Sinkó István, Teremtések és egyéb dolgok
ÉS, MŰBÍRÁLAT - TÁRLAT - LXVII. évfolyam, 43. szám, 2023. október 27.

„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó.
Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”
(Mózes első könyve 1.)

A Biblia szövegén átsüt az az optimizmus, az az elégedettség, az az erős hit, mellyel az emberek magát a
Genezist, a teremtést nyugtázták. Igen jó. Egy sikerült alkotás, melynek végén összeállt a mi világunk.
Persze a hetedik nap után – mely a pihenésé, a nyugtázott elégedettségé – már kevésbé volt örvendetes.
Hisz onnantól a bűnbeesés, a halál (az örök élet elvesztése), a keserves, kínlódó lét áll a teremtett világ
emberei előtt. S így a teremtés nagy ügye egyben a nagy kihívás és a nagy szenvedés ügye is. Elérhető-e
az a paradicsomi állapot, mely az eredeti nagy terv szerint az emberiségre várt volna? Lehet-e még
egyszer – a megváltás révén – jónak és örök életűnek lennünk?

Nos, Vékony Délia művészettörténész-kurátor és csapata e kérdések mentén kezdett alkotásba.
Létrehoztak egy olyan, filozófiákkal, kétséges válaszokkal és választott kétségekkel teljes, összetett
kiállítási anyagot, melynek megtekintése után a nézőt további értelmező kérdések, felismerések és
kétségek is gyötörhetik. Olyan teremtő összefüggéseket mutat fel korokon átívelő kiállítási anyagában a
kurátor, melyek egy dolgot bizton állítanak; a művész folyamatosan deifikálódik – megistenül – munkája
során. Hisz alkot, teremt, létrehoz.

Ezt a hatalmas szellemi problémakört a kurátor egy izgalmas-mai kontextusba helyezett történeti és
kortárs anyaggal kívánta a néző elé tárni. A három kiállítási térben Dürer- és Rembrandt-metszetek,
barokk festmények társaságában olyan kortárs alkotók képeiből válogatott, akiknek munkái elég közel
állnak e titok megfejtéséhez. A Szépművészeti Múzeumból kikölcsönzött remekművek mellett például az
egyik legismertebb New York-i galériától, a David Zwirner Gallerytől kölcsönzött munkák biztosítják a
magas színvonalat. Szűcs Attila, Andra Ursuţa vagy Alexander Tinei képei, Tranker Kata és Johan Tahon
drámai és ősi plasztikai emlékeket idéző szobrai, Tihanyi Anna és Philip-Lorca diCorcia fényképei – melyek
a festői fotózás új rétegeit érik el – vagy Mátrai Erik az újrateremtést megidéző videóinstallációja egyként
beszélnek a fő témáról, a Teremtés hozadékáról, az ember által megteremtett ember és világ drámáiról.

A klasszikusok által megfogalmazott bibliai jelenetek (Ádám és Éva, az Angyali hírnök megjelenése, Énok
városának felépítése) mind-mind lehetőség a kortárs reflexiókra. Rózsa Sára Luca példabeszédparafrázisát éppúgy autentikusnak érezzük, mint Tihanyi Anna angyalát a sötét aluljáróban. Iski Kocsis
Tibor világ-, kozmoszértelmezése is szépen belesimul a nagy gondolati egységbe. De a három, térben
elhelyezett és tematizált (Élet-halál, Ifjúság, Mítoszok) egység egymást kiegészítve folytat párbeszédet és
utal a koncepció kifejtésének széles skálájára.

Miről szól tehát e kiállítás? Úgy vélem, kérdésekről, válaszlehetőségekről, a múlt és a jelen alkotásainak
egymás mellett való megjelenítése segítségével az időtlenség problémájáról. Tudásunk és tudatlanságunk
felismeréséről beszél a tárlat, mesél és kérdez.

És végiggondolásra kínál egy jó tanácsot, melyet zseniálisan fogalmazott meg 100 éve Paul Valéry: „Várj
ki egy örökkévalóságot, akkor majd egy kicsit többet fogsz tudni róla.”

