Csillag Deák

http://www.barkaonline.hu/kepzmveszet/5619-sz-cs-attila-festeszeter-l

A PROVOKATÍV ÉRZÉKENYSÉG

​​​​​
Kísérletek és kísértetek – Szűcs Attila festészete című kiállítás
2016.12.16 – 2017.02.19.
Ludwig Múzeum
1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Monumentális kísérlet szellemidézésre. Kísérteteket, kik most is kísértenek, hiába halottak. Kísértet járja be Európát? Látjuk Kádárt és Hitlert, és látjuk Kádárt a lepusztult nappalijában, pedig nincs is odafestve, csak szelleme lebeg, papírforma szerint is, omlik le a plafonról, kitörölhetetlenül. Hitler kutyája sincs sehol, mintha soha nem is lett volna, csak az édeskés-kedveskedő gesztust látjuk, ahogyan a semmi felé nyúl, mert neki mindenki semmi, és senki volt. Arca a gyilkos álarca, mozdulata, bár emberi, mégis a diktátorok, profi demagógok jól betanult mozdulata. Az Újrafestett Hitlerre (2005) hiába esik sok fény, van több lámpa körülötte, ő alig van ott, alakja elmosódott, fakuló. Ennyire felejtenénk? Amit nem látunk, az nincs, sőt még tudatalattinkból is megpróbáljuk kiűzni? 

A rejtély most is ott van Szűcs Attila valamennyi képén, megfejthetetlenül. Nem hagy nyugton, keressük a megfejthetetlen megoldást. Utunkon, a Ludwig Múzeum termeiben szimpatikus szellemmel is találkozunk, Columbo nyomozó sem könnyíti meg a dolgunkat, csak még jobban összezavar, ahogyan gyanúsítottjait is szokta volt félrevezetni. Mint Gogol köpenyéből az orosz irodalom, úgy bújnak elő P.F. kopott esőkabátjából az újabb, megfejthetetlennek tűnő bűntények, összefüggések. Szűcs Attila már meg se nevezi nyomozóját, Alak rózsaszínes vakfolttal (2008) című képen a vakfolt már nem vérvörös, mint a korábbi képeken, hanem halványrózsaszín, dereng a megoldás.

És mi van a nem látható foltban, folt mögött? Folt hátán folt, réteges és összefüggő, gyakran szétszedhetetlen. Minden csak úgy tűnik, hogy van, hogy úgy van, hogy ott van, miközben eltűnik vagy nem is volt ott, de mégis létezik.  Minderről Szűcs Attila gondoskodik, a festési móddal, a ködös, lazúros színekkel, a felismerhető szűcs-vörössel, az elfolyt színekkel, csurgatással, vízsugarakkal, a vakfoltokkal. Nyáron, a szentendrei kiállításon még nő állt a mocsárban, most egy fiú áll benne, meztelen felsőtesttel (Csillagok a mocsárban, 2015), mintha karácsonyfa lenne a fiú teste, rátekeredik a fényfüzér, de nem a csillagokhoz emeli, nincs semmi a helyén. Semmi. Csontváry (2015) portréját a szocreál időkből ismert, tapétát utánzó minta takarja el a kép alsó részén. Ki akarná eltüntetni a festőt? Vagy fordítva történtek a dolgok, a rolnizott falra festették nem az ördögöt, hanem a festőt?

Összemosódnak a képeken nem csak a festékek, színek, korszakok, de maga az idő is, anélkül, hogy megállna, sőt csak most mozdul meg igazán. Ez Szűcs Attila képeinek egyik felkavaró ismérve. Rezeg, vibrál minden, akkor is, ha ködös a kép. Van finom irónia, humor is, a sok vörös vakfolt után egyszer csak megjelenik a Szamár (2000), elegáns csokornyakkendős szerelésben, hányavetin ül, talán éppen egy vörös vakfolton. Mintha vízililiomok úsznának a képen, és mi is csak állunk, mint Bálám szamara, és szégyenkezünk, hogy nem értjük, hogyan került a szamár a foltra, tisztogatjuk vakfoltunkat.

