Judit Jankó

2023. október 4.

Véletlenek és az aranykor

Tematikus kiállításon mutatja be alkotásait Szűcs Attila festőművész ősszel, a Deák Erika Galériában, amelyhez könyvet is kiadnak az elmúlt három év munkáiból válogatva. Jövő év elején pedig Milánóban, a Federico Luger Galériában lesz önálló kiállítása.

Az életközépi fordulópontról, realitásról és illúziókról, fényről és a Golden Age-ről beszélgettünk vele a műtermében.

Monster Parade 2023

Bőven van miből válogatni a kiállításokra, sokat dolgozik, töretlen a lendülete és a szorgalma. Nehéz megtartani a motivációt egy életen át. Hogyan sikerül életben tartania magában a kíváncsiságot és az alkotóerőt?

Nem szeretem, ha szorgalmasnak neveznek, mert valamiképp dehonesztáló a szorgalmas kifejezés, és szerintem semmi köze a kreativitáshoz. A szenvedélyes érdeklődés sokkal fontosabb. Megyek előre egy úton, miközben folyamatosan alakul a gondolkodásom. A Deák Erika Galériában, az októberi, Az utolsó aranykor arcai című kiállításomon a női portrék a hangsúlyosak, és jól érzékelhető lesz a gondolkodásom iránya: minden festmény – függetlenül attól, hogy portré vagy sem – önarckép.

Ezen nem akadok fenn, hiszen mindenkinek van egy férfi és egy női része (animus – anima), szerintem férfi is festhet női önarcképet. De nem szeretném tréfával elütni, inkább rákérdezek: miért a nők?

A Fortepan-hagyatékban találtam egy fekete-fehér fotót a hatvanas évek elejéről, amelyen egy női kórus lépcsősoron állva énekel, vélhetően forradalmi dalt, mert nagyon bele vannak lendülve. Ez a látvány elindított bennem egy emléksort. Az egészben volt valami nagyon művi, ahogy a korban is benne volt egyféle álságosság. Ennek a fotónak az alapján készítettem a tíz darabból álló installációt.

A nyilvánvaló politikai áthalláson kívül generációkon átívelő mintázatok idéződnek fel. Mindegy, mit énekelnek, látjuk, hogy hisznek benne, és ez az érzés a lényeg, ami fölfejthetőnek tűnt a festői megközelítés során. A sok éneklő női arc együtt egy tömeg, egybefolyó massza, miközben – ha közelebbről megnézem – önmagában mindenki önálló karakter. Ahogy megjelenik a kép motívumaiban az egyénített vonás, úgy figyelmeztetem a nézőt az egyénire. De az is lehet, hogy mindez illúzió, hiszen amikor megismétlek egy fejet, az lehet iker, vagy akár klón. Mi van, ha az egyediség csak a mi fejünkben él?

A felvetésem alapvetően az volt, miként tudok ezekből a portrékból organikus egységet, átlátható, áttetsző teret létrehozni, ami kifejezi, hogy a szereplők részei a nagy egésznek. A háttér rendszeresen visszaúszik beléjük és ők is visszacsúsznak a háttérbe. Bizonyos figurákról nem tudjuk, hogy eltűnnek vagy előtűnnek, a visszatérő képi elemek relativitást kölcsönöznek a képnek, a szemlélőnek sincs biztos, fix pozíciója, hogy honnan kell ezt néznie.

Disappearing Choir 2023

Az az érzés, hogy nincs fix nézőpont, nekem kicsit a középkorú emberről is szól. Zavarba ejtő kor, már sok mindent elveszítettünk, de még sok minden megvan. Az ember elkezdi érezni azt, hogy nem lesz örökké ereje teljében, és ráébred, fontos, hogy jól használja az idejét.

Benne van ez is. Meghatározó a vonatkoztatási rendszer, amelyen belül értelmezhető a látvány. Most nem arra gondolok, hogy a kontextus az Isten, hanem hogy a műtárgy önmagában egy univerzum. Elindul a virtuális képsor, amelyet a befogadó kedve szerint kiegészíthet, és az ilyen műtárgyegyüttes belül, a nézőben a végtelenségig folytatódhat. A festmény csak egy javaslatsor a végtelenből.

