Csillag Deák
2024. január 5.
Önarcképek aranykora
ABAFÁY–DEÁK CSILLAG – KÖLÜS LAJOS
Több képet mutat be a Portraits of the Last Golden Age című album, mint az azonos című kiállítás tette: portréfotókat, s betekintést enged a művész műtermébe is. Az indító szöveg, Az Univerzum arcképe Hornyik Sándor és Szűcs Attila beszélgetése, melynek szövetébe rajzok, grafikák ékelődnek, női alak, szempár, női hajzuhatag, kézfejek.
A tagadás, legalábbis részben, a múlt megszépítése.
(Kurt Vonnegut)
Portraits of the last golden age.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Önarcképek aranykora. Disztópikus kor, posztapokaliptikus világ jön? Vagy már benne is élünk, csak nem tudunk róla, vége az aranykornak?Titokzatos fehér gömb is feltűnik, mintha fehér nap szállt volna le a völgybe. Lehunyt szemű gyermekarc fentről nézi az emberi alakok vonulását. Még nincs szín, csak fehérség, szürkeség. Az albumnak ezt a részét a magát maximalistának valló Szűcs Attila gondolata zárja: …az univerzum egy holografikus mátrix és a művészet az egyik alkotóeleme, ami azáltal képes hordozni a lényeges információkat, hogy ő is szerves része ennek. Tehát nem tükröz. Ő maga az, ami. A művész feladata, hogy az univerzumban jelen lévő átalakulást, metamorfózisokat, az állandó valamivé válást láthatóvá tegye. Transzparencia, a halál finom, érzéki, tudati világával. Mert a bomlás, a pusztulás, a kikopás – maga a halál. A halálhoz vezető út.
Portraits of the last golden age.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Színes képek következnek. Nyitókép (Stage, 2023, 240 × 200 cm) szürkében is megmutatva. Az Indian summer glitch (2022, 200 × 50 cm) képen fürdőző emberek tűnnek fel, a tűznyelv háttérként az elviselhetetlen hőséget szimbolizálja. Lehetnénk a purgatóriumban is. Az érintés maradt meg emberi gesztusként (Fingers, 2023, 40 × 30 cm). Az arc, a tekintet nem szakad el a környezettől, beleolvad, részévé válik (Disappearing face, 2023, 30 × 40 cm). A Passing (2023, 110 × 80 cm) hajzuhataga természeti jelenség, ahogy egy hullócsillag is az. Van és nincs többé. A haj Szűcs Attila számára az észlelhető fizikai világ fontos része. Az emberben lakozó szörnyeteg manifesztációjaként a mindent beborító, eltakaró szőr/haj számos festményén megjelenik (Duplicated dreamer, 2021, 140 × 100 cm, Overlaid, 2023, 140 × 100 cm, Sisters of Gold, 2022, 140 × 100 cm).
Portraits of the last golden age.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Szűcs Attila portréiban, csendéleteiben a környező világ különböző nézőpontú képmásai jelennek meg. Mögöttük az objektumorientált ontológia, vagyis amikor nem a szubjektum áll a középpontban, hanem az objektum (Protectíve gloves, 2021, 40 × 50 cm, Reflected skull, 2020/21, 50 × 40 cm). Önarcképeit látjuk, ha nem az ő arcát fedezzük is fel a festményeken. Csendéletek és tájképek, női arcokkal. Milyennek mutatja önmagát a művész? És ott a további kérdés, milyennek látjuk portréit, poszthumánnak, titokzatosnak (White Globe, 2021, 100 × 140 cm), a néző tekintete megkettőződik – egy szempárból kettő lesz? Már nem az ember áll a filozófiai és esztétikai gondolkodás fókuszában, hanem a természeti valóság (Woman with Snowy Owl, 2023, 110 × 80 cm, Monster Parade, 2023, 240 × 190 cm), amely lehet egy hajzuhatag is, általa az emberi arc alakul át, szűnik meg létezni, természetté válik, lebomlik. A Golden swimming belt (2022/23, 240 × 200 cm) egy ismeretlen világban való utazás és felfedezés.
Portraits of the last golden age.
Fotó: Gyuricza Mátyás
Többrétűséget hordoznak Szűcs Attila alkotásai, úgy tűnik, mintha valamit pontosan látnánk, miközben mégsem éppen azt, illetve nemcsak azt látjuk (Night Specters, 2020, 200 × 200 cm, A Rehearsal, 2021, 140 × 100 cm). Valami ott van a világunkban, aminek nem kellene ott lennie, és kellemetlen, hogy mégis ott van. És fordítva, amikor ott kellene lennie, de nincs ott. Hornyik szerint Szűcs Attila képei varázslatos, kísérteties festmények, egyrészt eltüntet róluk dolgokat, amelyek hiányoznak, másrészt olyan dolgokat illeszt a klasszikus zsánerekbe, tájképekbe, csendéletekbe, amelyek máshova vezetnek.
Disappearing Face 2023
Szűcs Attila flow állapotként éli meg, ahogyan a festés során átalakul, maga lesz a festék, az ecset, a vászon, a minden. Zenét hallgat, a dolgok mögött rejtőző tartalom elérése, megérintése, megértése, egyfajta összbenyomássá érlelése céljából (Box, 2020/21, 45 × 55, cm, Toys-Buds-Skulls, 2021, 240 × 200 cm). Elfogadja Isten létezését, a transzcendencia rejtetten van jelen műveiben: a halál után a fizikai test elmúlik, de a tudat tovább él. Hornyik Sándor panteizmusnak vagy pánpszichizmusnak nevezi ezt a felfogást. Philip Goff sejtései nyomán az Univerzumnak is van tudata. Szűcs Attila a festés által a természet része lesz, egója a természeti törvények által az, ami, prezentálja önmagán keresztül a valóságot. Hornyik szerint a művész festői eszközökkel lebontja a figura és a háttér, az ember és a természet határait (In the attraction of a blue Moon 2022, 70 × 70 cm). Játszik a befejezetlenséggel, a véletlennel, mint inspirációs elemmel, hogy felfigyel valamire, tudatilag, érzelmileg engedi hatni az élményt, eseményt. Elemekből építkezik, komplex képi világot hoz létre, amely komplexitása révén el is bizonytalanítja a nézőt, mert nem engedi azonnal megérteni a képi világot. A küszöböt át kell lépni. Hornyik Sándor felveti az oldószer használatát (fröcskölését), amely a formák feloldását (bomlását, bomlasztását) hozza létre, a harmónia élménye helyett a diszharmóniát állítva középpontba, de paradox módon – mutat rá Hornyik – a nézőnek nincs kellemetlen, rossz érzése.
Fingers 2023
Mi a helyzet a szürrealistákkal és a szürrealizmussal? – teszi fel a kérdést Hornyik Sándor, aki még hozzáteszi: a nem európai, holisztikus látásmóddal (például hinduizmus). Meditálok, olyan tudatállapotot hozok létre, amelyben az elme nyitva van, tudatosan nem figyelsz – válaszol Szűcs Attila. A nem figyelő figyelem paradoxonja ez, amikor az én felszabadul az egó állandóan ellenőrző és koncentrált jelenléte alól. Védtelenné válik az én, ébrenlétben mutatkozik meg, ami korábban rejtve maradt, amiről tudatosan nem volt tudomásunk. Hornyik erre reflektálva Bergson elméletét idézi, mely szerint a valóság megismerése nem racionálisan, hanem irracionálisan vihető végbe. Még hozzáteszi: nagy kérdés, hogyan jön létre az emberi gondolkodás, illetve az emberi elme. Ma sem tudjuk igazán. Szücs Attila meggyőződése, hogy …a gondolat, mint olyan, tőlünk függetlenül létezik. Nem az agy teremti a gondolatot, ahogy a látás sem a fényt. Az agy csak közvetít (Sacrifice, 2019, 240 × 200 cm).
Monster Parade 2023
Hornyik felveti, hogy Szűcs Attila szerint a festészet tulajdonképpen emlékezés. Képi emlékezés. Bergsonra hivatkozik, aki állítja, hogy az emberi szellem emlékek összessége, és ráadásul ezek az emlékek, illetve gondolatok nem is igazán hozzánk tartoznak. Szűcs Attila kiegészítése szerint az emlékképek archetípusok szurrogátumai, ahogy a háttérből felsejlenek. Felejtés nélkül nincs emlékezés, és fordítva. Valamit el kell felejtenünk, hogy valamit észrevegyünk, valami feltáruljon szemünk, agyunk előtt. Adódik a kérdés: …mennyire újdonság valójában a látvány? …minden már adottságként, eleve létezik a képzetemben? Hornyik egy példával világítja meg, miről is van szó. A második világháborúban a lehallgató arra jött rá, hogy csak azért érti, amit mondanak, mert tudja, mit akarnak mondani. De ugye nem tudhatja, mert mások mondják, de mégiscsak tudja, érzi. Szücs Attila egyetértőn szól: …a szinopszis új, de a gondolat örök.