A vörös ágyakról már nem is szólunk, egy ágyas és két ágyas, válogathatunk, de van fehér fényben úszó ágy is, papírrepülőnek álcázott katonai géppel, bombázó sehol, nem aludni járunk ide, itt harcok folynak, vagy semmi se történik, maga a nagy vörös semmi, majd Ágy köré tekeredő függöny (2000) ágya inkább kocka, sírkő, a rádobott organza fojtogatóan fényes, halotti lepelnek se jó, nem takar, hidegen csillog, mintha jégbevonat lenne. A Műtő (2001) ködös képe nem tudja elhalványítani a fényfüggönyt, ami bentről dereng, minden kórházzal kapcsolatos rossz álmunkból felriadunk, összeszorul a gyomrunk, bent is vagyunk, fekszünk a kerekes ágyon, és kint is, várakozunk aggódva. Szűcs univerzuma emberi, értelemmel teli, még akkor is, ha csak tárgyat vagy tárgyakat látunk a festményen. A festő emlékezete egyszerre irányul a múltra és jelenre, nála mindkettő a mában létezik, legyen szó mítoszról, történelemről vagy az embert éppen most foglalkoztató történetről, jelenségről, érzésről, gondolatról. Ez nyilvánvaló paradoxon, amit az is jelez, hogy rendre túllép a ráción, olyan világba, ahol az értelem határai feloldódnak, megszűnnek létezni, ezzel a mítoszokhoz való kötődését hozza létre, és felvállalja, ill. újrateremti a mítoszok mágikus, mozgósító szerepét és erejét.

Az alkotások a rendszerváltás után születettek. A Hornyik Sándor kurátor tematizálta kiállítás egyszerre provokatív és egyszerre magával ragadó, érzékeny. Teremről teremre járva nyomon követhetjük a festő személyiségének és szenzualitásának, intimitásának, szemléleti-gondolkodói-megfigyelői flexibilitásának, kifele és befele való fordulásának, saját sztereotípiáinak változását, alakulását, formálódását, kiteljesedését. Nyomon követhetjük a festői felület, a szerkezeti formák, a tér- és időkonstrukciók megragadásának módját, változását, az átfestéseket, a szándékosan ott hagyott jeleket, amelyekkel összeköt egy-egy alkotást, és láthatjuk az azonosítható és az azonosíthatatlan belső-külső inspirációk feszültségét, dinamikáját, kontextusát.

Nincs idill a képein. A lét veszélyes terepeit, extrémitását alkotja meg. A félelmet és a kíváncsiságot, mintha mindig idegenben lennénk, távol az otthonunktól. A festő fürkésző tekintetét látjuk, mire és hogyan fókuszál. Képeinek megformáltságában és befejezetlenségében felfedezzük az előre kitalálhatatlant, az előre elgondolhatatlant, mindazt, ami meglepő számunkra. A látvány új értelmét keressük és találjuk meg. Egy új gondolkodói szenzualitás eredményét látjuk a falakon. Az önmagunkra való ismerés lépcsőit járjuk.

Ars poeticáját így fogalmazta meg: A festészet arról szól, hogyan tudom bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot, ami számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit. Az eltűnt idő nyomába eredt, ill. magát az időt sűrítette és sűríti, zárta és zárja a vászon felületébe.

Figurativitás és kolorit úgy kapcsolódik egybe műveiben, hogy a kompozíció belső és külső terében-idejében a látvány igézetét, autonómiáját hozza létre. Szemléljük az alkotást, hatása alá kerülünk. Sejtelmesség és bizonyosság kettőssége uralja a képeit, hogy amit látunk, az maga a realitás és egyfajta álom, emlék is. Kézzelfogható és megfoghatatlan szövődik egybe. Megtörtént és meg nem történt esemény párhuzamosságát látjuk. Felidéz és megidéz. Eltakar, homályban hagy és éles fénybe fog, taszít. Megvilágít, hogy átlássunk Madame Chauchat testén. (József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében írja: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.)