Van a képeinek egy precíz, pontos, realisztikus része, amelyeket az utóbbi időben ’megfolyásokkal’ ellenpontoz.

Kezdetben ezt a hibával kapcsolták össze, most nekem fontosabb olvasat magának a transzcendenciának a becsempészése a képi felületbe. Elvonatkoztatok, vagy elrántom a néző figyelmét az egyébként nagyon realisztikusan felismerhető részletekről, vagy éppen az illuzionista világtól egy másfajta képértelmezés felé. Amikor hígítóval spriccelek egy felületet, rengeteg a kiszámíthatatlan elem, és nem mindig vagyok megelégedve az eredménnyel.

Mooncat 2021-23

Miért kezdte érdekelni a kiszámíthatatlanság? Nekem korábban inkább precíznek tűnt.

Precizitás helyett inkább azt mondanám, hogy perfekcionista vagyok, és ahogy én értelmezem a perfekcionizmust, abba abszolút beletartozik, hogy mikor kell tudni valamit szabadjára engedni, hadd menjen… Harminc éve csinálom így, mert az érdekel, hogy nem tudom, mi lesz a vége. Ha tudnám, el se kezdeném. A meglepetés, a váratlan érdekel, és egyre több teret adok neki. Radikálisabb lettem. A nézőnek is az az izgalmas a festészetben, ha megérzi, hogy ez egy kockázatos folyamat. Rengeteg olyan véletlen elem kerül bele, ami miatt nagyon kell összpontosítanom, hogy ezt az egészet egyben tartsam, és hogy ebből a káoszból mégis valami megmaradjon.

Mostanában sok hajat fest. Mi érdekli ebben?

A festészet illúziókutatás. Adott a valóság, az összes részletével, ehhez képest érdekes a mi viszonyunk hozzá, a mi illúziónk. A haj jó példa a valóság kvantáltságára; egyetlen hajszál egy kétdimenziós valami, a szabad szem számára nincs kiterjedése, viszont nagy tömegben egészen másként viselkedik. A hajzuhatag plasztikát, tömeget tud képviselni. A festmény önmagában is hasonlóképpen viselkedő felület, ha túl közel megyek hozzá, csak egy absztrakt őrületet látok, de ha három lépést hátralépek, akkor hirtelen kibontakozik belőle valami. A haj nagyon érzéki, közel áll az absztrakt felületek kezeléséhez.

Overlaid 2023

Miért Portraits of the last golden age lesz a kiállításának a címe?

Utalás arra, hogy meggyőződésem szerint jelentős paradigmaváltás előtt állunk, ami mindenre hatással lesz. Az általunk generált környezeti változások visszafordíthatatlanok. Csak reménykedhetünk abban, hogy a mesterséges intelligencia fejlesztésének lesz olyan pozitív hozadéka, ami segít megoldásokat találni a kezelhetetlen problémákra. De az is lehet, hogy a dolog rosszul fog elsülni, és a mesterséges intelligencia a legrosszabb félelmeinket valóra váltva eltünteti az emberiséget a föld színéről. Azért mosolygok közben, mert én komolyan veszem Istennek azt az ígéretét, hogy nem hagyja elpusztítani a földet (Préd 1,4, Jel 11,18). Reményeim szerint nem fog az emberiség teljes mértékben eltűnni, bár a legtöbb forgatókönyv számol ezzel a lehetőséggel.

Sok mindent kell újragondolni az alapoktól. Ha nem változtatunk radikálisan a környezetszennyezésen, annak tragikus vége lesz. Ha például nem ismerjük fel, hogy a mesterséges intelligencia térnyerése soha nem látott mértékű munkanélküliséget fog generálni és a társadalmi feszültségre csak a feltétel nélküli alapjövedelem lehet a megoldás. Ez csak néhány példa a számtalanból. Ami ma van, az a jövőhöz képest kiegyensúlyozottabb állapot, sokan vissza fogják még sírni. Persze a mindennapok tele vannak mindenféle próbatétellel, de globálisan a belátható közeljövőben nagyon súlyos változások lesznek.