Overlaid 2023
Komplex és kritikus szellemiséget tükröz a kiállítás és az album (Disappearing choir, 2023, 180 × 245 cm), installáció. Szűcs Attila manifesztumát. Hornyik eljátszik azzal a gondolattal, sejtéssel, hogy mi van, ha a képeket nem is Szűcs Attila hozta létre? Ha nem Szűcs Attila teremti az illúziót, hanem csak ráhangolódik valami másra, ami nem ő, akkor tulajdonképpen az objektumorientált felől nézve úgy is tekinthetünk a kiállításra, hogy az olyan képet ad az univerzumról, amelyet a világegyetem formált – nemcsak materiális, de szellemi értelemben is. Ebben az esetben Szűcs Attila képei valójában az univerzum önarcképei, amelyek Szűcs Attila festészetén keresztül materializálódnak. Két gondolatot is megenged a kiállítás és a könyv címe. Az íróniát, hogy itt a pusztulás, az eltűnés képeit látjuk, vagyis az ember és a humanizmus eltűnését. Másik gondolat, a sötét ökológia nézőpontját képviseli, a kíméletlen változásét, amely a túlélésre, életben maradni elvét helyezi előtérbe. Hornyik ez utóbbi mellett érvel, a meditatív élet segíthet a fenntartható élet elérésében, amely egyszerre utópikus és optimista hangütést is jelent.
Plush Toys and Skulls 2023
A tárlat anyaga a szépséget hordozza, sziporkázó és káprázatos képeket látunk, a könyvben is. A matéria, a festék, az ásványi pigmentek szépsége jut érvényre. Szücs Attila mély alkalmazkodásról beszél, hiszen nincs más lehetőségünk. Mindez magában foglalja a kellő odafordulást és a szeretettel való foglalkozást valamivel. A tárlat nem ad javaslatot a világ megváltoztatására, a világhoz való hozzáállásra, a világhoz való viszonyunkra, a peremek szemléltetésére vonatkozóan igen. Hornyik is egyetért, peremek, szélek, határok, az ismert és az ismeretlen határainak vizualizálása, még akkor is, ha már túl vagyunk az utolsó aranykoron.
Reading a Book 2022
Művészettörténetileg visszanézés van, és átdolgozás, bekebelezés. Újrahasznosítás. Torzítás, a groteszk válik fő nézőponttá, mint Örkénynél. A pók szemével nézünk a világra, és csodálkozunk, milyen összetett, eltérő. Nincs egyetlen fókusz, fókuszok vannak. Egymásmellettiség van. A művészet kezdi felszámolni önmagát. Haladunk a művészet nélküli élet felé.
Szűcs Attila provokatív kiállításának, albumának címe indikátor, jelez valamit: nem úgy alakulnak dolgaink, ahogy korábban szerettük volna. Súlyosabb a helyzet, mint gondoljuk, hisszük. Nem akarjuk elhinni, hogy valami végérvényesen véget ér(t). És nem látjuk az újat. Az új aranykort. És nem azért, mert igényünk lenne rá, épp fordítva, már nem vágyunk az aranykorba, túl messzire érezzünk mindennapjainktól. Utópiának.
Portraits of the Last Golden Age BOOK, © Anomie Publishing
Portraits of the Last Golden Age, Text: Hornyik Sándor, Szűcs Attila, Co-published: Erika Deák Gallery, Budapest, Anomie Publishing, London, 2023, 194 pp
IRODALMI JELEN, Abafáy-Deák Csillag, Kölüs Lajos
A RAJZ MÉDIUMA; A NAPÓRA ÁRNYÉKA
2022. NOVEMBER. 15. - 17:09
- Szűcs Attila
VAKFOLTOK ÉS ÁRNYÉKOK
című egyéni kiállítása
2022. 10. 26. – 2022. 11. 26.
ÚjMűhely Galéria
2000 Szentendre, Fő tér 20.
A kiállítást megnyitotta:
Hornyik Sándor
Abafáy-Deák Csillag
A rajz médiuma
Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt.
(Prédikátorok Könyve 1.9)
Szabadkezű rajzokat látni, és térnyerésüket. Nagy István, Vajda Lajos, Ámos Imre, Barcsay Jenő, Kondor Béla rajzainak szellemi örökségét hordozzák. Szűcs Attila egyik előadásának is a mottóra utaló címet adta: Minden megvolt / mielőtt meglett volna.
Szűcs Attila egyik interjújában a rajzzal kapcsolatban így fogalmazott: Számomra a rajz nem vázlata valaminek, hanem önálló entitás, és csak abban a formában létezik. Nem készítek vázlatokat, az olyan, mintha a festés során kopiznám magam. Ezért, ha valamit megrajzolok, abból már nem lesz festmény. Amivel foglalkozom, az a természetéből adódóan kísérletező és keresgélő.
A vakfolt a nem látó felület a szemben, amellyel nem érzékelünk. Itt lép ki a szemből a látás információját az agyba továbbító látóideg. Homályba, árnyékba vész a látás pontossága. Mégis, folyton az az érzésem, mintha az alkotó a vakfolttal is látna, ahogy a végtagját elvesztő ember is érez fájdalmat, fantomfájdalmat. Szűcs Attila a vakfolttal láttatja a homályt, az árnyékokat, a nem látható részleteket, amiket oda képzelünk, amivel kiegészítjük a rajz terét, a holt és légüres teret és a holt időt, a részletek hiányát. A teljességet a részlet totálképe jelenti.
Nem vázlatokat látunk, még csak kísérleteket sem, hanem a valóság misztikumát, a misztikum valóságát. Időtlennek hatnak a rajzok, születésük a múltba ágyazódik, jelképük is időtlen. Ahogy az angyaloknak nincs neme, lényegtelen, hogy van-e vagy nincs, Szűcs Attila rajzainak időtlensége is indifferens, ennek ellenére a képeket konkrét dátum alapján azonosíthatjuk. Átmenetek vannak, térben és időben, az emberi létezésben. Átmenet a múltba, átmenet a jövőbe, mindegyikben ott a bizonytalanság, mert nincs helyes megoldás, pontosabban nincs egyetlen helyes megoldás. Megoldások vannak, érthetők és érthetetlenek, ésszel felfoghatók és csupán ésszel fel nem foghatók.
Az alkotások egyetlen attribútuma a pillanat. A létezés mindenkori varázslata, amely könnyen elillan, tovaszáll, emlék marad, emlékké válik. A létezés csodáit látjuk, torzan, kuszán, hiányosan, a teljesség igézetét hordozzák, csak a teljesség elérhetetlen. Vágyunk rá, de ez a várakozás illúziókkal terhelt.
Rejtvényeket látunk, a nézőnek kell a rajzok rejtvényét megfejteni és értelmezni, dekódolni. A rajzmezők akusztikája fölerősített akusztika. Hangos verstöredékek. Apokrif képződmények. Tilosak és titkosak egyszerre, minden látszatuk ellenére azok. Női arcokat látunk, mintha a domborművek lennének, térélményt hordoznak, a tér egészéből kiszakítva. Mondhatnám azt is, hogy kitaszítva a szemkufároknak. Önmagukba zártak, a végesség pillanata, a halál előtti játék, de játék.
Szűcs Attila figurái mi vagyunk, nézők, saját mozinkba kukkantuk be, saját csendünkbe hallgathatunk bele, ha a rajzokat nézzük. Önmagunkat láthatjuk, fedezhetjük fel. Még akkor is, ha a rajzok láttán önkéntelenül is Michelangelo, Rembrandt vagy Dürer jut eszünkbe, és látomásuk az emberről, az emberi arcról és kézről.
Keserü Ilona sírkövei jutnak eszembe, ahogy a balatonudvari temető sírköveit újrateremtette, és őrizte, folytatta a hagyományt. Szűcs Attila rajzaiban is ott a hagyomány, a virágmotívum, a rózsa és a tulipán kibomlásának motívuma, a női arc látványában teremti újjá a természet csodáját az alkotó. Áttételesen, áttetszőn, az elragadtatását sem tagadva teremti meg kapcsolatát a természettel, legyen szó emberi természetről vagy az embertől független világról. Nem választja el őket egymástól, hanem szervességüket hangsúlyozza, önmaguk létét, amely megkérdőjelezhetetlen.
Hogy rajzaiban ott a halál pillanata, lehetősége, elkerülhetetlensége, tagadhatatlan. Nem a halál utáni pillanatokat látjuk, hanem a halál előttieket, a lehetőségeket, az elmozdulást, a reményt, hogy valami folytatható. Elég egy telefonhívás, egy jel (Rajz, 59,5x42 cm, szén, grafit papíron, 2022.07.28.), elég egy közös együttlét a kanapén (Rajz, 50x35 cm, szén, grafit papíron, 2021.10.19.). Az egyetlen színes mű ravatal is lehet (Rajz, 40x30 cm, szén, pasztell papíron, 2020.01.22.), tele virágokkal, tele élettel. Ki őrzi a halott személy arcát, tekintetét?
Van-e kijárat a labirintusból, nem tudni. A feliratot látjuk, a labirintust nem (Rajz, 42x42 cm, szén, grafit papíron, 2021.09.22.), egy férfi a kezében lévő exiSt feliratú táblára néz, most ébred tudatára, hogy mi vár rá, az S betű kicsúszik a szóból, más értelmet nyer a szöveg? Létezés vagy kijárat? Merre? Vagy felismeri az elkerülhetetlenben az élet groteszkségét, és nevet rajta? Összeszorítja száját, összefonja kézfejét, majd meglátjuk (Rajz, 64x50 cm, szén, grafit, akril spray papíron, 2019.09.25.), még nincs vége.
A lélek ceruzavonalait látjuk, a határok elmosódnak, szigetszerű a rajz tere, amely a magány tere is. Kevesen értik úgy a magány képi nyelvét, mint Szűcs Attila. A virágot lépő és az aranyhajú lány meséjét gondolja tovább. A népmesét. Feltehetően nem királyi származásúak, hanem csak egyszerű kisemberek gyermekei, és lázadásuk visszafojtott, szimbolikus, de nem tagadható.