A Ludwig Múzeum most Varázsheggyé válik. Szellemi utat járunk be teremről teremre. A kurátori rend az idő olyan fonalát adja kezünkbe, amely segít bennünket eligazodni az álomszerűen képi, ill. elvont és logikus alkotások között. Mintha a festő saját lelkéért és elméjéért küzdene. Nem véletlen, hogy Csontváry is megidéztetik több képen. Hitler képében ott a halál is, a megsemmisítés, a holokauszt.

Szűcs Attila folytonosan kísérletezik, az idő kérdéseit boncolgatja, mi múlik és mi múlhatatlan (A tájkép hiánya, 1994). Az ember fogalmai megváltoznak idefenn. (Thomas Mann Varázshegy). Hol vagyunk? Idefent, odalent? Szücs Attila tereinek mélysége sokszor elhomályosodik, ködössé lesz. Egybeolvad a fallal, a fénnyel. Nincs határ, látjuk, hogy nincs, de tudatunk tiltakozik, határok igen is vannak. Ez már pszichológia, a néző pszichológiája, mit lát vagy mit akar látni. Vakfoltok. Nem látjuk, kitakarjuk, kitakarja az agy a látványt, az emléket (Alak vakfoltban, 1991, Vörös vakfolt, 1999, Alak rózsaszínes vakfolttal, 2008).

Nincs létezés az időn kívül, ez a folytonos múlt és folytonos jelen feszültségekkel teli világ és élet. Minduntalan felbukkan valami lezáratlan dolog, gondolat, érzés. Szűcs Attila ezt a lezáratlanságot nyitja meg újra és újra a képein. Ennyiben a mitológiát követi, használja fel. A földi és az olümposzi élet párhuzamosságát, csak más tudattal bírunk már ma, mint az akkor élő ember. Kulturális emlékezet és a személyes emlék kapcsolódik össze. Ez a személyesség, szubjektivitás mindig jelen van műveiben. Vagyis a dolgok, események átélésének hitelessége, heve, hogy az alkotó nem kívül van, hanem a dolgok belső terében és idejében. Szűcs Attila nem maszkot ölt, vagy álarcot, tematikája és technikai megoldásai a vizualitás új vonulatát hozzák létre.

Egybe látva Szűcs Attila alkotói korszakait, ill. a legutóbbi műveit, olyan festészetet látunk, amely európai mércével mérve is korszakos. Az élet értelmével összefüggő kérdéseket vet fel, anélkül, hogy maga mondaná meg, hogyan is éljünk, mit és kit szeressünk. Ma is vannak Hitler- és Kádár imádók. Az idő másként szelektál, mint az agyunk. Szűcs Attila alkotásai sorra szembesítenek bennünket ezzel a realitással. A képekben meg-megjelenő látszólagos bizonytalanság, az élet végességének tudata az ember elveszett utópiáit, magára hagyottságát, a boldogság keserűségének felismerését hordozzák magukban. Olykor humorral és iróniával.

Reméljük, hogy Szűcs Attila nem adja fel, hogy továbbra is kísértésbe vigyen minket.