Plush toys and skulls 2023

Foglalkoztatja a halál, az elmúlás? A világ változik és elveszítünk dolgokat, ez pályája elejétől ott van a gondolatiságában, de most mintha egy kicsit más lenne, ami kitetszik a képeiből.

Nem változott, ez az egyik legerősebb sorvezetőm, mert mi más lehetne? Úgy tűnik, nekünk van az élőlények közül egyedül haláltudatunk. A legtöbben az összes lehetőséget igyekeznek kihasználni, miként lehetne, ideig-óráig vagy egy egész életre is valahogy elfelejteni az elmúlást. Azon kevesek közé tartozom, aki szórakoztatónak tartja, hogy állandóan szembenéz ezzel, és azt mondja, hogy ha így van, akkor beszéljünk róla.

Meggyőződésem szerint itt, a földön a történetünk véges, de a tudatunk nem múlik el. Ebben a megközelítésben az élet örök. Többek között ezért nem mindegy, hogy mit is csinálunk itt, mert tanulópályán vagyunk, és elég jól kéne ahhoz most mindent megoldani, hogy a következő állomás jobb legyen az embernek.

Indian Summer Glitch 2022

Régi témája, a fény és a transzcendencia most is sok képén felsejlik, nemcsak a hajakon. Ebben hol tart most?

Az emberek a felvilágosodás óta elfogadják azt, hogy a fény független valami, beesik a szemünkbe és az agyunk csinál vele valamit. De hogy miért evidens az embernek, hogy ő teremti a gondolatot? Nem az agy teremti a tudatot, hanem a tudat teremti az agyat, csak az ego ragaszkodik ahhoz, hogy az agy gondolkodik. Pedig az agy csak felhasználja a gondolatot ilyen-olyan formában, de nem ő teremti. A korábban említett paradigmaváltásnak az énről és a tudatról alkotott elképzelésünk is a része lesz. E tekintetben Donald Hoffman és Philip Goff elméletei állnak hozzám a legközelebb.

Mit szól a mesterséges intelligencia által megcsinált képekhez, amelyeket időnként köröznek a neten és hatalmas vitákat kavarnak, hogy vajon van-e bennük lélek vagy nincs, giccsesek vagy sem?

Találkoztam szórakoztató, vicces és hátborzongatóan hitelesnek tűnő képekkel, de festészeti szempontból izgalmasat egyelőre nem láttam. Ahol most tartunk a fejlődésben, ott generativitást látok kreativitás helyett, de azt rettenetes erővel. A festészet számomra elsősorban személyes jelenlét és a most megélése, ezért nem gondolom, hogy a mesterséges intelligencia által létrehozott kép ezt fenyegetni fogja. Segíthet viszont a festészet fogalmának újradefiniálásában.

Stage 2023

Figyeli a fiatalokat?

Persze. Követem az új generációt, tartom is jó néhány fiatallal a kapcsolatot, kiállításokra járok és ott kérik a véleményemet is, de figyelek az időmre, ezért sem vállalok tanítást. Semmi nem viheti el a napomat úgy, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen miatta.

Elégedett a pályája alakulásával? Úgy emlékszem, hogy nagyon hamar sikeres festőnek kezdték tartani.

A szakmai elismerések valóban korán elértek, de az anyagi sikerek nem jöttek hamar. Amikor kikerültem a főiskoláról, még tíz évig dolgoztam mindenfélét, mert nem tudtam a festményeimből megélni. Az előbb rákérdezett a fiatalokra. Ezek a gyerekek, akikre már a főiskolán rányúl egy galéria, és azonnal súlyos pénzekért adják el a munkáikat külföldre is – ez nagyon más generáció. 1967-ben születtem, és az én esetemben ’nagy áttörésnek’ nevezett pályázat, amelyet megnyertem, az 1997-es Magyar Aszfalt volt. Az első, anyagilag is sikeres kiállításom csak két évvel ezt követően nyílt a Deák Erika Galériában.

Az korábban is jellemző volt, hogy a közeg a fiatalokra figyel, ez természetes, aztán a középgeneráció tíz-tizenöt éves időszakra mintha elfelejtődne. De azt nem mondhatjuk, hogy csak a fiatalok érdekesek, hiszen épp az idősebb generációból lett néhány nagy, nemzetközileg is elismert sztár Magyarországon az elmúlt években.