Ismétlődés és emlékezés toposzait is felfedezhetjük a rajzokban. Egy érintés pillanata, szomorúsága is belénk éghet (Rajz, 40x30 cm, szén, grafit papíron, 2021.11.29.), nem tudunk szabadulni tőle, végigfut rajtunk a remegés, mint a szél sodorta hullám a víz felszínén. A rajzok a múlt töredékeit idézik meg, amikor kezdetét veszi a múlt átírása, nem úgy és nem arra emlékszünk, ami valójában történt. Nem tudjuk, hogy mi történt, és hogyan történt valójában, de elmeséljük, mert muszáj beszélnünk róla, kibeszélni valamit. Akár egy tekintettel (Rajz, 40x30 cm, akril, szén, grafit papíron, 2021.06.21.), nyíltan és őszintén.
A rajzok formái illékonyak, lebegők, semmi sem biztos (Rajz, 27x40 cm, grafit, gessóval alapozott deszkán, 2015.01.05.), képernyőn tükröződik a jelen, amire nem vágyunk, amit szeretnénk elkerülni. Ez a rajz a be nem avatkozás rajza, nem vagyunk részesei a képernyőn látott térnek, világnak, ha mégis (Rajz, 40x30 cm, grafit papíron, 2020.07.10.), szenvedésünket letagadjuk, zuhannyal sem téríthetnek magunkhoz.
A rajzok időbeli utazások is, az emberi kíváncsiság lenyomatai. Milyenek vagyunk valójában, ha nem megszokott terünkben találjuk magunkat. Idegenné válunk mások és önmagunk számára is? Az idegenség gesztusait is látjuk, az ösztönös tiltakozásét (Rajz, 40x30 cm, grafit papíron, 2021.04.07.). Saját hajzuhatagába rejtőzik egy nő (Rajz, 29,5x21 cm, szén, pasztell papíron, 2021.11.07.), mintha nem létezne megváltás, csak félelem és szorongás.
Nem az elmúlás elkerülhetetlen, hanem a létezés maga, a létezés átmenetisége, az állandóság hiánya. A figurák a környezet darabjává válnak, ahogy egyik kavics a másik kavicsot idézi meg, a hasonlóságot, az egybeolvadást. Szűcs Attila nem puzzle-játékot játszik a nézőkkel, hanem az itt és mostba helyezi őket, kezdjenek magukkal valamit, bármit. Szintézis teremt a részletek világában, kapcsolatot a részletek között. Semmi sem véletlen, ha úgy tűnik is, csak körforgásról van szó.
Pereg a film (Rajz, 70x50 cm, kordbársony kárpit, akril, szén, grafit papíron, 2021.11.15.), látjuk a rajzon a fekete lyukat, mint átjárót, a téridő határfelületét, amin túli események már nincsenek hatással a megfigyelőre. Az eseményhorizont mögött elinduló fénysugarak soha nem lépik át az eseményhorizontot. A megfigyelő oldaláról rajta áthaladók pedig nem tudnak visszatérni. Vagy mégis? …ami történt, az történik megint.
Kölüs Lajos
A napóra árnyéka
A rajz egész kultúránkat beszövi, ahova nézünk, rajz terem, a világ végtelen rajzterem.
(Nagy András – Rajzra magyar! Hitel, 2014 / 5. szám)
Tematikus kiállítást látunk, rajz követ rajzot. Nincs külön elnevezésük, Rajz – áll mindegyik képaláíráson. A rajzok feketék-fehérek, színnélküliek, rajtuk a létező és az elképzelt valóság olvad össze. A konkrét cím hiánya elkerüli a fogalomzavart, vagyis az olyan címadást, amely korlátozná a mű értelmezését, az egyén érzelmi függetlenségének, szabadságának a kinyilvánítását.
A konkrét cím hiánya mögött felsejlik annak képzete, hogy a rajzok mint talált, eldobott tárgyak álljanak a néző előtt, vagyis véletlen metamorfózisok következményeként. Magánügyek? Inkább a pillanat és a látvány (intimitás) gyors egybeszövése, az azonnaliság formába öntése, telítve érzelmekkel, gondolatokkal. Az idő megváltozása, átalakulása. Az időélmény újdonsága, benne a mindennapok hordaléka, eseménye, jelensége, emléktöredéke és az emlék rekonstrukciója. Az alkotásokban ott az analitikus struktúra, a rendszer építő, formáló eleme, a gesztusjellegű hipnotikus forma, ideák nélkül.
Két alak egy tv-dobozba néz, kívülállók, a képernyőn üres kórházi ágyat látunk (Rajz, 27x40 cm, grafit, gessóval alapozott deszkán, 2015.01.05.). A tér és idő megkettőzése, de még a trauma tere csak idézet, párhuzam. Lehetnének ott is. Nincsenek ott. Egy másik rajz teszi konkréttá a látványt, a fekvő alak már nem kívül álló, traumatizált térben van, kezelés alatt áll, zuhanysugár zúdul a testére (Rajz, 40x30 cm, grafit papíron, 2020.07.10.)
Visszatérő motívum a megfigyelés, a rés, a nyílás, a doboz, akvárium, a szem, a síkból a térbe való mozgás, a feltűnés, a felbukkanás, a felmerülés. Az alvó nő (Rajz, 50x30 cm, akril, szén, grafit papíron, 2021.11.05.) kiszolgáltatott a nézői tekintetnek, védtelen. Az akvárium fölé hajló nő, hosszú hajzuhataggal (Rajz, 90x60,5 cm, akril spray, grafit, gesso alapozású papíron, 2021.01.18.) mintha keresne valamit.
A hajzuhatag hulláma, örvénye, mint a reneszánsz festményeken a fényzuhatag, örökké dől, a motívum több rajzon is megjelenik. Most a fény hullámtermészeteként, szürkén, feketén-fehéren. Két nő fekszik a kanapén, hajukat a földre lógatják (Rajz, 50x35 cm, szén, grafit papíron, 2021.10.19.). Relaxálnak vagy plankingeznek?
A kimetszett tér törvényeinek helyét is látjuk, amely az átlátás hiányát hordozza. Szűcs Attila, mint egy filmrendező, szuperközeli plánt használ, egy arcrészlettel vagy testrésszel tölti be a képmezőt vagy a képmező egy részét. Világosság és sötétség szövődik egybe, a képelemek belső, titokzatos kapcsolatára irányítva a néző figyelmét, összetartoznak, elválaszthatatlanok egymástól.
A test részei közül a képzőművészetben a kéz, a kézfej a legtöbbet használt jel és jelkép, szakrális értelemben istent és jelenlétét hivatott kifejezni, de utal a szekularizált szférára, a politikai hatalomra is, az uralkodás szinonimájaként. Mindannyian Isten, a hatalom kezében vagyunk? Nem vagyunk mások, mint bábfigurák? Egy női arc fentről figyeli a lenti pálcikaembereket (Rajz, 40x30 cm, szén, pasztell papíron, 2021.12.01.)
Kézfejek kapcsolódnak össze (Rajz, 42x29,7 cm, szén, grafit papíron, 2022.04.08.), minden eldöntetett. Vagy mégsem? Nyugalom telepedett a lélekre, a kézfejekre (Rajz, 40x140 cm, pasztell és akril spray, kordbársonnyal borított habtáblán, 2019.05.06.), lehet agresszió nélkül is élni? Semmi sem biztos. A kéztartás kettős iránya nem útjelző tábla (Rajz, 42x29,5 cm, akril, szén, grafit papíron, 2021.11.08.), sarkaiból fordult ki a világ.
Talányos mű az ismeretlen tárgy felett kezét összefogó figura (Rajz, 70x50 cm, szén, grafit papíron, 2022.03.10.). Mintha leszorítana valakit, vagy gyászol? Az érintés bensőséges pillanatát látjuk, egy női arcot megérint egy láthatatlan kéz (Rajz, 40x30 cm, szén, grafit papíron, 2021.11.29.). Festék vagy könny folyik? Netán filmszakadást látunk?
A nyiladozó értelem, egyben a virág, a természet megújhodásának, a kozmikus idő világot irányító folyamatának szimbólumát hordozzák az arcok, a ráismerést, a ráébredés pillanatát, a fény, a világosság elfogadását. A nyílt tekintetű női arc bizalmat és alázatos engedelmességet sugároz (Rajz, 42x29,7 cm, szén, grafit papíron, 2022.01.12.). Rodin Gondolkodójának női változatát is láthatjuk (Rajz, 42x29,7 cm, szén, akril, grafit papíron, 2022.04.12.), napfogyatkozással egybekötve, a fény visszavonul, és valami határozatlan, folttalan test foglalja el helyét.
Arcok bukkannak fel, a lehunyt szem lehet ébredés előtti állapot, de lehet, hogy nem akarja látni azt, ami körötte van, inkább szemet huny. És magukban hordozzák, magukba rejtik az egzisztenciális bizonytalanságot, a hétköznapi élettől való elszakadást, az áthidalhatatlan távolságot. A dimenziók közötti utazások egy pontját, az átjárókat látjuk, az átjárók helyét, a fekete kört, gömböt vagy fekete ellipszist (Rajz, 98x145 cm, akril spray, digitális print, 2020.09.03.)
