A Deák Erika Galéria május végén Szűcs Attila legújabb festményeiből rendezett kiállítást, amely egész nyáron látogatható. Ha belépünk a kiállítótérbe, egyből a Medium című kép fogadja a látogatót, és ez már ki is jelöli a szemlélő számára a koncepciót: itt egy többlépcsős közvetítés részesévé válhatunk. A közlés többféle közvetítő közegen keresztül jut el a befogadóhoz, a festmények médiumok és objektumok egyszerre, miközben a befogadót magát ugyancsak médiummá avanzsálják.
Szűcs Attila festészetének egyik különlegessége a megkérdőjelezhetetlen mesterségbeli bravúron túl abban is rejlik, hogy olyan vizuális élményt teremt a maga eszközeivel, amelyet verbálisan problémás lenne ilyen pontosan és kifejezően megragadni. A festményei előtt csődöt mond a verbalitás, a nyelv korlátolt jelrendszerré válik, csak dadog. A munkái olyan komplex érzéseket hoznak felszínre a szemlélőből, amit aligha lehet szavakba önteni. A képeinek egy-egy aspektusára ugyan lehet reflektálni (főleg ami a technikai részét vagy egy bizonyos festészeti problémát érint), de az egész élményre nehezen. Ott áll a néző a festmény előtt, és ha akarja, ha nem, rázúdulnak az érzelmek. Hogy honnan fakad a képeinek ez a megmagyarázhatatlan hatása, az rejtély, és nem ez lenne az egyetlen rejtély az alkotásaival kapcsolatban. A kiállítás címe: A kétely és csodálkozás bősége többszörösen is releváns. Egyrészről ott az alkotó, aki rácsodálkozik a világra vagy kételkedik egy-egy jelenség valószerű mivoltában, másrészről pedig ott van a befogadó, akiből valamilyen mértékben ugyanezt váltják ki a látottak. Mondhatnánk azt, hogy ez egy korprobléma, hiszen az online térben számos manipulált képpel, videóval találkozhatunk és az illúzió olyan valóságos, hogy a néző könnyen elbizonytalanodik, csapdába csalható. Szűcs Attila alkotásai viszont nagyon is valóságosak, ahogy egy korábbi interjújában fogalmazott, a festmény „a valóság maximuma, az igazi létező”. (https://dunszt.sk/2020/01/03/a-festmeny-mint-a-valosag-maximuma/)
Egyetértek Hornyik Sándor megállapításával az új képek kapcsán, miszerint: „Egyszerre tűnnek konkrét és teoretikus tárgynak, valódi és képzeletbeli helynek, elvont és valós térnek is, ahol különféle dolgok – tárgyak, képek, metaforák, világnézetek, valamint organikus és anorganikus elemek – találkoznak össze egymással.” A fent említett Medium című alkotás sötétségből előbukkanó női arca egyszerre kelti az élet és a halál illúzióját, talán pont azért, mert mint közvetítő, maga is két világ vagy dimenzió határán áll. A szeméből illetve a szájából aláomló, leginkább ektoplazmához hasonlatos anyag kivilágít a képből, egyszerre kelt kíváncsiságot és undort, a szemlélőt elbizonytalanítja, hogy ez hihető-e vagy sem? Az ektoplazma spirituális szeánszok kísérőjelensége, amikor a megidézett dolog fizikai tulajdonságokkal rendelkező anyaggá válik. Hogy ez a történés megtisztulást vagy pusztulást hoz-e magával, az nyitott kérdés marad. Szűcs Attila festészetében már korábban is volt arra példa, hogy olyan jelenséget ábrázol, amely megmagyarázhatatlan, mindennapi tudásunknak vagy a tudománynak ellentmondó, gondoljunk csak a Spontán égés (2014.) című alkotására.