 

A létezés elviselhető könnyűsége

http://barkaonline.hu/kepzmveszet/4404-sz-cs-attila-kiallitasarol



Szűcs Attila kiállításának címadó képe, A Gravitáció vége, az előtérben fogad. Beköszöntött a jégkorszak? Már a globális felmelegedésen is túl vagyunk? Kihűlt a föld, kihalt az ember, növényzet és állat, csak valamiféle mutált túlélőket látunk? Annyira azért nem gáz a helyzet, mert van még egy kis biológiai sokszínűség, a háttal álló lények bundája fehér, barna és vegyes, a tükörsima jégen állnak, mint orgonasípok, nincs olvadás. Jégre vitt minket a festőművész, mert gravitáció is van. Szembesülünk a rejtéllyel, ami megszokott Szűcs Attila festményein. Megszokni a rejtélyt? Nem lehet. Felrémlik valami az emlékezetünkből,l ehet, csak álom volt. Nem volt álom Szűcs Attila két évvel ezelőtti kiállítása a Deák Galériában. Plankingvolt a címe. Akkor ezt írtam: Szűcs képein a testhelyzet ellentmond a gravitációnak. A lebegésben ott a Bibliára való utalás, egy földön túli világra, elgondolásra. A megváltásra és a szabadságra, Isten jelenlétére. A testhelyzet bizonyos értelemben blaszfémia is, mert elfordul a nézőtől, nem mutatja szemét, arcát, elfordul az Istenétől is.


Most nem plankingel senki, a Szerelmes hóbaglyok összebújnak, de nem sokáig. Amikor pár nap múlva visszamentem a kiállító terembe, hogy még egyszer nyugodtan megnézhessem a képeket, a baglyok már nem voltak ott. Álltam az előtérben és azt hittem, ezt is álmodtam. Nem olvadtak el, gravitáció híján nem repültek fel az égbe, hanem elvitték őket. De ott hagyták, többek között a Nappali a Kádár villában, 2014. című hatalmas festményt. Living room in the Kádár villa. Living. Miközben semmi se él. Csak a papírok, a dokumentumok, a múlt. Ez a gravitáció vége? Minden elszáll? Nyomasztó a szocreál környezetben a sok plafonra felszállt papír. Világítanak. De nincs menekvésük. Mintha egy fényképész laboratóriumban száradnának az előhívás után a fényképek. Vagy inkább szárítóra akasztva függenek, és sikerült tartalmukat eltüntetni, tisztára mosni? És gravitáció mégis van. A padlón is garmadában állnak az egymásra dobált iratkötegek, még a gravitáció megléte, vagy nem léte sem vonatkozik egyformán mindenre és mindenkire. Kurt Vonnegut Időomlása jut eszembe. Az újrakezdés? Ezt beszéljék meg Kunderával odafent.


Aztán moziba tévedünk. Még mindig van, részlegesen, gravitáció, de nincs kint és bent, vakít a fény a vásznon, mesterséges fény, izzik, Afterglow, 2014, szolárium, napszemüveg kell. A mozivászonról kilógnak, lelógnak a lábak, az alakok leszállnak a vászonról, önmaguk árnyékai is, lebegnek, és a széksorokban senki sem ül, nem vagyunk a helyünkön. Annak ellenére, hogy csak állóképet látunk, mégis pereg a film, a narráció, és vörösen világít az EXIT jelző, van kijárat, irány, átjárás egy más világba. Nem kímél minket a művész, a kint és bent folytatódik azInside-Out space képen, igen, most még inkább kint és bent is vagyunk a térben, sőt, az űrben. Embertelen táj az erdő közepén, a természetben, mintha egy opera díszletét, színpadát látnánk, megfoghatatlan, misztikus, a színpadszerű tér lezártságának és nyitottságának paradoxona világít a szemünkbe, vakítóan. Felismerhetetlen fénylő tárgyak, belsejükből sugárzó fénnyel teliek, Unidentified Flying Object, igen, akkor itt a gravitáció vége, féregjárat is lehetne, vagy csak egyszerűen az alagút végén látjuk a fényt? A lefolyó festékrétegek a gravitáció részleges meglétét próbálják érzékeltetni, még nincs fölszállás, elengedés, csak ennek a vágya. Vibráló, irizáló fények tartják fogva tekintetünk, nyugtalanító homály mindkét képen. A Spontaneonus combustion (Spontán égés), 2014 kép látszólagos nyugalmat sugároz, igen sugároz ez is, itt is a fények és az elmosódó elemek ütköztetését látjuk, feszültség keletkezik. Az alvó férfi övön alul beleolvad a fotelbe, a függőleges fény és színcsíkok, a váratlanul megtört színcsíkok sejtetnek valami metaforikus jelzést, ami megjelenik a kiállítás néhány további képén is, mint a Study for disappearance, 2014 képen és a Girl with colour stripes portrén, ahol kislány a nyakában viseli ezeket, mintha a színes képkeretet vette volna a nyakába, szinte kalodaként.