Nem tudjuk mindig felépíteni a rajz narratíváját, történetét, mert töredéket látunk, az esemény, szituáció, alak töredékét. Jelenünk és múltunk is töredékes, mint emlékeink is azok, hiába emlékszünk néha élesen, nem az egészet látjuk, csak egy kinagyított részletét. A világ rejtőzködik Szűcs Attila rajzain, ahogy a figurái, tárgyai, kezei is. Ez nem a szakralitás világa már, hanem a tudatunk ismeretlen tere, az ösztönök világa, érezzük, tudjuk, csak nem tudjuk elmondani, örökre bennünk marad, ahogy az emléktöredék is.
Szűcs Attila a látszatok világát teremti meg, újra és újra, a végtelenséget sejtetve, éreztetve. A hiányt, a sérülést, a be nem fejezettséget, mert minden félbemarad, úgy marad. Vagyok, aki vagyok – bibliai üzenetét járja körbe, ismétli. Remény és reménytelenség, tartás és megkövült mozdulat (az állandóság vágya, igénye) feszül egymásnak.
Szűcs Attila szubjektív rajzainak pszichológiai és szürreális hatása, dimenziója van. Metafizikai vonatkozásukról sem feledkezhetünk meg, a képtér dimenzióváltásairól. Itt is vagyok, ott is vagyok, sehol sem vagyok. Vagyok és lenni akarok kettőssége adja képeinek sajátosságát, imaginárius határait.
Rajzain minden pillanat átmenet, fázis, készülődés, várakozás. Nincsenek egyértelmű határvonalak, réteges szerkezeteket látunk, a bentlét átmenetiségét, a kintlét idegenségét, ahogy a belső tér külsővé válik, illetve fordítva. Szimbiózis ez, a kiválás és a ki nem válás, az összetartozás pillanata, amikor a jelen és a múlt összekapcsolódik az átmenetiségben, és a pillanat küszöbbé válik, átléphetetlen küszöbbé. A néma beszédet halljuk, a kommunikációs zavart látjuk, egyben a kommunikáció hiányát, a közösségi kapcsolódás ellehetetlenülését.
Egy nő virágot helyez az asztalra, fekete korong uralja a kép terét (Rajz, 50x41,5 cm, grafit és kordbársony papíron, 2022.07.01.) Marad a sejtés és sejtetés. Hiába a tudomány mindinkább fejlett eszköztára, a jelen, a jövő kísértet, szorongás, félelem formában létezik. Nem tudunk a valóságból kilépni, be vagyunk a héttoronyba zárva. Önmaguntól zárjuk el önmagunkat, másokat és a világot. Az átjáró, a kapu csak a képzeletben létezik, kvázi-alternatíva, gondolat-kísérlet. A remény elvesztése, hogy egy jobb világ felé haladunk, haladnánk.
A rajzok kompozíciós sajátossága, hogy – egyetlen kivételtől eltekintve – nem látjuk rajtuk a tűz színét. Kifakult, homályos, sötét terekre bukkanunk, igaz, hogy ily módon könnyebben léphetünk át a metafizikai térbe, a tapasztalaton túli világba. Mindez a jelen bizonytalanságára, egyben a jövő irrealitására is utal, a jövő vakfoltjára. A jelen kitakarja a jövőt, elrejti, mintha semmi köze nem lenne hozzá.
ABAFÁY-DEÁK CSILLAG KÖLÜS LAJOS
Szűcs Attila: Inside the Black Box című kiállítása
2018. 09. 07 – 2018.10.20.
Deák Erika Galéria
1066 Budapest, Mozsár u. 1.
A kiállítás a Gallery Weekend Budapest része.
http://www.barkaonline.hu/kepzomuveszet/6434-sz-cs-attila-inside-the-black-box-cim--kiallitasarol
Accident inside the box
Belépve a kiállítótérbe nagyméretű, a kiállítás meghívóján is látható kép fogad. Baleset, ütközés, robbanás, tűz. Nem akárhol. Bent a fekete dobozban. (Accident inside the box, 2018). Nem lezuhant repülőgép fekete doboza tudósít a gép utolsó perceiről. Talán saját haláláról beszél, az önpusztításról? A tűz ki tör a fekete dobozból, nem tudni, mi lesz ennek a következménye.
A nagyteremben ott magaslik a hatalmas fekete doboz (Inside the black box, 2018).
Inside the black box
Nem csapnak ki lángok belőle, még füst se. De már nem is fekete. Megvilágított fachokban Szűcs Attila legújabb rajzai. Ahogy körbejárjuk a hatalmas installációt, keresünk egy bejáratot. Hogyan szerelték be a képeket, a vezetékeket, ha egy kis bejáratot sem látni? Ha nincs bejárat, kijárat sincs, de mégis van. Szűcs Attila ismert EXIT felirata most sem hiányzik, és nehogy megnyugodjunk, olvashatunk olyat is, hogy EXIsT, az S betű lehullóban, mintha kivetette volna testéből az exit szó(kép), mintha a létezést próbálná megtagadni, de nem sikerül teljesen megsemmisítenie, az S betű kígyója ott sziszeg, vagy inkább selypít a betűk lábainál.
Inside the black box, 2018, részlet, a
Járunk körbe-körbe, és szeretnénk tudni, mit rejt a fekete doboz. Fénylenek kis ablakai, szeme van a doboznak, minden oldalra, mint a póknak. A Deák Galéria készített egy pár másodperces videót, amelyen az látható, hogy a művész a fekete dobozból, egy kicsiny lyukon keresztül a padlón kúszva mászik ki. Fekete lyuk és féregjárat? Már 1935-ben bebizonyította Albert Einstein és Nathan Rosen, hogy a relativitás-elmélet a téridőben „hidakat” (Einstein-Rosen-híd) engedélyez, melyeket ma féregjáratoknak nevezünk. Ilyen féregjáratot egy fekete lyuk tud létrehozni, amely egy másik fekete lyukkal kerül összeköttetésbe, alagútszerű rövidítést hoz létre a világegyetem távol lévő pontjai között. Ez a fekete doboz is híd, összekötő alagút szeretne lenni a nézőhöz?
A kiállítás központi eleme, a fekete doboz, Stanley Kubrick monolitjához, valamint a rendező halála után a velem készült álriporthoz, a fake news megtermékenyítő lehetőségeihez, az intuitív megismerés kimeríthetetlen forrásához vezeti a látogatót. – mondja új művéről Szűcs Attila.
Nem látszik, hogy valahol megbontották a fekete doboz egyik oldalát. Időutazás, gravitáció, kvantumelmélet is kavaroghat fejünkben, emlékezve Szűcs Attila korábbi kiállításaira (pl. A gravitáció vége címűre). Így nem csodálkozunk, hogy az egyik fachban Tesla halotti maszkját rajzolta meg, ami kettős értelemmel bírhat, lehet akár morbid gesztus, hogy elméletei halottak, de ellenkezője is igaz, halottként itt él közöttünk, egy új alkotásban.
Walther Kauer Dobozba zárva című könyve a béke és jólét svájci idilljét kérdőjelezte meg, és megmutatta a rejtett és alig hihető valóságot, amely egy elmegyógyintézetben és azon kívül létezik. Szűcs Attila fekete doboza nem az elmegyógyintézet metaforája, hanem a dogmák nélküli gondolkodásé, szemléleté. A fekete dobozon kívüli nyomasztó, kaotikus valóság a fekete dobozban is létezik. Még akkor is, ha Szűcs Attila színezi a szürke rajzokat. Töredékeket látunk, egy labirintus szerkezetben. Nem börtönablakok a világító képek, inkább egy társasház sötét-világító ablakait idézik fel bennem. A magányt, az egyedüllétet, a kivetettséget, a társtalanságot, a bizonytalanságot. A sors- és szerencsejátékot. Valaki törvényt szeg, valaki meg- és betartja a törvényt. A túlélés pillanatait és szigeteit látjuk. Ez még nem a szabadság pillanata és szigete. Makett-világunk szabályozottnak látszik, már-már olykor orwelli világ.
Inside out room
Milyen térben élünk? Az idei velencei építészeti biennále a freespace kérdéskörét járta körbe. Szűcs Attila dobozai a bezártságot sugározzák, a mozgás lehetetlenségét. Szabadság-hiányos tereket hoz létre, még akkor is, ha ebben a térben hanyatt is fekhetünk, egy nagy gömbbel a hasunkon. Varázsgömbbel? Inside out room c. képről a planking jut eszembe, a brit gyökerű, magyarul deszkázásnak nevezett internetes őrület, ahol fotókon vigyázban hasalva pózolnak az egyének. Szűcs Attila ezt a jelenséget megörökítette egyik kiállításán. Ma már alábbhagyott ez az őrület, és Szűcs Attila képe itt inkább egy anti-planking. A kislány hatalmas gömböt tart, melynek fél oldala megvilágított. Könnyedén tartja, lehet, csak egy lufi. A kislány polcon fekszik, ami kilóg a dobozból, a szobájából. Bent is van és kint is, festékfolt csordult ki a szürke dobozból, ami nem fekete, de nem is fehér.
Az Inside out box messziről grafikának tűnik, fehér vászon keretezi a benne lévő, sarkára állított festményt. Szürke kezek halmaza, érintenek és érintkeznek, kapcsolódnak, de mely testhez, testekhez tartoznak nem tudni, a lényeg, hogy összefogózkodnak.