A legújabb festmények láttán az első szembeötlő probléma a tér hiánya, ugyanis a kiállított képek mindegyike nélkülözi a reális térelemeket. A művész korábbi alkotásai között még bőven találunk olyanokat, amelyeket a befogadó egy valós térhez tudott kötni (szobabelső, játszótér, galéria, kert, erdő, stb.), és ezáltal valamilyen kapaszkodót is talált az értelmezéshez, addig ugyanez a kiállított képekről már nem mondható el. A tér megfoghatatlan, viszont az idő annál nagyobb szerephez jut. Hiszen a történés mindig az időhöz kötődik, vagy egy belső időhöz vagy az objektíven mérhető időhöz. Az Afterglow (2014.) című alkotása bár ugyanúgy egy mozi vetítőterméhez kapcsolódik, mint az Endless movie, ám a korábbi képen csak maga a kivetítés látszik szellemképesnek, a mozi falai, székei határozottabb kontúrokkal vannak megfestve, és az egész képből harsányan kivilágít az Exit felirat. Az Endless movie esetében viszont minden elmosódik, mintha az egész alkotásra vonatkozna egy fotószerű dupla expozíció. Itt már nincs kijárat vagy bejárat, a fraktálszerű, az önhasonlóságra épülő kompozícióban a tér értelmét és lényegét veszti. A festmény felületén megjelenő pöttyök és lefolyások ugyanazt a benyomást keltik, mint amikor egy fénykép a fotókémiai hibáknak köszönhetően az évek során amortizálódik. Az alkotás azt az illúziót kelti, mintha a vegyszerek hatására rongálódna, roncsolódna a kép, azaz az idő múlását akarná tárgyiasítani.
Az idő nyomának és az ahhoz kapcsolódó változásnak, átalakulásnak a rögzítése a kiállítás további képeire ugyanígy érvényes, a Crystallizing carbon és az Emanation of from-like entetiescímű nagyméretű festményeknél látványos szín- és fényjátékkal jelenítődik meg. Az emberi szem számára láthatatlan mikrovilágot idéznek fel, amelynek törvényei egészen különböznek a makrovilágtól, miközben a kettő kölcsönösen hatással van egymásra. A Living mask with another selfesetében egy szoborszerű férfi arc duplázódik meg, amely kísértetiesen emlékeztet a művész Self portrait as a living mask (2016.) című festményére. Viszont az újabb képen két arc került átfedésbe, amely inkább kérdésekre, mint kijelentésekre sarkall. Talán a kétarcú Janust idézi meg, aki az átjárások, kapuk, a be- és kijárás védőszelleme? Netalán egy Doppelgänger létélmény, helyzet bontakozik ki a szemünk előtt? Vagy az a folyamat látható, amikor egy személyiségben bekövetkező változások kapcsán megszületik valami új, ami fokozatosan levedli magáról a régit? A kép továbbá a halotti maszkot is megidézi, ráadásul ha az Endless movie önhasonlóságon alapuló koncepcióján haladok tovább, akkor a halotti maszk halotti maszkjára is utalhat. De a festmény ugyanígy felveti a személyiség és a virtuális személyiség (vagy személyiségek) kérdését is, a kettő közötti kapcsolatot és egymásra gyakorolt hatásukat. Hiszen a tér ezen az alkotáson sem egyértelműsíthető, a reális, a fiktív és az online tér kapcsán ugyanúgy adekvát a problémafelvetés. Mintha egy elektronikus hálózatból vagy digitális térből bukkanna fel ez az arc és annak másolata.
A harmadik nagyméretű festmény a Toys-Buds-Skulls, mintha Szűcs Attila Skull buds (2012.) című munkájának továbbépítése lenne. A legkülönfélébb színes plüssfigurákból, játékokból, virágokból és koponyákból egy torony vagy gúla alakja épül fel, amihez ugyancsak sokféle értelmezést kapcsolhatunk. A látszólag egymásra dobált játékok, az azokból észrevétlenül kirajzolódó virágok és koponyák az emberi élet különböző stációit követik nyomon az idő múlásának függvényében, a gyerekkortól a halálig. Másrészt a forma felidézi Bábel-tornyának mítoszát, vagy egy civilizáció felépülésének és hanyatlásának szakaszait. Indukálhatja a szeméthalom képzetét, amivel mindent, a virágot, sőt akár az embert is árucikké aljasítja, s miután szükségtelenné válik a hulladék közé kerül. Az élénk színek ellenére nagyon nyomasztó érzést kelt a festmény. Ráadásul a virágok, mintha a belsőségekre vagy az élő húsra játszanának rá színvilágukban. A festményen egyszerre jelenik meg az organikus és az anorganikus, az illúzió és a realitás egy egészen bizarr ám unikális társításban.