---

Kiállítás belső töredékekkel

Milyen üzenetet hordoz egy üzenet? Milyen üzenet hordoz üzenetet? Milyen az, ha beépül a rettenet egy vakfoltba? A semmi ágán már ülni sem kell, hisz elveszett a Tér, a Minden. Szucs Attila beüzent némi töredékkel. Azt üzente, hogy elfogyott... Körülöttünk a jelentésvilág, meg kell hát látnunk a nem jelenség tartományait. Itt van például ez a vacak kis képeslap. Szép, hiszen tudjuk, minden gyerek giccses képekben éli meg a szépet eloször, s ha számunka már elfogyott a képvilág, a giccs és a semmi között egyensúlyozva a fal felé menekülünk. Abba építjük bele szerencsétlenül üressé bizonytalanodott kicsiny képecskéinket.
Homály fedi a tereket, párák borítanak be mindent, a sápadt mufény vilgánál irt muvirág képeslapok díszlenék az elbontott életterek szobafal torzóin.
Szucs torzókhoz menekül (ballag?). Picit pornó már csak a pornónk is (a Világpornó Lewinsky-Clinton Internetben élvezheto) a felragasztott álvilág pedig pszeudó természetnek is szegényes.
Ennyi töredékesen az Illárium Galériabeli két nagyobb és négy kisméretu kép belvilága (értelmezési töredék).
A Szobabelso puha formával ezt a semmilyenséget nagyméltósággal — egyszeruen és képszeruen — súgározza vissza. Szucs egyik festoi trükkje a neonizált, ionizált, kvarclámpafényszeru tér selymes sejtelmessége. Ez a méhlepényszeru és ajtó-képszeru vizszintes-függoleges formatalálkozás meglehetosen kietlen, mégis lebegtetett állapota felizzik a belso fényekben.
A Szingularitáson pihenok kvázi színes negatív színvilága egy harmadik világháborús sci-fi mozi kietlenségét, léttelen életélménnyé idézi. A két nagy festmény mellett a kisméretu munkák csupán jelzések, a vaskos, szinte felvakolt monokróm festékrétegben beleapplikált fotócskák a felület sérülései, a dekollázs minden lehangoló elemét tartalmazzák. A sivárság itt tételesen (nem áttételesen) érzékelheto. Milyen felbomló, alulértékelt milio az, amelybol ezek a töredékek fakadnak?
Szucs Attila festészeti munkásságának ez a stációja a kereszttel való vonuláshoz hasonlatos. Egy állomás a bejárandó úton, semmi különös történés, mégis hangsúlyos. Nehéz a töredékvilág keresztje.

Szucs Attila új muvei az Illárium Galériában láthatók 1998. október 24.-ig.

Szűcs Attila:
festményei
Megnyitó: 1998. február 6-án pénteken este 18 órakor

Belső fények

A Bartók 32 folyosószerű kiállítótermében új fényviszonyok várják a nézőt. Első pillanatra a villanyszerelőre gyanakszunk, majd konstatáljuk, a teremben semmilyen elektromos beavatkozás nem történt. Csak Szűcs Attila új vásznait látjuk a falakon. Belső fénnyel megvilágítva. Festett belső fénnyel. Szűcs e belső, kvarclámpás, UV-fényes fényviszonyok kiváló interpretálója. Képes megteremteni a semmi-tárgyak auráját, a legszürkébb hétköznapok misztikus fénybe borulnak. Két – ezúttal kék– kanapé egy zárt, szobának alig nevezhető térben. A tér félsötétben, az ágyakban meg mintha kvarclámpák világítanának, az epeda, a lepedő röntgenszerű sugárzásban villog.

Egy jégkocka az asztal sarkán. Mi ez, ha nem banalitás. És a jég sarki fényben tűnik fel, mintegy 100x 100-as méretben. Szürkék, kékes, fémes lilák, fehér lazúrok váltják egymást. Érzékletes és érzéki, mint egy kissé olvadó jégkocka.

Narancsok és szürkék neonszerű derengésben. Konvencionális - hatvanas évekbeli - eszpresszós kagylófotelek és kerek asztal. Ennyi a kép témája. De az a fura derengés. Ezeket a fényeket Koltai Lajos operatőr tudta létrehozni klasszikus filmjeiben (Megáll az idő). Belülről, alulról, mögüle.

A terem végén egy nagy vászon. Két égvörös fotel között fekvő akt. Mondjuk relaxál. Vagy lebeg (mint Tarkovszkij Tükör című filmjének hősnője). Itt meg a figura vibrál zöldesszürke, áttetsző fényben.