Inside out box
A The book is feladja a leckét, a lapozó kezek kesztyűsek, a fej egy baseballsapka, a figura teste is részben színes könyvhalmaz és ablakkereteket imitáló üresség, nem könnyű olvasni ezt a könyvet, miközben az alak nyitott albumot lapoz.
A fekete dobozon a tárgyak és mozdulatok, gesztusok összetartoznak, egymásból és egymásba nyílnak, egy család történeteként is nézhetjük a fekete dobozva állított rajzokat. Emlékek. Hagyatékok. Világítótornyok. Hajósok segítői. Utak és remények, célok és ideák kapcsolódnak össze. Van-e konszenzus az emlékezésben, saját életünket és a közösség életét tekintve? A fekete doboz távolságtartásra int, valamit nem tudhatunk meg soha, valami örökre feledésbe merül.
The book
Az idő és tárgyak fiktív voltát látjuk. Miként is válhat a jelenben valami fikcióvá, holott valóságos alappal, kerettel rendelkezik? Elérhetetlenné, akár a jövő, akár a múlt felől nézve. Szűcs Attila ugyan kiszakítja képeit a valóságból, elkülöníti őket, de ez a kiszakítottság az életjel adás feltétele. A kiemelés, a rámutatás, a megidézés. Kocka vagy? Ma az kocka, aki sokat ül a számítógép előtt. A fekete doboz is kocka. Kizárja a valóságot vagy épp ellenkezőleg, a valóságot helyettesíti? Miként is vesszük észre a bennünk élő kockát, a fejünkben létező fekete dobozt. A tudatalattit. Az agyunk egy olyan számítógép, amelynek nem csupán a szoftvere (idegsejtek közötti kommunikáció), hanem a hardvere (idegi kapcsolatok) is folytonosan változik a használat függvényében. Szűcs Attila rajzai a környezethez való alkalmazkodásunkról vallanak, és arról (eltakart szem, arc), hogy ez az alkalmazkodás, emlékezés olykor nem lehetséges, vagy számunkra elfogadhatatlan.
Inside the black box, 2018, részlet, b
Szűcs Attila az ember viselkedését vizsgálja, a viselkedés összefüggéseit keresi. Sejtései vannak, amelyeket rajzokon keresztül fogalmaz meg. Spekuláció, előítélet nélkül. A variabilitást hangsúlyozza. A huzalozott élet rejtjeleit, stigmáit. Mi nem múlt még és mi az, ami már a múlt? Valami éppen múlik és valami éppen áll? Homokóra homok nélkül. Homokszem került a gépezetbe, a fekete dobozba? A személyessé tett időt látjuk, amely nem múlik, mert múlhatatlan. De pontos-e az időszámítás, az idő? A fekete doboz természetéből adódóan az idő nem lehet atomóra pontos, hanem csak diszkrét, hiányos, megszakított idő. Részleges, helyi, maradandó nyomokkal. Maradandóak? Emlékezetünk csalhatatlan, mindenre emlékszünk? Szűcs Attila emlékezetünk korlátoltáságára is utal, ahogy megismétli az exist szót. Elbizonytalanítja a nézőt, ne essen tévedésbe, hogy mindenre emlékszik és emlékezni fog. Mert valami mindig elhalványul, kihull az emlékezetből, vagy ha nem is hull ki, megváltozik, átalakul.
Inside the black box, 2018, részlet, d
Szűcs Attila átláthatóvá és átjárhatóvá teszi az emlékeket, az emlékezés tárgyait, megvilágítja őket. A LED-fénynek így lesz jelentősége. …álmunk alján lakik / a szellőzőből búgó, hajnalig szálló / madár… – írja Tóth Krisztina Porhó című verskötetében. Szűcs Attila a kint is, a bent is ellentétpárját felhasználva hatol az emlékezés, az álom, az észlelés, a külvilág mélységére. Körkörös alagút, szem-száj nélküli ház. / Honnan is kezdjem el. Tudnád folytatni onnan? – válik A Minotaurosz álma című vers külső, a szörnyet őrző labirintusa álomi, belső tájjá. Szűcs Attila fekete doboza is egyfajta belső táj, amit be kell járnunk ahhoz, hogy a láthatatlan szörnyet, kétségünket, bizonytalanságunkat felismerjük, megismerjük, elfogadjuk. Bedobozolva.
Inside the black box, 2018, részlet, f
Kölüs Lajos
Nincs bejárat?
Fake news a Kubrick interjú. Szándékosan az. Fiktív is. Egyben párbeszéd a jövőről, egy szellemalakkal, hiszen Kubrick 1999-ben meghalt. Vagy mégsem, és újjászületett a lét egy magasabb fokán.? A 2001: Űrodüsszeia filmben azt kutatják, hogy kinek és hova szól az üzenet, amelyet egy rejtélyes fekete oszlop, egy monolit sugároz. Minek a metaforája ez a tárgy? Egy másik, fejlettebb civilizációnak? A jövőnek? A világot teremtő istennek? Nem tudjuk, nem tudhatjuk. Szeretnénk tudni. Esterházyval szólva, amit lehet tudni, azt tudjuk, de amit nem, azt nem tudjuk. Szeretek minden egyes képemmel eljutni oda, ahol már elvesztem a fonalat – fogalmazza meg művészi attitűdjét Szűcs Attila egy interjújában.
Mi nézők nem tehetünk mást, minthogy felvesszük az elvesztett fonalat.
Inside the black box, 2018, részlet, k
Szűcs Attila nem monolitot állít a kiállítótérbe, hanem egy fekete dobozt. A fekete doboz olyan készülék, rendszer vagy tárgy, amely kizárólag csak a bemenete, kimenete és átviteli jellemzői alapján vizsgálható, belső működésének bármilyen ismerete nélkül, azaz megvalósítása „átlátszatlan” (fekete). Szinte bármire lehet hivatkozni fekete dobozként: tranzisztorra, algoritmusra, emberi elmére, művészi alkotásra. A fekete doboznak titka van.
Ezzel minden bizonnyal Szűcs Attila is tisztában van, feladványának lehet egy olyan olvasata is, amely a katasztrófát állítja a nézői tekintet középpontjában. A kiállítótérbe lépve, egy balesetet látunk, tűzpiros minden, semmit sem tudunk tenni, csak elszenvedjük a látványt (Accident inside the box, 2018). Ha behunyjuk a szemünket, akkor is látjuk, hogy mi történt. A másik teremben eltakart szemeket, lecsukott szemhéjakat, mozgó ujjakat, kézfejeket veszünk észre (Inside the black box, 2018). Jeleket és jelzéseket.
Inside the black box, 2018, részlet, i
Az agancsos állat is jel, piktogram. A fekete doboz alsó és felső részét nem látjuk, nincs róla semmi információnk. Szívesen megpördítenénk, vajon mit rejt a két oldal. Nem kaszinóban vagyunk, nem kockázhatunk. A kocka látható oldalain eltérő számú képeket látunk. Hét-nyolc. Itt akár véget is érhetne a számmisztikánk, a szürkeség világít, nyomatok, grafikák, megvilágítva, led-box módjára.
A kép lekerült a falról, a fal új elgondolását, felosztását látjuk (Inside the black box, 2018). A fal körbejárható. Élekkel határolt terület, kicsiny nyílásokkal, mintha kukucskálnánk befelé, pipiskedünk, jól látjuk-e a fölsőbb képeket. Része vagyunk a fekete doboznak. A néző a kimenet, az információ. Nem bújhatunk be a dobozba, mint ahogy Szűcs Attila tette, egy szülőnyíláson jött ki lassan, fejjel előre. Láthattuk a facebookon. Munkaállomás, részlet egy mű születésékor.
Exist, lóg az s-betű, kilóg a sorból. Bizonytalan a van, a létező. Fennáll meg nem is. Függő. Függőjátszma. Mint a sakkban egykor, ma már nincs. Nem függőznek, megszűnt. A létezés függő voltában is érdekes, emberi mozzanat. Ahogy Sziszüphosz is munkálkodik, a gravitáció ellenében, görgeti a követ. Szűcs Attila Sziszüphosz parafrázisa újszerűen foglalja keretbe a létezés pillanatait, szakaszait, állomásait.
Inside the black box, 2018, részlet,m
Az emlékeket a jelenből és múltból. Kvázi gyöngysort (rózsafüzért) is látunk, felfűzve, mintha imádságközben lennénk, mantrázzuk az igéket. Lelki gyakorlatokat végzünk, recitálunk, kántálunk, mantrák és istenségek nevét ismételgetjük, számolgatjuk. A Jelenések könyvében egy hét pecséttel lezárt könyv szerepel. A pecsétek felnyitásakor egymás után zúdulnak a sorscsapások az emberiségre (Jel 5; 6). A képeket látva a szürkeség az, ami betölti a termet. Ködös szürkeség honol a kocka oldalain. Mintha akaratlanul is Szűcs Attila a hét főbűnt, a hét fő erényt, a hét szentséget járná körbe. Fekete doboza a sorsot szimbolizálja. Nincs jó vagy rossz kimenet. Csak kimenet. Beállunk a sorba, hátunk meggörbül, így maradunk, így haladunk. Ha gyászolunk, akkor is meggörnyed a hátunk. A teher a túlélőé. Neki kell hordania, viselnie. Akár egy álcát. Kezünket feltarthatjuk, szemünk elé fehér kendőt, zsebkendőt tehetünk, vakká válhatunk egy pillanatra, még sincs menekvés.