Szűcs Attila festőművész.

A középkorúságát, az életközépi válságát élő ember nagy előnye, hogy belelazulhat újra az életbe. Hogyan éli ezt meg?

Ha valamivel rendszeresen foglalkozol és szívvel-lélekkel csinálod, akkor előbb-utóbb úgyis lesz valami eredménye. Ebben élek. Az elismertségre vagy hogy hová sikerül ezt „betolni”, arra sokszor már semmilyen befolyásom nincsen. Mindent megteszek, amit csak lehet, de sok múlik a véletlenen. Alapvetően introveltált alkat vagyok, ez az idő múlásával sokat nem változott.

Másfél éve dolgozunk például a Midlife Crisis című nemzetközi kiállításon Petrányi Zsolt kurátorral és Martin Gerboc szlovák képzőművésszel. Az eredeti tervek szerint a pozsonyi Kunsthalle ad helyet a projektnek. Még alakul, ezért túl sokat nem is szeretnék elárulni róla, de ahogy a cím is sugallja, a mi generációnkról szól. Ez talán válasz a kérdésre, és nagyon bízom benne, hogy megvalósul.

Budapest Art Mentor Program 2019

„Nálunk mindenki autodidakta valahol”

„Szívósnak és kitartónak kell lenni és bízni magadban”

Szűcs Attila épp a rendszerváltás évében végzett a Képzőművészeti Főiskolán, ami ma már Egyetem. A „régi rendszerben” tanult, de karrierje az „újban” épült és jutott el odáig, hogy ha ma azt a szóösszetételt használjuk Magyarországon, hogy „sikeres képzőművész”, akkor tízből tíz embernek Szűcs Attila jut az eszébe. Nekünk is, de menet közben úgy döntöttünk, nem a sikerről, hanem a mentorokról és mesterekről beszélgetünk vele.

Szerinted szerencsés, ha valaki támaszkodhat egy mentor segítségére? A rendszerváltáskor végeztél, ezért azt valószínűsítem, hogy amire felkészítettek a tanulmányaid során a művészpályát illetően, az már nem volt érvényes, mire oda jutottál. Segített volna egy mentor?

Azt vettem észre, – és ez a megállapítás minden művészeti területre érvényes -, hogy Magyarországon mindenkinek autodidakta művésszé kell válnia, függetlenül attól, hogy milyen mesterhez vetette a sorsa. Láttam olyat, mikor valaki rossz kézbe került és az ott tapasztaltak mégiscsak, valamilyen rejtett úton, a hasznára váltak, olyan energiák szabadultak fel benne az ellenállás nyomvonalán, amik az alkotáshoz vezettek, és olyat is láttam, amikor valaki iszonyú nehezen vetkőzte le egy jó mester hatását. Minden filozofálgatáson túl, hosszú távon egész biztosan nem szerencsés rossz mester keze alatt lenni, mert az nyilván káros nyomot hagy. Mikor bekerültem a főiskolára, paradox módon legelőször azt realizáltam, hogy egy erős és karizmatikus mester milyen károkat tud okozni, akár egész generációkat tud parkolópályára állítani, kitartó, szívós munkával és meglehetősen hosszútávra. Nemcsak az én időmben voltak, később is lettek ilyen mesterek, sőt a mai napig vannak. Neveket nem mondok, mert tudom, hogy jószándékú tevékenységgel fejtik ki azt a káros hatást, ami leginkább abban érhető tetten, hogy elterelik a növendékeket a saját személyiségüktől. Ezek a mesterek úgy működnek, hogy a szemük előtt egyetlen üdvözítő út lebeg, és kizárólag ezen haladva tudják elképzelni a hallgatók fejlődését.

