kicsikét. Tehát, hogy itt sok minden van egyszerre, de biztos, hogy igen, nyilván múltidézés, meg múltfeldolgozás is.

V. J.- De hol van Hitler kutyája?

Sz. A.- Amikor ezzel foglalkoztam, akkor jött még néhány hasonló darab, amit sorozatnak nehezen lehetne nevezni, de mindenesetre hasonló gondolkodás mentén történtek. És nyilvánvalóan érzékenyebbé váltam erre, amikor egyszer csak jött szembe egy kisfilm, az már a Youtube-on. Ez konkrétan az volt, amikor egy fekete-fehér archív film, ahol a Hitler játszik a kedvenc német juhászkutyájával, odamegy hozzá, hogy megsimogassa, és a kutya pedig félősen összehúzza magát. Tehát fél a gazdájától. Később tudtam meg, hogy ez amiatt van, mert titokban, a háttérben az Eva Braun azért, hogy kicsesszen a Hitlerrel állandóan verte a kutyát. Ez egyfajta kompenzáció volt az elszenvedett sérelmekre, amiket a Hitlertől szenvedett el. Tehát így függ ez össze.

V. J.- Hát ez egy nagyon komplett történet.

Sz. A.- De ezt én csak később tudtam meg, amikor már úgy beleolvastam magam. Igazából egyetlen képkocka, az nagyon sok mindent elárult, hogy a Hitler lehajolna, és akkor megsimogatja a kutyáját.

V. J.- A nem létező kutyát.

Sz. A.- Először meg volt festve, megfestettem, de nem jött át az üzenet, és hosszas tusakodás után jöttem rá, hogy azért, mert nem kell oda semmi. És akkor átfestettem, úgyhogy csak a hűlt helye maradt. Ez meg az én kompenzációm volt a festménnyel kapcsolatban, meg a Hitlerrel kapcsolatban. És akkor így bekerülnek ezek a politikai motívumok a festészetembe, de mint ahogy remélem, az elmondottakból is kiderült, hogy továbbra is a festmény története maradt a fókuszban. Tehát, hogyha a néző ezt meg tudja fejteni, hogy mi történt, akkor lesz ő is a részese ennek a történetnek.

V. J.- Hát, ahogy általában a képeidben valahogy ott vannak a történetek, és az ember veszi magának a fáradtságot, meg a bátorságot, hogy ezeket megfejtse, akkor lesz kerek az érzés és a látvány. Szűcs Attila volt a vendégem a mai Dobszerdában. Hát nagyon érdekes dolgokat csinálsz és gondolsz, remélem, a hallgatók is így érezték. Köszönöm szépen, hogy itt voltál.

Sz. A.- Én köszönöm a lehetőséget.

V. J - A mai műsorban Rózsahegyi Gábor, Lantos Dániel, Král Kevin, Pálinkás János, Mátyus László, Lantai Miklós, Horváth Ádám és Csorba László segített. Köszönöm szépen az ő segítségüket. A szerkesztő-műsorvezető Váradi Júlia volt. A műsorunkat meghallgathatják vasárnap az ismétlésben, vagy bármikor az interneten. Viszonthallásra.
- Dobszerda. A világ dolgairól beszélgetett vendégével Váradi Júlia.