Inside the black box, 2018, részlet, g
Egy varkocs, egy női hajfonat, mint emlék. Nincs arc, csak a dús haj, csak az életerő. Ez az arctalanság a néma beszéd. Néma kiáltás. A bölcs bagoly az ifjú lány fején. Mindent tud, és még nem is élt. Eleget. Egy nyílt arc, mosolygós, szende arc, ártatlan. Ilyen arcot mindenki őriz magában, a gyerekkorából, szülőként, testvérként. Egy csomagot látunk, nem tudni, hogy mi vagy ki van benne.
Inside the black box, 2018, részlet, h
Mint a Verdi operájában, a Rigolettóban. Kinyitja ki ezt a zsákot, ezt a csomagot? Előttünk a fal, a szentség fala, áthatolhatatlan, őrtoronnyal. Vigyázzák. Ez nem a Kreml fala, lehetne épp az is, vagy a berlini fal. Ami ledőlt. Orwell világa tűnik fel előttem egy pillanatra. A bezártság. A sejtés, hogy a sejtszerű égbolt a szabadság hiányát jelzi. Lehunyt szemű férfi szemére mutat, nem látok. Semmi sem dől össze. Ő lenne a vak jós? Vagy Sámson? Egy pillanatra feltűnik egy rinocérosz, megidézve Dürert (aki maga soha nem látta az állatot), és Orosz Istvánt.
Plankingelünk. Föld felé fordítjuk arcunkat. A humusz felé. Szűcs Attila így fogalmaz egyik interjújában: A festészet arról szól, hogyan tudom bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot, ami számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit. Ez a kiállítás – stílusos kinézetével, formás rendjével is – bekebelezi a világot, múltjával, katasztrófáival, örömeivel együtt. Nem tudni, hogy kik fonják, kik mérik ki és kik vágják el az ember életfonalát. Ki hogyan és miért lesz vak, ki miért lesz néma. Titok, hogy kinek áll hatalmában megakadályozni a véletlen (a sors) akaratának érvényesülését. Titok, hogy kinek a jóslatát kell elfogadnunk a jövőnkre nézve. Titok, hogy honnan és kitől tudhatjuk meg, hogy mit tartogat számunkra a sors, az életünk következő szakasza. Egy biztos számunkra, a válasz ott lapul a fekete dobozban (Inside the black box, 2018).
Ki vagyunk pányvázva, fókuszálunk egy pontra, egy energiaforrásra. Vonzódunk és vonzanak ezek a titkos helyek. Egyedül vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva önmagunknak és létezésünk természetének (The book, 2018). Gyermekként még a csodát hordozzunk önmagunkban, egymáshoz tartozunk, később csak téblábolunk a mocsaras erdőben, eltévedt gyermekként. Hiába a szülői tekintet, önmagunkra vagyunk utalva. Felnőtté válás pillanatát látjuk. A kivetettséget, a világba való vetettséget.
Tesla′s death mask
Már csak a kéz maradt (Inside out box, 2018), nincs arc, elmosódott, elmosta a víz, az idő. A halotti maszk a csend szinonimája (Tesla’s death mask, 2018). Nincs, és mégis jelen van. Létezik az, ami eltűnt. A lélek fizikai jelenléte. Az arcmás, a hasonlat. A mágikus gömb, mint varázslat, látjuk benne a jövőt és a jelent (Inside out room, 2018). Mintha a Holdon lennénk, mintha mesét hallgatnánk vagy néznénk. Mindez a csoda pillanata. Az élet mint csoda, a létezés csodája. Még akkor is, ha van olyan ember, aki nem akarja kinyitni a szemét. Nem akar valamit látni. Lehet, hogy a világot, lehet, hogy önmagát. A csodaszarvas sokágú szarva a képzelet szüleménye is. Odaképzeljük, ahol nem volt, ahol nincs. Nyílvesszők ezek, Szent Sebestyén vértanúságának szimbolikus megjelenítése (Juhász Gyula: Szent Sebestyén. …a seb rózsát terem.)
Backdoor to harmony
És ott a Kékszakállú titokzatos ajtaja (Backdoor to harmony, 2018). Félreeső helyen, egy harmadik térben. Mintha nem is a kiállítás része lenne, csak faldísz. Van bejárat. Nem a kockába, a kockán kívül. A sorson kívül? Tűz van, terjed a láng. És itt nincs baleset. Nincs buli. Vagy mégis? A tragédia előszelét látjuk. A végzetet. Mert a fekete doboz azt is szimbolizálja, hogy a világ közvetlen megismerése lehetetlen. A fekete doboz nem ad eligazítást, hogy mi a helyes, hogy mi az igaz. Egyben a megértés dilemmáiról is szól. A magunk és mások, köztük Szűcs Attila által teremtett világban kell felfedező útra indulni. Amely egyben a felismerés, a ráismerés, a befogadás és megértés útja is. A fekete doboz kinyitása nélkül találjuk meg a bejáratot.
http://www.barkaonline.hu/kepzmveszet/5619-sz-cs-attila-festeszeter-l
A PROVOKATÍV ÉRZÉKENYSÉG
Kísérletek és kísértetek 2016.12.16 – 2017.02.19. Ludwig Múzeum 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.
Monumentális kísérlet szellemidézésre. Kísérteteket, kik most is kísértenek, hiába halottak. Kísértet járja be Európát? Látjuk Kádárt és Hitlert, és látjuk Kádárt a lepusztult nappalijában, pedig nincs is odafestve, csak szelleme lebeg, papírforma szerint is, omlik le a plafonról, kitörölhetetlenül. Hitler kutyája sincs sehol, mintha soha nem is lett volna, csak az édeskés-kedveskedő gesztust látjuk, ahogyan a semmi felé nyúl, mert neki mindenki semmi, és senki volt. Arca a gyilkos álarca, mozdulata, bár emberi, mégis a diktátorok, profi demagógok jól betanult mozdulata. Az Újrafestett Hitlerre (2005) hiába esik sok fény, van több lámpa körülötte, ő alig van ott, alakja elmosódott, fakuló. Ennyire felejtenénk? Amit nem látunk, az nincs, sőt még tudatalattinkból is megpróbáljuk kiűzni?
A rejtély most is ott van Szűcs Attila valamennyi képén, megfejthetetlenül. Nem hagy nyugton, keressük a megfejthetetlen megoldást. Utunkon, a Ludwig Múzeum termeiben szimpatikus szellemmel is találkozunk, Columbo nyomozó sem könnyíti meg a dolgunkat, csak még jobban összezavar, ahogyan gyanúsítottjait is szokta volt félrevezetni. Mint Gogol köpenyéből az orosz irodalom, úgy bújnak elő P.F. kopott esőkabátjából az újabb, megfejthetetlennek tűnő bűntények, összefüggések. Szűcs Attila már meg se nevezi nyomozóját, Alak rózsaszínes vakfolttal (2008) című képen a vakfolt már nem vérvörös, mint a korábbi képeken, hanem halványrózsaszín, dereng a megoldás.
És mi van a nem látható foltban, folt mögött? Folt hátán folt, réteges és összefüggő, gyakran szétszedhetetlen. Minden csak úgy tűnik, hogy van, hogy úgy van, hogy ott van, miközben eltűnik vagy nem is volt ott, de mégis létezik. Minderről Szűcs Attila gondoskodik, a festési móddal, a ködös, lazúros színekkel, a felismerhető szűcs-vörössel, az elfolyt színekkel, csurgatással, vízsugarakkal, a vakfoltokkal. Nyáron, a szentendrei kiállításon még nő állt a mocsárban, most egy fiú áll benne, meztelen felsőtesttel (Csillagok a mocsárban, 2015), mintha karácsonyfa lenne a fiú teste, rátekeredik a fényfüzér, de nem a csillagokhoz emeli, nincs semmi a helyén. Semmi. Csontváry (2015) portréját a szocreál időkből ismert, tapétát utánzó minta takarja el a kép alsó részén. Ki akarná eltüntetni a festőt? Vagy fordítva történtek a dolgok, a rolnizott falra festették nem az ördögöt, hanem a festőt?
Összemosódnak a képeken nem csak a festékek, színek, korszakok, de maga az idő is, anélkül, hogy megállna, sőt csak most mozdul meg igazán. Ez Szűcs Attila képeinek egyik felkavaró ismérve. Rezeg, vibrál minden, akkor is, ha ködös a kép. Van finom irónia, humor is, a sok vörös vakfolt után egyszer csak megjelenik a Szamár (2000), elegáns csokornyakkendős szerelésben, hányavetin ül, talán éppen egy vörös vakfolton. Mintha vízililiomok úsznának a képen, és mi is csak állunk, mint Bálám szamara, és szégyenkezünk, hogy nem értjük, hogyan került a szamár a foltra, tisztogatjuk vakfoltunkat.