Épp akkor kerültem be a főiskolára (ma már egyetem), amikor az intézmény emblematikus mestere, Kokas Ignác visszavonult. A Kokas utáni első osztályba vettek fel. Az osztályvezető tanárral, Dienes Gáborral, meglehetősen hektikusan alakult a viszonyom, főként az első két évben. Nem igazán volt nyitott arra, amit én csináltam, a második félévre ott tartottunk, hogy nyíltan ki is mondta, nem tud velem mit kezdeni, talán a legjobb, ha nem is véleményezi. Természetesen nem esett jól, ám leginkább azért éreztem veszélyesnek ezt a helyzetet, mert pontosan tudtam, hatalmában áll akár eltanácsolni is. Az volt a szerencsém, hogy Kokas Ignác még éveken keresztül, minden decemberben visszajött és egy gyors vizit formájában végignézte és véleményezte, hogy ki mit csinál. A látogatása abban az évben épp akkor történt meg, miután fekete-fehéren kiderült, mi a Gáborral nem értjük egymást, és Kokas, abban a két percben, amit egy-egy hallgatóra szánt, megállt előttem, majd annyit mondott, ehhez nincs hozzáfűzni valója, mert ez itt egy kész festő. Ez a legnagyobb dicséret volt tőle, s miután távozott, Gábor kijelentette, rendben, ezentúl azt csinálsz, amit akarsz. Szabad kezet adott, ami nekem jó volt, mert már akkor is volt elképzelésem arról, mit akarok csinálni és nekem leginkább azzal segített, hogy nem szólt bele. Később a viszonyunk rendeződött Gáborral, olyannyira, hogy távozásakor engem kért meg, hogy átvegyem tőle az osztályt.

Nem hiányzott mégis valaki, aki terelget?

Lehet, hogy jó lett volna, de nem volt ilyen. Ismétlem, előttem az a példa rajzolódott ki inkább, hogy nagyhatású mesterek miként nyomorítják meg a tanítványokat maguk mellett, és ez éppenséggel elrettentett, mintsem irigylésre méltó lett volna.

Az önművelés fontosságában viszont nagyon hiszek, az egymástól tanulást megtapasztaltam a közös műtermi munka során, az információkhoz meg hozzá lehetett jutni. Annak idején sokat foglalkoztam a koncept művészettel és a különböző művészetelméletek is érdekeltek. Úgy emlékszem, Károlyi Zsigmond volt, aki megemlítette, hogy a főiskola könyvtárában ott kell lennie valahol egy köteg stencilezett interjúnak, nemzetközi koncept sztárművészekkel, és ezeket az anyagokat Birkás Ákos gyűjtötte össze még régebben és ő is fordította le német, francia vagy olasz nyelvből. Elmentem a könyvtárba, elmeséltem, hogy mit szeretnék, és valóban rémlett nekik, igaz, több napba tellett, hogy egyáltalán megtalálják, mert vagy 15 évig nem kölcsönözte ki senki. Szóval sokáig keresték ezt az anyagot, végül meglett. Vastag paksaméta volt, több hónapot eltöltöttem az olvasgatásával, aztán másoknak is ajánlgattam. Internetet ugyan még nem használtunk, de az ilyen típusú információk gond nélkül áramlottak, aki akart hozzáférhetett, és a főiskola könyvtárában sokféle nyugati szaklap is elérhető volt.

Mit kaptál ennek a stencilezett interjúhalmaznak az elolvasásától?

Felszabadítólag hatott és sok megerősítéssel járt. Ha találkozol pl. egy arte poverás, vagy fluxus munkával, amihez érzet szintjén van valami közöd és aztán a kezedbe került szöveg egyszer csak megerősíti ezt, szóval ez egy jó feedback arra, hogy az érzéseid rendben vannak. Megérted, hogy a lényeget tekintve nem jársz tévúton, esetleg egyelőre nem tudod használni azt a szakmai nyelvezetet, amivel ezek a szövegek általában íródnak, de hasonlókat érzel. A művészet csinálása önmagában egy tanulási folyamat, ami az önismerettel is szoros összefügésben van. Adott egy teljesen ismeretlen világ, amin első körben semmi fogás nincs. Verbálisan nem tudsz még rákapcsolódni, de érzet szinten igen, és ha utólag hozzátevődik ennek az intellektuális fordítása, akkor a kettő felerősíti egymást. A mai napig nem szeretek vizuális művet, képzőművészeti munkát szövegen keresztül megérteni, abban hiszek, hogy a képzőművészet elsősorban a saját frekvenciáin akar megérinteni, ami a képzőművészet saját nyelve. Leszögezem, ez nem azt jelenti, hogy nem olvasok sokat, mert de.