A Consolation (Vigasz), 2014 képen összekapaszkodó női testek vigasztalanok, egy lezárt sufni, sátor, illemhely mellett a kitaszítottságot, a szégyent is jelentik. Az egyik nő ruháján tollminták. Nem fog repülni. A földbe nőtt testek szilárdak, ha törékenynek is hatnak. Földbe gyökereztek. A vigaszban erősek, mozdíthatatlanok. Gravitáció van és taszítás, kitaszítottság, a se kint, se bent érzése itt is. Örök sebet hordoznak, a szorongás sebét. Az igazságot akarjuk meglelni - mindegy, hol hever. Ám ahhoz, hogy megtaláljuk, szükségünk lesz kételyre és képzeletre. Nem félünk találgatni, de ügyelni fogunk rá, hogy a találgatásokat mindig megkülönböztessük a tényektől.[1] Szűcs Attila auratikus festészeti módja, sejtelmes világa, kifinomult abszurditása egyszerre veti fel a kétely és képzelet párharcát, valamint a találgatás és tény viszonyát, kapcsolatát. Nála nincs tér hagyományos értelemben, keressük a határt a valóság és képzelet között és idő sincs. Semmi sincs, helyesebben semmi sincs a helyén, még a gravitáció, a fény sem. Nem jött el a gravitáció vége.


(http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/benjamin.htm)

 

