Gerda Széplaky

Széplaky Gerda

A vízfal mögött

 

ÉLET ÉS IRODALOM, MŰBÍRÁLAT - TÁRLAT - LXI. évfolyam, 5. szám, 2017. február 3.

Szűcs Attila Kísértetek és kísérletek című kiállítása a  Ludwig Múzeumban február 19-ig tekinthető meg.)

 

Minden korszakban akadnak olyan kivételes festőművészek, akiket mindenekelőtt a láthatatlan izgat. Akik nem nyugszanak bele abba, amit az érzékek megkérdőjelezhetetlenül állítanak elénk – mindenáron a „valóság” mögé akarnak nézni. Szűcs Attila kétséget kizárólag ilyen alkotó – a mai magyar képzőművészet egyik legjelentősebb képviselője. Már a legkorábbi, 1991-ben készült kép is, mely a kiállításon látható (Alak vakfoltban), azt mutatja meg a néző számára, ami kívül esik a látáson. Szűcs azt kutatja, hogy mit jelent látni. Hogyan képződik meg a látvány? S a látványelv alapján megalkotott világ esetében miért a realitásnak biztosítunk elsőséget, szemben az imaginációkkal vagy akár az okkult jelenségekkel?

A Ludwig Múzeum kiállításán a művész különböző korszakaiból kapunk ízelítőt, ám ezek a korszakok sem stilárisan, sem tematikusan nem különíthetők el élesen egymástól. Nehéz helyzetben van éppen ezért a kurátor, ha az installálásba szeretne valamiféle rendszerezettséget vinni. Hornyik Sándor le is mond erről, helyette elméleti fogódzókat próbál nyújtani a befogadáshoz. A festmények viszont, mit se törődve a falakra aggatott táblákkal, teremről teremre haladva rajzolják ki maguk körül azt az erős hermeneutikai mezőt, melybe belépve az értelmező rádöbben, mennyivel többet képesek mondani az érzéki jelek a szavaknál. Kézenfekvő lett volna a kortárs művészeti párhuzamok felvillantása – Michäel Borremans, Adrian Ghenie s mások munkáinak bemutatásán keresztül –, mert rávilágíthatott volna arra, hogy ez a nemzetközi kontextusban is értelmezhető œuvre mennyire autonóm törekvéseknek engedelmeskedik.

Szűcs kezdettől fogva ugyanazt akarja: megjeleníteni a valóságelv és a szürrealitás közé beszorult világot. A szürrealitás azonban nála nem feleltethető meg a modernizmus egyetlen irányzatának sem: nem valóságfelettiség, nem a lélek mélyének a kifordítása, de nem is valóságelemek összeillesztése egy ismeretlen jelentéssé. Az ő szürrealizmusa nem a valóság ellenében fogalmazódik meg, hanem valamiképpen előtte van annak. A megvalósulás előtti pillanatot teszi érzékelhetővé, melyben mintegy kiforrja magát az a látvány, ami aztán megtapasztalhatóvá válik, és értelemmel ruházódik fel. A Körülbelül 10–35 másodperc című festményen semmi mást nem látunk, csak egy hatalmas fényfoltot: a látvány születésének legelső pillanatát.

A festő ars poeticájában is kitapogatható filozófiai attitűd ellenére azonban tévedés metafizikus festészetről beszélni (mint a kiállítás egyik kurátori tábláján), hiszen ebben a művészeti univerzumban nem az ideák túlnani világa nyílik fel, hanem az inneni. A művész a valóság réseiben a dolgokat és az embereket összekötő, láthatatlan szálakat igyekszik kitapogatni. A valóság réseiben pedig nem a metafizikai kettéhasítottság tárul fel, ellenkezőleg: a dolgok egymásba ékelődése. Maurice Merleau-Ponty szerint a lét úgy fogható fel, mint egy szintetikus egység, amelyet egyfelől a létezők közötti kiazmatikus viszony, másfelől pedig „a folyamatos [...] áthelyezés, egymásba hatolás, egymásba átcsapás, tehát a lét sugárzása tart fenn”. Ha a lét sugárzása áthatja a dolgokat, amint arról ez a festészet is tanúskodik, akkor a transzcendentális megtapasztalhatóvá válik a jelenlétben.