Nemrég volt látható Párizsban Georges de la Tournak, a francia barokk jeles képviselőjének mintegy 80 képét felvonultató tárlata. Nem tudom, járt e kint Szűcs ezen a kiállításon, de hogy a maga huszadik század végi szűkszavú történeti és sajátos belső fényei a XVII. századi francia mestert idézik, az biztosan állítható. Jó is ez, és rendjén való. Ez a kor a szellemi manierizmus kora. Másságunk és különállásunk deklarálódik minden szellemi alkotásban.

Nem kivétel ez alól Szűcs hideg-magányos festészete sem. Amint de la Tour a hétköznapot és biblikus témát puritanizálta egyneművé, kevés alakos clair-obscure festményeiben, úgy hajt fejet Szűcs a mágikus bevilágított hét-köznapi tereknek. Jómagam irigykedve figyeltem a "fényre hozatal" árnyalatok-kal és itt-ott lazúrokkal megvalósított műveletét. Eltanulandó és csodálnivaló mesterségbeli bravúrok ezek.

Ha a kutató szemű kritikus hibát találhat e művek festői megoldásában, az csupán tecnikai jellegű lehet. A vásznak olajos-firnájszos felületeiben a festés ecsetnyomai csúnya foltként jelentkeznek. Kár ezekért a csíkokért. Ezt a hibát korábban Fehér László is elkövette néha. Már leszokott róla. Szűcs is felismeri bizonyosan, hogy a belső fények tisztán kezelt festésmód-ban még sugárzóbbá válnak.

A Bartók 32-ben a fényviszonyok tehát megváltoztak. Előnyükre.

Sinkó István

Inner Lights

New light conditions greet the visitors in the corridor-like exhibition-space of Bartok 32 Gallery. At the first moment we suspect the electrician has been up to something, but then we realize that nothing electrical has been changed in the space. We see Attila Szűcs's new canvases on the walls. Being lit by an inner light. A painted inner light. Szűcs is an excellent portrayer of this inner, quartz lamp-like, UV-light illumination. He is able to create the aura of naught-objects; the grayest everydays glow in a mystical light. Two sofas (blue, this time) are in a closed space which hardly fits the description of a room. The space is in semi-darkness, quartz lamps seem to be illuminating in the beds, and the bedsprings and the sheet are blinking in an X-ray-like radiation.

There is an ice-cube on the corner of the table. What is this if not banality? And the ice appears in a Northern light, in a 100x100 dimension. Grays, bluish and metallic purples, white transparent paints alternate. Sensory and sensual, such as a slightly melting ice-cube.

Oranges and grays in a neon-like glimmer. Conventional (60’s) shell-shaped armchairs—typical to cafés–and a round table. This is the subject of the picture. But that strange glimmer. Lajos Koltai, cameraman, was able to create these lights in his classic films (Time stands still). From inside, from below, from behind.

There is a large canvas at the back of the room. A reclining nude between two sky-red armchairs. Let's say she is relaxing. Or floating (like the heroine in Tarkovski's film, Mirror). Here the figure is vibrating in a greenish-gray, transparent light.

A recent exhibition in Paris featured some 80 paintings of Georges de la Tour, the outstanding representative of French Baroque. I don't know whether Szűcs has seen the show, but his end-of-twentieth-century laconic stories, as well as his unique inner lights conjure up the 17th century French master, that’s for sure. Which is perfectly fine. This era is the era of intellectual Mannierism. Our otherness and isolation are manifest in all intellectual creations. Szűcs's cold/lonesome painting is no exception to this. As de la Tour shaped the everyday and the Biblical subject puritan and homogeneous, likewise Szűcs bows his head to the magically lit everyday spaces in his clair-obscure paintings which include only few figures. Personally, I observed with envy the action of 'bringing to light' achieved by shades of colour and, in places, by transparent paints. What we are looking at here is professional bravura which should be learned and admired.

If the keen-eyed critic could find mistake in the painterly accomplishment of these works, it would only be of a technical nature. On the oily surfaces of the canvases, the brushmarks of the painting appear as ugly patches. It is a pity about those stripes. László Fehér, too, made the same mistakes occasionally. By now, he has outgrown that bad habit. No doubt Szűcs will also realize that the inner lights become even more radiating in a clear painterly manner.

So the light conditions have indeed changed in the Bartok 32 Gallery. To their better.

István Sinkó

Translation: Helga László