Padlót fogva
Szűcs Attila: Planking
Posted by Deák Csillag on 20 dec 2012 under kiállításkritika, vizuálkult
Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni, életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő rendet felborítani.
Megszoktuk, hogy a Deák Erika Galériában videoinstallációkat látunk. Most is hatalmas kivetítő fogad bennünket, szörfölünk, de nem deszkán. San Francisco-ban vagyunk, live. Skype kapcsolattal interaktívan kommunikálunk Karafiáth Balázs László mémkutatóval, aki megnyitja Szűcs Attila kiállítását. Kifejti, a plankinghez minimum két személy kell: aki kitalálja, megvalósítja, és aki lefotózza, vagy lefesti. A kontextus kompozíciót feltételez, és az is fontos, hogy mi helyett plankingelünk. Mémmé azáltal válik a dolog, hogy felkerül az internetre, követői akadnak. Szegvári Péter szerint: „valószínűleg egy teljesen bekészült, egy óriás hullám által éppen partra vetett, pihegő ausztrál agyából pattant ki a nagyszerű ötlet: mennyire vicces lenne úgy tenni, mint a szörfdeszka. Hasra vágta magát, karjait szorosan a teste mellé szorította, befeszült, majd minden bizonnyal órákon keresztül fetrengett röhögő görcsben, miután mutatványát bemutatta a haverjainak. Azóta a világ minden táján emberek feszülnek vízszintben, deszkaként a legextrémebb helyeken, legyen az akár egy hírműsor bemondó pultja, egy bevásárlókocsi fogantyúja, vagy éppen egy tó felszíne…”
Szűcs Attila beleír a képbe, dadaista módon, nem betűt, hanem egy képet, alakzatot helyez el benne, mintha ez lenne az ő pecsétje, azonosítója. Felismerhetővé és megnevezhetővé válik, holott a képek az ellenkezőjét sugallják, a jelentés csődjét. Mozgásra képtelen testet látunk, ez a jellegzetessége állandó, mint a kozmoszban mérhető háttérsugárzás. A planking-figura leírható, közös nyelvvé válik, jellé, ikonná, ami elválaszthatatlan a képtől.
Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni. Életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő struktúrát, rendet felborítani. Még akkor sem, ha az internet által mindennapi élménnyé válik a háború, a szörnyűség, a diktatúra, az élet számos mozzanata, sőt a halál is. Amikor minden megáll, kimerevedik és valahol mégis tovább szörfözik, akár az elíziumi mezőkön is.
Szűcs képein a testhelyzet ellentmond a gravitációnak. A lebegésben ott a Bibliára való utalás, egy földön túli világra, elgondolásra. A megváltásra és a szabadságra, Isten jelenlétére. A testhelyzet bizonyos értelemben blaszfémia is, mert elfordul a nézőtől, nem mutatja szemét, arcát, elfordul az Istenétől is. Ezért nem tekinthetjük Ernst Barlach elődjének, hanem inkább a Lebegő angyal parafrázisának. A plankingelő nem kommunikál a nézővel, nincs köztük szemkontaktus, nincs mosoly, csak irónia és gúny, hogy egy test létezik is meg nem is, merev, akár egy hulla, de nem halott, később fel fog állni. A planking bénaság, nyugalom, kivonulás a világból, Woodstock és happening is. Életérzés, sajátos feeling, sok embert összeköt, akik nem ismerik egymást. Látszólag a tespedést ábrázolja, a semmittevést, ennyiben az orosz Goncsarov hősére, Oblamovra is gondolhatunk, vagy magyar megfelelőjére, Pató Pálra. Azokra, akik akarva nem akarnak semmit. Nem érnek rá semmire, elfoglaltak. Dolguk számos, de dologtalanok. A látszat csal. A nem-cselekvés is cselekedet. A be nem avatkozás is beavatkozás. A planking a létezést bizonyítja, hogy valamit választunk, kigondolunk, megteszünk, függetlenül attól, hogy az másokat hogyan érint. A látvány önmagát igazolja, és ennél többre nem is vállalkozik a plankingelő. Az ismétlés, az ismételhetőség olyan aspektus, amely annak a meggyőződésnek ad teret, hogy a világot nem kell megváltoztatni, csak benne kell lenni, akár a hal a vízben.
Szűcs festményei nem vakon, nem értelem és előrelátás nélkül jöttek létre, bennük mégis a véletlen bujkál. Látszat és valóság úgy fonódik egymásba, hogy eltakarják egymást, felöltve a másik arcát, az álarc többé nem álarc, az arc örökre álarc marad. Szűcs egyik képén a plankingelés ellenpárját is megfesti. A Summons, a maga sejtelmességével (tükröződéssel) jelzi, hogy a tárgyi környezetbe egy idegen pozitúra, kutyapóz, vírus kerül, amely megbontja a korábbi rendet és harmóniát, megnyit egy asszociációs teret, a lény (test) kívülállása hangsúlyozódik, ott van, ahol nem kellene lennie. Hajszál a levesben.
Szűcs nem akar szuperhősöket teremteni: ha a plankingelő elesettnek is látszik, valójában nem az. Nem sérült hős, aki hamarosan elvérzik. Belenyugszik a világ rendjébe, de egyszerre bele is piszkál ebbe a rendbe. A hit erejét érzékelteti, mintha valakinek a fejében lévő érzéseket és gondolatokat látnánk megtestesülni. A megőrzést, hiszen alakjai nem rombolnak, nem semmisítenek meg semmit. Igaz, nem is építenek, csak használnak. Például a ló hátát, vagy a gumilabdák felületét. Szűcs számára a használat szabadsága fontos. És fordítva, a szabadság használata. Ha szilánk is megy az ujjunkba, amikor a padlóra vagy más deszkafelületre fekszünk.
Szűcs Attila Planking című kiállítása 2013. január 5-ig látható Budapesten, a Deák Erika Galériában.