Szűcs képein az emberi alakok gyakorta valószerűtlen térben vannak, melyben sem tagolások, sem elválasztások nincsenek. Mégsem beszélhetünk itt a „Semmiről”, a metafizikai üresség tételezését tagadja mind a festőiség, mind az „anyagiság” (az élénk, világító színek sokasága, a vastag festékrétegek), melyek révén inkább telítettséget érzékelünk. A tér színes zuhatag, fényekkel átjárt energiamező, amint azt a Fényben álló alak című alkotás is tanúsítja. Amikor a festő mégis olyan teret állít elénk, amelyben vannak határvonalak, s mely ezért a realitás illúzióját kelti, mint például a Nappali a Kádár-villában című képen, akkor viszont a tárgyak térbeli rendjét teszi kaotikussá, s a világunkat uraló fizikai törvényeket kérdőjelezi meg. Ilyen törvény például a gravitáció, amelynek a műveken nemcsak a tárgyak, hanem sokszor az emberek is ellenállnak: két kezüket maguk mellé szorítva, testtel a föld felé fordulva, vízszintes helyzetben lebegnek. Ezt Szűcs Attila „plankingelésnek” és dadaista gesztusnak nevezi, melynek révén az alakok társadalmi kívülállását, a cselekvés elutasítását, a tökéletes passzivitást és a környezetbe való beolvadást juttatja érvényre. Ahogyan nem alkalmazkodnak a reális világ fizikai és társadalmi törvényeihez a plafonra tapadó papírlapok és könyvek, úgy nem alkalmazkodnak ezek a katatón állapotú emberi alakok sem. Ebben a művészeti univerzumban másféle erők uralkodnak, s tartják mozgásban a megvalósulás pillanata előtt álló világot.

Az emberi alakok sokszor nem is különülnek el a tértől: bizonyos testrészeik elvesznek benne. Ilyenkor félbevágott, torzóvá csonkított testeket látunk, amelyek mégsem a szorongás érzetét ébresztik fel. A Spontán öngyulladáscímű festményen az ember, a tér, a tárgyak egymásba érnek: a különböző stílusban megfestett, különböző színtónusban megjelenített egyes részletek mintha ugyanannak a nagy egésznek az átmenetei volnának. Szűcs, miközben átjárhatóvá teszi a különböző minőségek között a teret, arra kérdez rá, hogy az ember – akit a humanisztikus ábrázolási hagyomány beazonosítható körformával (Körper) lát el, a modern filozófia pedig az individuum megnevezéssel illet – mennyiben tekinthető valóban önállónak: függetlennek a Másiktól, a környező világtól, a természeti univerzumtól, a transzcendentális erőktől.

Nemcsak az egyes ember bújik ki a társadalmi szerepek és normák alól, hanem az emberek közötti viszonyokat is más erő szervezi: valami, ami kitapogathatatlanul és megnevezhetetlenül van jelen a világunkban. A Két álló alak című festmény például láthatóvá teszi az embereket körülvevő aurát. Máshol a tárgyakat öleli körbe energiamező. Itt viszont azt is látjuk, ahogyan az egyik alak arcából és testéből előtörnek azok a bizonyos „létsugarak”, s elérve a másik embert, körbefonják őt. Az energia áramlását Szűcs gyakorta színes pöttyökkel jelzi, amelyek motívumrendszerében összefüggésbe kerülnek azokkal a színes (jellemzően sárga vagy vörös) körökkel, melyeket ő maga – címadásai révén – a látás, illetve az idő fényfoltjaival azonosít. Ezek most egy energiafelhő apró pontjaivá zsugorodnak, s nem egyszerűen telítetté teszik a teret, hanem eredendő kapcsolatot biztosítanak az emberek és a tárgyak között.

Szűcs az élet láthatatlan és megmagyarázhatatlan rétegeinek feltárása közben nemcsak az okkult jelenségekbe ütközik bele, hanem az abszurdba is. Szamár ül egy vörös vakfoltmezőn: egyik végtagjából emberi kéz nő ki. Egy ágyon csapásmérő vadászrepülőgép landol. Egy fiú a mocsárban csillagok füzérébe gabalyodik. Egy kislány a vízfalat tapogatja, mintha szét akarná nyitni, mert ott vannak mögötte azok, akiket keres. Az abszurd narratívák arról tanúskodnak, hogy a világban, amit valóságnak nevezünk, szüntelenül felnyílnak olyan kapuk, az idő és a tér olyan rései, amelyek nem egy másik világba vezetnek át, hanem ugyanide – csak éppen a jelenlét egy másik dimenziójába.