A vörös ágyakról már nem is szólunk, egy ágyas és két ágyas, válogathatunk, de van fehér fényben úszó ágy is, papírrepülőnek álcázott katonai géppel, bombázó sehol, nem aludni járunk ide, itt harcok folynak, vagy semmi se történik, maga a nagy vörös semmi, majd Ágy köré tekeredő függöny (2000) ágya inkább kocka, sírkő, a rádobott organza fojtogatóan fényes, halotti lepelnek se jó, nem takar, hidegen csillog, mintha jégbevonat lenne. A Műtő (2001) ködös képe nem tudja elhalványítani a fényfüggönyt, ami bentről dereng, minden kórházzal kapcsolatos rossz álmunkból felriadunk, összeszorul a gyomrunk, bent is vagyunk, fekszünk a kerekes ágyon, és kint is, várakozunk aggódva. Szűcs univerzuma emberi, értelemmel teli, még akkor is, ha csak tárgyat vagy tárgyakat látunk a festményen. A festő emlékezete egyszerre irányul a múltra és jelenre, nála mindkettő a mában létezik, legyen szó mítoszról, történelemről vagy az embert éppen most foglalkoztató történetről, jelenségről, érzésről, gondolatról. Ez nyilvánvaló paradoxon, amit az is jelez, hogy rendre túllép a ráción, olyan világba, ahol az értelem határai feloldódnak, megszűnnek létezni, ezzel a mítoszokhoz való kötődését hozza létre, és felvállalja, ill. újrateremti a mítoszok mágikus, mozgósító szerepét és erejét.
Az alkotások a rendszerváltás után születettek. A Hornyik Sándor kurátor tematizálta kiállítás egyszerre provokatív és egyszerre magával ragadó, érzékeny. Teremről teremre járva nyomon követhetjük a festő személyiségének és szenzualitásának, intimitásának, szemléleti-gondolkodói-megfigyelői flexibilitásának, kifele és befele való fordulásának, saját sztereotípiáinak változását, alakulását, formálódását, kiteljesedését. Nyomon követhetjük a festői felület, a szerkezeti formák, a tér- és időkonstrukciók megragadásának módját, változását, az átfestéseket, a szándékosan ott hagyott jeleket, amelyekkel összeköt egy-egy alkotást, és láthatjuk az azonosítható és az azonosíthatatlan belső-külső inspirációk feszültségét, dinamikáját, kontextusát.
Nincs idill a képein. A lét veszélyes terepeit, extrémitását alkotja meg. A félelmet és a kíváncsiságot, mintha mindig idegenben lennénk, távol az otthonunktól. A festő fürkésző tekintetét látjuk, mire és hogyan fókuszál. Képeinek megformáltságában és befejezetlenségében felfedezzük az előre kitalálhatatlant, az előre elgondolhatatlant, mindazt, ami meglepő számunkra. A látvány új értelmét keressük és találjuk meg. Egy új gondolkodói szenzualitás eredményét látjuk a falakon. Az önmagunkra való ismerés lépcsőit járjuk.
Ars poeticáját így fogalmazta meg: A festészet arról szól, hogyan tudom bekebelezni, megemészteni a világot, és felmutatni belőle azt a változatot, ami számomra a legigazabb. Az is lényeges még, hogy közben tényleg belefeledkezzek a „történetbe”, hogy ne csak az intellektusommal próbáljak összerakni valamit. Az eltűnt idő nyomába eredt, ill. magát az időt sűrítette és sűríti, zárta és zárja a vászon felületébe.
Figurativitás és kolorit úgy kapcsolódik egybe műveiben, hogy a kompozíció belső és külső terében-idejében a látvány igézetét, autonómiáját hozza létre. Szemléljük az alkotást, hatása alá kerülünk. Sejtelmesség és bizonyosság kettőssége uralja a képeit, hogy amit látunk, az maga a realitás és egyfajta álom, emlék is. Kézzelfogható és megfoghatatlan szövődik egybe. Megtörtént és meg nem történt esemény párhuzamosságát látjuk. Felidéz és megidéz. Eltakar, homályban hagy és éles fénybe fog, taszít. Megvilágít, hogy átlássunk Madame Chauchat testén. (József Attila Thomas Mann üdvözlése című versében írja: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén.)
A Ludwig Múzeum most Varázsheggyé válik. Szellemi utat járunk be teremről teremre. A kurátori rend az idő olyan fonalát adja kezünkbe, amely segít bennünket eligazodni az álomszerűen képi, ill. elvont és logikus alkotások között. Mintha a festő saját lelkéért és elméjéért küzdene. Nem véletlen, hogy Csontváry is megidéztetik több képen. Hitler képében ott a halál is, a megsemmisítés, a holokauszt.
Szűcs Attila folytonosan kísérletezik, az idő kérdéseit boncolgatja, mi múlik és mi múlhatatlan (A tájkép hiánya, 1994). Az ember fogalmai megváltoznak idefenn. (Thomas Mann Varázshegy). Hol vagyunk? Idefent, odalent? Szücs Attila tereinek mélysége sokszor elhomályosodik, ködössé lesz. Egybeolvad a fallal, a fénnyel. Nincs határ, látjuk, hogy nincs, de tudatunk tiltakozik, határok igen is vannak. Ez már pszichológia, a néző pszichológiája, mit lát vagy mit akar látni. Vakfoltok. Nem látjuk, kitakarjuk, kitakarja az agy a látványt, az emléket (Alak vakfoltban, 1991, Vörös vakfolt, 1999, Alak rózsaszínes vakfolttal, 2008).
Nincs létezés az időn kívül, ez a folytonos múlt és folytonos jelen feszültségekkel teli világ és élet. Minduntalan felbukkan valami lezáratlan dolog, gondolat, érzés. Szűcs Attila ezt a lezáratlanságot nyitja meg újra és újra a képein. Ennyiben a mitológiát követi, használja fel. A földi és az olümposzi élet párhuzamosságát, csak más tudattal bírunk már ma, mint az akkor élő ember. Kulturális emlékezet és a személyes emlék kapcsolódik össze. Ez a személyesség, szubjektivitás mindig jelen van műveiben. Vagyis a dolgok, események átélésének hitelessége, heve, hogy az alkotó nem kívül van, hanem a dolgok belső terében és idejében. Szűcs Attila nem maszkot ölt, vagy álarcot, tematikája és technikai megoldásai a vizualitás új vonulatát hozzák létre.
Egybe látva Szűcs Attila alkotói korszakait, ill. a legutóbbi műveit, olyan festészetet látunk, amely európai mércével mérve is korszakos. Az élet értelmével összefüggő kérdéseket vet fel, anélkül, hogy maga mondaná meg, hogyan is éljünk, mit és kit szeressünk. Ma is vannak Hitler- és Kádár imádók. Az idő másként szelektál, mint az agyunk. Szűcs Attila alkotásai sorra szembesítenek bennünket ezzel a realitással. A képekben meg-megjelenő látszólagos bizonytalanság, az élet végességének tudata az ember elveszett utópiáit, magára hagyottságát, a boldogság keserűségének felismerését hordozzák magukban. Olykor humorral és iróniával.
Reméljük, hogy Szűcs Attila nem adja fel, hogy továbbra is kísértésbe vigyen minket.
A létezés elviselhető könnyűsége
http://barkaonline.hu/kepzmveszet/4404-sz-cs-attila-kiallitasarol
Szűcs Attila kiállításának címadó képe, A Gravitáció vége, az előtérben fogad. Beköszöntött a jégkorszak? Már a globális felmelegedésen is túl vagyunk? Kihűlt a föld, kihalt az ember, növényzet és állat, csak valamiféle mutált túlélőket látunk? Annyira azért nem gáz a helyzet, mert van még egy kis biológiai sokszínűség, a háttal álló lények bundája fehér, barna és vegyes, a tükörsima jégen állnak, mint orgonasípok, nincs olvadás. Jégre vitt minket a festőművész, mert gravitáció is van. Szembesülünk a rejtéllyel, ami megszokott Szűcs Attila festményein. Megszokni a rejtélyt? Nem lehet. Felrémlik valami az emlékezetünkből,l ehet, csak álom volt. Nem volt álom Szűcs Attila két évvel ezelőtti kiállítása a Deák Galériában. Plankingvolt a címe. Akkor ezt írtam: Szűcs képein a testhelyzet ellentmond a gravitációnak. A lebegésben ott a Bibliára való utalás, egy földön túli világra, elgondolásra. A megváltásra és a szabadságra, Isten jelenlétére. A testhelyzet bizonyos értelemben blaszfémia is, mert elfordul a nézőtől, nem mutatja szemét, arcát, elfordul az Istenétől is.
Most nem plankingel senki, a Szerelmes hóbaglyok összebújnak, de nem sokáig. Amikor pár nap múlva visszamentem a kiállító terembe, hogy még egyszer nyugodtan megnézhessem a képeket, a baglyok már nem voltak ott. Álltam az előtérben és azt hittem, ezt is álmodtam. Nem olvadtak el, gravitáció híján nem repültek fel az égbe, hanem elvitték őket. De ott hagyták, többek között a Nappali a Kádár villában, 2014. című hatalmas festményt. Living room in the Kádár villa. Living. Miközben semmi se él. Csak a papírok, a dokumentumok, a múlt. Ez a gravitáció vége? Minden elszáll? Nyomasztó a szocreál környezetben a sok plafonra felszállt papír. Világítanak. De nincs menekvésük. Mintha egy fényképész laboratóriumban száradnának az előhívás után a fényképek. Vagy inkább szárítóra akasztva függenek, és sikerült tartalmukat eltüntetni, tisztára mosni? És gravitáció mégis van. A padlón is garmadában állnak az egymásra dobált iratkötegek, még a gravitáció megléte, vagy nem léte sem vonatkozik egyformán mindenre és mindenkire. Kurt Vonnegut Időomlása jut eszembe. Az újrakezdés? Ezt beszéljék meg Kunderával odafent.