Miért a képzőművészet? Hogyan lett belőled festőművész?

Nagyon egyszerű családból jövök Miskolcról, édesanyám könyvelő, édesapám vasutas volt. Elsőgenerációs művész vagyok. A szüleim természetesen nagyon aggódtak: „Fiam ebből nem lehet megélni.”

De annyira elhivatott voltam, hogy végülis rábólintottak. Az én esetemben nem az volt a döntő, hogy felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, hanem az, amikor felvételiztem a kisképzőbe (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium) és felvettek, kollégista lettem. Attól kezdve a szüleim sem mondtak mást, mint „csak csináld fiam”.

Elsőre bejutottam a középfokú és a felsőfokú szakirányú intézménybe, de őszintén szólva, nem is volt B tervem egyik esetben sem, és most már történelmietlen lenne azon gondolkozni, mihez is kezdtem volna Miskolcon, amíg fel nem vesznek. A karrierem szempontjából ez volt a legnagyobb lépés, Miskolcról a kisképzőbe kerülni.

Mi kell a művészpályához a tehetség mellett? Elhivatottság? Hogyan tudtad megtartani a hitet magadban és mikortól biztosította az egzisztenciádat is?

A festés semmihez nem hasonlítható örömet okoz nekem. Elképesztő ajándék, élvezem, és mindig is sokat voltam hajlandó áldozni érte.

A mi időnkben kissé más volt az oktatás rendszer, mint most a bolognai. Először elvégeztem 4 évet a festő szakon, majd még 3 évet posztgraduális tanulmányokkal töltöttem a murális tanszéken.

Hamar kezdtem pénzkereső tevékenységet találni, még főiskolás voltam, de már tanítottam a kisképzőben, ami a kevés, biztonságos, állandó fix bevételemet jelentette és mellette elkezdtem a díszletfestést, amiből közel 10 éven keresztül éltem.

Természetesen, mint mindenki én is pályáztam a Derkovits ösztöndíjra, és ahogy sokan, én is megkaptam, de akkoriban, amikor én ösztöndíjas lettem a „Derkó” presztízsértéke ugyan változatlanul magas volt, de nem lehetett megélni belőle. Kokas Ignác mesélte nekünk a főiskolán, hogy amikor ő volt Derkovits ösztöndíjas, az akkora összeget jelentett, hogy egyaránt fedezte a megélhetésüket és a művészkellék számláikat, meg tudták venni belőle a festéket, vásznat, ecsetet. A mi időnkben sem erre, sem arra nem volt elég. A végzés után, pályatársaimmal együtt nem arra készültünk, hogy megélünk a művészi praxisból, tudtuk, hogy az egzisztenciát valami más munkából kell megteremteni. Az első évtizedben biztosan.

Volt valami karrierterved vagy célod?

Nem, de azt hiszem, ha lett volna, az nem lett volna jó, mert csalódtam volna. Olyan véletlenek alakították a sorsomat, hogy senki nem tudta volna kiszámolni, mik lesznek a karrieremben a kitörési pontok.

Időközben, a végzésed után 4-5 évvel, megérkezett Magyarországra a galériás rendszer. Mikor volt az első találkozásod vele?

1994-95 körül indult Szalóky Károly a Várfok galériával, és megkeresett, szeretne egy kiállítást a képeimből. Elkezdtünk együtt dolgozni, majd két év után leültetett, és azt mondta, Attila, véget ért a második kiállításod is, és csupán egyetlenegy festményt tudtam eladni, fejezzük be a közös munkát, mert ez nem fog menni. Galeristaként én is így döntöttem volna.

Nem sokkal később, 1997-ben hirdették ki az első Magyar Aszfalt /most Strabag/ pályázatot, amelyen korhatár megkötés nélkül mindenki elindult, aki akkor Magyarországon képzőművészettel foglalkozott. Első helyezett lettem, ami ugyan megint más fénytörésbe állított, de még mindig nem jelentette azt, hogy a galériák kopogtattak volna az ajtómon. A Magyar Aszfalt díj talán segített abban, hogy a piac negatív visszajelzése vagy éppen az érdektelensége miatt ne gondoljam magam rossz művésznek, de igazság szerint erre nem volt igazán hajlamom. Valahogy mindig világos volt számomra, hogy szívósnak kell lenni, kitartónak és bízni magamban.

