István Kemény

Elhangzott a Szent István Király Múzeum megnyitóbeszédeként, 1998-ban

Emlékeznek a 2001. Ürodüsszeac. film utolsó tíz percére? Arra, amikor a parancsnok már megküzdött a fedélzeti számítógéppel! Ez a gép túl okosra sikerült, és beleőrült a félelembe meg a magányba, és félelmében fellázadt, és megölte az űrhajó teljes legénységét. A parancsnok tehát kénytelen volt kikapcsolni a gépet, de erre nyugodtan használhatjuk az ölés szót is. Ezek után a parancsnok egyedül maradt egy irányíthatatlanná vált, és sirnivalóan lassú űrhajóban, egy olyanban, amilyent útnak indítani csak az emberi butaság lehetett képes. Gondoljunk bele! A hazatérés legcsekélyebb esélye nélkül, mélyen bent a semmiben. Ekkor jön az a bizonyos utolsó tíz perc. Egy másik civilizáció leszállítja az űrhajót. A parancsnok agyában talált homályos emlékképek alapján berendeznek neki egy nyomasztó, a földi rokokóra emlékeztető termet. Gondoljunk bele: tíz év utazás után mire emlékeznénk a saját szobánkból. Más itt pedig nincs, és nem is lehet, csak is az, ami a fejünkben még megvan. Ha emlékszünk, milyen volt pl. a tollunk,akkor toll itt is lesz, de nem biztos, hogy fog is, mert pl. a betétre hiányosan emlékszünk. A könyvespolcunk képe ugyan meg van, de a könyveket nem lehet kivenni, és nincsenek lapjaik sem. Azokkal a tárgyakkal kell tehát a parancsnoknak leélnie az életét, amikre emlészik. A civilizáció, ami rátalált, gondoskodik a táplálásáról és a levegőjéről, és ennyi. Nem jönnek be hozzá sem most, sem máskor; soha többé. Talán mert nem olyan félék, akik bejöhetnének. A parancsnok ül, háttal nekünk. Egyszercsak megfordul. És máris öreg. Lehet, hogy teljesítette a feladatát, kapcsolatot teremtett, és ettől valami végtelenül jó kezdődik mostantól az emberiségnek, ez lehet, de az biztos, hogy ez az ember itt fog megdögleni ennél az asztalnál, ebben a szobában X fényévnyire a Föld-től.
Gyerek koromban egy szer egy modern gondolkodású pap elmagyarázta, hogy a pokol legújabb kutatások szerint nem üstben fövő emberekből, meg patás fűtőkből áll, hanem ha valaki pl. órákat lopott, akkor majd egy teljesen üres szobában kell ülnie, és bámulniaaz ellopott órákat. Az idők végezetéig. Egyedül.
Akárhogy is szépítem meg kerülgetem a dolgot, be kell látni végül, hogy itt ezek a képek pokoliak. Mintha egy bűncselekmény tettese dobálná meg elfelejteni az áldozatait, de azok nem tűnnek el, nem bizony, hanem gyanútlanul fürödnek, csúszdáznak, napoznak a képen. Ahelyett, hogy ők tűnnének el, eltűnik minden mellőlük, hiszen közben a tettes mániákusan felejt, el is felejti a hátteret, a körülményeket, minden— csak éppen az áldozatait nem.
Vagy fordítva. Ül, ül a tettes a pokolba (X fényévnyire a Földtől), és próbál visszaemlékezni valamire még. Valamire, akármire. Egy rajzszögre. Mert akkor megint lenne mit néznie egy olyan száz évre. De még egy rajz szög sem jut az eszébe. És ami a legrosszabb, az, hogy semmi de semmi esélye sincs, hogy egyszer majd bejön mégis csak az ördög, hogy a maga módján kicsit elszórakoztassa.
Bele vagyok zárva a magam memóriájába, örökre.
Ezer szerencsénk, hogy mi még nem tartunk itt, hanem még csak egy kiállításon vagyunk, ahol mégnem egészen a mi bőrünkre megy a játék. Itt mi most könnyedén, vállat rángatva, megtehetjük azt, amit megrendítő erejű képek láttán tehet az ember: megrendülünk.

Kemény István

A világ vége nappal

Mi mondjuk nekik, hogy ez
az utolsó falu, sőt, a
szélső házat mindig megmutatjuk,
hogy na, innen nincs tovább,

mert innen már semmi sincs.
És, hogy próbáltunk persze
pénzt is csinálni ebből,
mintha csak sivatag
vagy tenger kezdődne itt,

de alig jön épelméjű ember,
nyilván mert tényleg nem
tenger vagy sivatag
kezdődik itt.

Igen, mi ittmaradtunk, és
szegények maradtunk a semmi
mellett, nyilván, mert mi itt
nagyobbrészt a hatalma alatt
vagyunk.

Ezeket mondjuk mindig el.
Kérdezik, mit tudunk még,
mondom, a dolog természeténél
fogva semmit.

Jó - mondják. - Aztán amarról
jönnek-e? Vagy mi ez
a műút itt tovább?
Ez? - válaszolom. - Az út.

Elsápadnak, letáboroznak,
azt mondják, mindent megadnak
az út szóért, ha megtanítom
őket így kimondani.

Estig csak itatnak, és kimondom
százszor, és megtanulják,
de nem tudom, hogy
el bírják-e vinni.