Aztán moziba tévedünk. Még mindig van, részlegesen, gravitáció, de nincs kint és bent, vakít a fény a vásznon, mesterséges fény, izzik, Afterglow, 2014, szolárium, napszemüveg kell. A mozivászonról kilógnak, lelógnak a lábak, az alakok leszállnak a vászonról, önmaguk árnyékai is, lebegnek, és a széksorokban senki sem ül, nem vagyunk a helyünkön. Annak ellenére, hogy csak állóképet látunk, mégis pereg a film, a narráció, és vörösen világít az EXIT jelző, van kijárat, irány, átjárás egy más világba. Nem kímél minket a művész, a kint és bent folytatódik azInside-Out space képen, igen, most még inkább kint és bent is vagyunk a térben, sőt, az űrben. Embertelen táj az erdő közepén, a természetben, mintha egy opera díszletét, színpadát látnánk, megfoghatatlan, misztikus, a színpadszerű tér lezártságának és nyitottságának paradoxona világít a szemünkbe, vakítóan. Felismerhetetlen fénylő tárgyak, belsejükből sugárzó fénnyel teliek, Unidentified Flying Object, igen, akkor itt a gravitáció vége, féregjárat is lehetne, vagy csak egyszerűen az alagút végén látjuk a fényt? A lefolyó festékrétegek a gravitáció részleges meglétét próbálják érzékeltetni, még nincs fölszállás, elengedés, csak ennek a vágya. Vibráló, irizáló fények tartják fogva tekintetünk, nyugtalanító homály mindkét képen. A Spontaneonus combustion (Spontán égés), 2014 kép látszólagos nyugalmat sugároz, igen sugároz ez is, itt is a fények és az elmosódó elemek ütköztetését látjuk, feszültség keletkezik. Az alvó férfi övön alul beleolvad a fotelbe, a függőleges fény és színcsíkok, a váratlanul megtört színcsíkok sejtetnek valami metaforikus jelzést, ami megjelenik a kiállítás néhány további képén is, mint a Study for disappearance, 2014 képen és a Girl with colour stripes portrén, ahol kislány a nyakában viseli ezeket, mintha a színes képkeretet vette volna a nyakába, szinte kalodaként.
A Consolation (Vigasz), 2014 képen összekapaszkodó női testek vigasztalanok, egy lezárt sufni, sátor, illemhely mellett a kitaszítottságot, a szégyent is jelentik. Az egyik nő ruháján tollminták. Nem fog repülni. A földbe nőtt testek szilárdak, ha törékenynek is hatnak. Földbe gyökereztek. A vigaszban erősek, mozdíthatatlanok. Gravitáció van és taszítás, kitaszítottság, a se kint, se bent érzése itt is. Örök sebet hordoznak, a szorongás sebét. Az igazságot akarjuk meglelni - mindegy, hol hever. Ám ahhoz, hogy megtaláljuk, szükségünk lesz kételyre és képzeletre. Nem félünk találgatni, de ügyelni fogunk rá, hogy a találgatásokat mindig megkülönböztessük a tényektől.[1] Szűcs Attila auratikus festészeti módja, sejtelmes világa, kifinomult abszurditása egyszerre veti fel a kétely és képzelet párharcát, valamint a találgatás és tény viszonyát, kapcsolatát. Nála nincs tér hagyományos értelemben, keressük a határt a valóság és képzelet között és idő sincs. Semmi sincs, helyesebben semmi sincs a helyén, még a gravitáció, a fény sem. Nem jött el a gravitáció vége.
(http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/benjamin.htm)
Padlót fogva
Szűcs Attila: Planking
Posted by Deák Csillag on 20 dec 2012 under kiállításkritika, vizuálkult
Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni, életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő rendet felborítani.
Megszoktuk, hogy a Deák Erika Galériában videoinstallációkat látunk. Most is hatalmas kivetítő fogad bennünket, szörfölünk, de nem deszkán. San Francisco-ban vagyunk, live. Skype kapcsolattal interaktívan kommunikálunk Karafiáth Balázs László mémkutatóval, aki megnyitja Szűcs Attila kiállítását. Kifejti, a plankinghez minimum két személy kell: aki kitalálja, megvalósítja, és aki lefotózza, vagy lefesti. A kontextus kompozíciót feltételez, és az is fontos, hogy mi helyett plankingelünk. Mémmé azáltal válik a dolog, hogy felkerül az internetre, követői akadnak. Szegvári Péter szerint: „valószínűleg egy teljesen bekészült, egy óriás hullám által éppen partra vetett, pihegő ausztrál agyából pattant ki a nagyszerű ötlet: mennyire vicces lenne úgy tenni, mint a szörfdeszka. Hasra vágta magát, karjait szorosan a teste mellé szorította, befeszült, majd minden bizonnyal órákon keresztül fetrengett röhögő görcsben, miután mutatványát bemutatta a haverjainak. Azóta a világ minden táján emberek feszülnek vízszintben, deszkaként a legextrémebb helyeken, legyen az akár egy hírműsor bemondó pultja, egy bevásárlókocsi fogantyúja, vagy éppen egy tó felszíne…”
Szűcs Attila beleír a képbe, dadaista módon, nem betűt, hanem egy képet, alakzatot helyez el benne, mintha ez lenne az ő pecsétje, azonosítója. Felismerhetővé és megnevezhetővé válik, holott a képek az ellenkezőjét sugallják, a jelentés csődjét. Mozgásra képtelen testet látunk, ez a jellegzetessége állandó, mint a kozmoszban mérhető háttérsugárzás. A planking-figura leírható, közös nyelvvé válik, jellé, ikonná, ami elválaszthatatlan a képtől.
Planking nélkül nem az a világ létezne, mint vele. Hat és hatását nem lehet kikerülni. Életérzést reprezentál, a szabadság egy fokát és értelmét, bár a plankingelők éppen az értelmet akarják tagadni. Demonstrálnak, de nem állítanak semmit. Léteznek, de nem akarják a meglévő struktúrát, rendet felborítani. Még akkor sem, ha az internet által mindennapi élménnyé válik a háború, a szörnyűség, a diktatúra, az élet számos mozzanata, sőt a halál is. Amikor minden megáll, kimerevedik és valahol mégis tovább szörfözik, akár az elíziumi mezőkön is.
Szűcs képein a testhelyzet ellentmond a gravitációnak. A lebegésben ott a Bibliára való utalás, egy földön túli világra, elgondolásra. A megváltásra és a szabadságra, Isten jelenlétére. A testhelyzet bizonyos értelemben blaszfémia is, mert elfordul a nézőtől, nem mutatja szemét, arcát, elfordul az Istenétől is. Ezért nem tekinthetjük Ernst Barlach elődjének, hanem inkább a Lebegő angyal parafrázisának. A plankingelő nem kommunikál a nézővel, nincs köztük szemkontaktus, nincs mosoly, csak irónia és gúny, hogy egy test létezik is meg nem is, merev, akár egy hulla, de nem halott, később fel fog állni. A planking bénaság, nyugalom, kivonulás a világból, Woodstock és happening is. Életérzés, sajátos feeling, sok embert összeköt, akik nem ismerik egymást. Látszólag a tespedést ábrázolja, a semmittevést, ennyiben az orosz Goncsarov hősére, Oblamovra is gondolhatunk, vagy magyar megfelelőjére, Pató Pálra. Azokra, akik akarva nem akarnak semmit. Nem érnek rá semmire, elfoglaltak. Dolguk számos, de dologtalanok. A látszat csal. A nem-cselekvés is cselekedet. A be nem avatkozás is beavatkozás. A planking a létezést bizonyítja, hogy valamit választunk, kigondolunk, megteszünk, függetlenül attól, hogy az másokat hogyan érint. A látvány önmagát igazolja, és ennél többre nem is vállalkozik a plankingelő. Az ismétlés, az ismételhetőség olyan aspektus, amely annak a meggyőződésnek ad teret, hogy a világot nem kell megváltoztatni, csak benne kell lenni, akár a hal a vízben.
Szűcs festményei nem vakon, nem értelem és előrelátás nélkül jöttek létre, bennük mégis a véletlen bujkál. Látszat és valóság úgy fonódik egymásba, hogy eltakarják egymást, felöltve a másik arcát, az álarc többé nem álarc, az arc örökre álarc marad. Szűcs egyik képén a plankingelés ellenpárját is megfesti. A Summons, a maga sejtelmességével (tükröződéssel) jelzi, hogy a tárgyi környezetbe egy idegen pozitúra, kutyapóz, vírus kerül, amely megbontja a korábbi rendet és harmóniát, megnyit egy asszociációs teret, a lény (test) kívülállása hangsúlyozódik, ott van, ahol nem kellene lennie. Hajszál a levesben.
Szűcs nem akar szuperhősöket teremteni: ha a plankingelő elesettnek is látszik, valójában nem az. Nem sérült hős, aki hamarosan elvérzik. Belenyugszik a világ rendjébe, de egyszerre bele is piszkál ebbe a rendbe. A hit erejét érzékelteti, mintha valakinek a fejében lévő érzéseket és gondolatokat látnánk megtestesülni. A megőrzést, hiszen alakjai nem rombolnak, nem semmisítenek meg semmit. Igaz, nem is építenek, csak használnak. Például a ló hátát, vagy a gumilabdák felületét. Szűcs számára a használat szabadsága fontos. És fordítva, a szabadság használata. Ha szilánk is megy az ujjunkba, amikor a padlóra vagy más deszkafelületre fekszünk.
Szűcs Attila Planking című kiállítása 2013. január 5-ig látható Budapesten, a Deák Erika Galériában.