És szorgalmasnak?

A szorgalmat nem érzem releváns fogalomnak ebben a kérdéskörben, mert önmagában a szorgalom nem jelent semmit, és ha valaki tehetséges, de nincs olyan belső drive-ja, hogy többet melózzon, akkor nem lehet kényszeríteni. Én nem azért dolgozom sokat, mert bárki presszionálna erre, hanem nekem egyszerűen jólesik. Azt szoktam mondani, hogy számomra ez mentálhigiénés szükséglet. Inkább a kudarctűrő képességre helyezném a hangsúlyt.

Számos munkám van, ami több éven keresztül készült, ilyenkor el kell viselni, hogy valami évekig ott lapul a műteremben, és a végén lehet, hogy mégsem sikerül, kukába kell dobni. Íróbarátaim szoktak arról beszámolni, hogy nincs mese, időnként 100 oldalakat kell kidobni a kukába. Ez fájdalmas, de szükséges áldozathozatal.

Visszatérve a galériás világra, hogyan folytatódott a történted? A Deák Erika Galéria 1998-ban indult, de a ti utatok csak később vált közössé.

A Magyar Aszfalt díj folyományaként Los Angelesben töltöttem két hónapot egy ösztöndíjjal és faxon jött egy felkérés Deák Erikától egy csoportos kiállításon való részvételre. Egy applikált képeslap sorozatom végül kiállításra került, amit Erika nem tudott eladni, sőt a mai napig megvan. Tehát hirtelen gyors áttörés akkor sem történt.

Két évvel ezután viszont a Deák Erika Galéria megrendezte az első önálló kiállításomat, és ekkor történt valami, a kiállított anyag felét rögtön a megnyitón eladta. Hirtelen annyi pénzt kerestem, amit normál ügymenetben évek alatt alatt. Ott és akkor tudtam, eljött a pillanat, hogy minden időmet a festészetnek szenteljem, így komoly döntést hoztam, kiszálltam abból a csapatból, amelyik filmdíszleteket festett, és ami előtte a komplett megélhetésemet fedezte.

Viszont – nem szakmai, hanem magánéleti okok miatt – később galériát váltottam. Szoboszlai János, mint az acb galéria művészeti vezetője hívott, hogy vele dolgozzunk együtt, hiszen ő fedezett fel elsőként a hazai művészettörténeti szcénában. Amikor János évekkel később kilépett, akkor visszajöttem a Deák Erika Galériába. Ez nem azzal függött össze, hogy most férj és feleség vagyunk, egyszerűen csak azt gondoltam, Erika hatékonyabban tud képviselni, mint az acb. A Deák Erika Galéria 1998 óta nemcsak engem „csinált meg”, hanem a galéria többi művészét, a nálam fiatalabbakat is, hogy csak egy nevet említsek; Nemes Mártont, aki a Deák Erika Galériánál nőtt fel és most ígéretes nemzetközi karrier küszöbén áll.

Nyilván a ti helyzetetek speciális, de mégis, szerinted milyen az ideális művész-galerista viszony?

A galerista – művész viszony alapja a bizalom. Különösen fontosnak tartom ebben a kapcsolatban azt a nagyon érzékeny területet, hogy miként viszonyul a galerista a művekhez, hogyan mondja el a véleményét, tud–e adott esetben partnerként segíteni. Képes-e megfelelő kritikát gyakorolni, pontos és a legjobbkor elhangzó mondatokkal.

Kinek jobban, kinek kevésbé, de mindenkinek szüksége van valamiféle kontrollra. Ha áll mögötted valaki, akinek a véleményében legalább 90 százalékosan megbízol, az rendkívül sokat tud segíteni. Kollégákkal is van hasonló viszony, hiszen járunk egymáshoz műterembe, megnézzük a készülő munkákat, mondjuk az okosságokat, és sokszor az itt elhangzó félmondatok lendítenek tovább, de mégis, szükséges egy másik, egy újabb külső szem és kontroll. Nekem /és ahogy látom a galéria többi művészének/ Erika fontos kritikusom, nagyon pontosan lát dolgokat, jó az ösztöne és jó a szeme.

A pályafutásod során sok fontos intézményi kiállításod volt már. Kiemelhető közülük néhány, ami fordulópontot is jelentett a karrieredben?

Az első és az utolsó mindenképp, azaz 1999-ben a Deák Erika Galériában az első önálló kiállításom, és két éve a Ludwig Múzeum retrospektív kiállítása a „Kísértetek és kísérletek”. Ez utóbbi jókor jött és sikerült úgy összerakni, ahogy egy ilyen kiállításnak ki kell néznie, a legtöbb fontos művet megszereztük, és megfelelően komplex anyagot állítottunk ki. Hornyik Sándor kurátorként és értő interpretátorként is kiváló munkát végzett. A Hatje Cantz kiadő gondozásában a kiállításhoz kapcsolódó monográfia jelent meg. Korábban erre Magyarországon nem volt példa.

2007-ben a WAX „Bubble Memory — festmények, rajzok 1991—2007” kiállítása szintén egy életmű tárlat volt, az addigi munkáimból, és én magam rendeztem, de leginkább azért volt fontos, mert ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy megtanulom a számítógépes 3D modellezést, ami miatt azóta is áldom magam, olyan hasznosnak bizonyult. A WAX, a régi MEO annyira bonyolult, zegzugos tér volt, hogy le kellett modelleznem. Rászántam két hetet az életemből és megtanultam a programot, amivel szert tettem egy olyan részképességre, mintha megtanultam volna még egy nyelvet. Sok szempontból self made man vagyok, így tanultam meg a photoshopot és animációs filmek készítését is, ma már minden ilyesmiről elérhető a youtube-on oktatóvideó.

Szerinted milyen egy sikeres képzőművész?

Több fokozata van a sikernek. Én attól kezdve tartok sikeresnek valakit, ha eléri, hogy csak a hivatásával kell foglalkoznia. Az egzisztenciális szabadság jó esetben szellemi függetlenséggel párosul. Ezen kívül minden csak bonus track.

Téged tartanak itthon a sikeres képzőművésznek, szerinted ennek mi oka van?

Több is lehet. Szerintem önmagában sikeressé tesz, hogy nem vagyok panaszkodós típus, pedig néha lenne rá okom, sajnos ennek elképesztő hagyománya van hazánkban. 15 éve építek egy honlapot, ahol nyomon lehet követni a művészetem alakulását. Nyilván az is siker, ha az embert egy transzparens és kutatható életmű alapján hívják a világba.

Eszembe jutott még egy történet.

Az „Alkony – a figuratív festészet nemzetközi tendenciái” kiállítás a MODEM-ben 2012-ben úgy indult, hogy Kukla Krisztián megkeresett, szervezne nekem egy retrospektív kiállítást. Azt javasoltam, hogy tágítsuk ki a kört, mert annak a területnek, ahol én is mozgok, a figuralitásba hajló, absztrakcót is érintő, metafizikával kacérkodó festészetnek nagy iskolája van a világban, és ennek a bemutatása mindenki számára izgalmasabb lenne. Krisztián belement és összehoztam a brit kurátorral, Jane Neal–lel, akit már régóta jól ismertem és tudtam róla, hogy átfogó tudással rendelkezik ezen a vonalon. Nagyon jó együttműködés alakult ki, nemzetközi szinten is figyelemre méltó produkció jött létre, sok kapcsolatot hozott. Nota bene, a Prágai Rudolphinum is átvette a kiállítást; korábban erre nem volt hazai példa. Ezután beválogattak egy fontos nemzetközi kiállításba, a „Nude in the XX.&XI. Century” Sotheby’s londoni S2 Galériában. Az ottani sikereket követték a Sotheby’s aukciós megjelenések, ahol festményeim egyszer 16 ezer 500, másodjára pedig 12 ezer fontos eladásokat értek el.

Jankó Judit