Az Apparition és a Tiara című festmények már egy egészen más dimenziót érintenek, ami már a mítoszok és legendák világa. A Tiara női alakja Perszephonét idézi, az Apparition hátat fordító figurája Gaiat, olyan vonásokkal rendelkeznek, ami az ősképre, az archetípusra emlékeztet a kollektív tudattalan végtelen és megfoghatatlan tájairól. A Natural Cross pedig méltó párja a Stars in a Moorland (2015.) című festménynek, ám az újabb képen még erősebb kontrasztot képez a fény és annak hiánya. Ehhez a képhez is lehetne számos mitológiai utalást kapcsolni, a keresztforma eleve előhív egy olvasatot, de az csak leszűkítené az értelmezési lehetőségek körét. Mindenesetre egy biztos; Szűcs Attila legújabb képei egy másik világ médiumaiként működnek és nekünk befogadóknak nincs is más dolgunk, mint ráhangolódnunk ennek a másik világnak a rendjére és áramlására.
Megtekinthető:2021. május 27- július 30. Nyitvatartás: szerda-péntek, 12:00-18:00 óra között A galéria augusztusban zárva tart, de a tárlat előzetes bejelentkezés után megtekinthető.
Szűcs Attila számára az alkotás életforma, beláthatatlanul sok időt áldoz a munkájára. Új, idén készült képei kapcsán a képzőművésszel Vass Edit beszélgetett.
Bukowski a Hűhó című versében írja: „az illúzió az, hogy te csak szimplán olvasod ezt a verset/a valóság az, hogy ez/több, mint egy/vers (…) te ezt nem olvasod/egy lapon./a lap olvas/téged.” (Farkas Kristóf Liliom fordítása) Gyakran hasonlóan érzem magam a festményeid láttán, miszerint belőlem néz valami vissza a képeidről.
Sz. A.: Minden jó mű provokál, ha úgy tetszik kérdéseket tesz fel, és ez nyilván nemcsak a festészetre érvényes. Tehát szembesít saját magaddal, és ilyen formán ő kérdez, rólad akar megtudni valamit. Az érzés szintjén biztos, hogy ez van, ettől inverzzé válik az alkotói folyamat. De hát ezt szeretjük! (Nevet.) Mert ugye ez arról szól, hogy az üzenet, ami egyébként valahogy kódolva van a műtárgyban, életre kel, és tényleges mentális folyamatokat indít el benned. Olyan, mintha életszerűen találkoznál valakivel vagy legalább is azzal a gondolattal, amit az a műalkotás hordoz. Ráadásul minden egyes alkalommal újra átélhető, hiszen ez a katarzis kulcsmomentuma: miként lehet egy nagyon életszerű, mentális kapcsolatot teremteni egy alkotással, ami egyébként adott esetben egy halott dolog, mert a műtárgyak azok nem élnek, de mégis úgy csinálnak mintha.
Szűcs Attila
Ezek szerint egy festmény egy mentális szimuláció kivetülése a vászonra?
Sz. A.: Ha nagyon messziről indulok, akkor simán feltételezhető, hogy a teljes univerzum, amiben vagyunk, az egy nagy szimuláció, egy felfoghatatlan méretű halmaz, és akkor ennek mi pici részhalmazai vagyunk, ebben vagyunk játékosok. Egyrészt csak fantázia kérdése, hogy valaki ebbe bele tud-e helyezkedni, másrészt meg kellő énfeladás is kell hozzá, mert az ego mindig tiltakozik, hogyha sérülni látja a saját territóriumát. Az alapvetően egy személyes döntés, hogy mit fogadok el valóságos dolognak, vagy mit tolok el magamtól, ignorálok, választom le, és mondom azt, hogy ez lehetne akár valóságos is, de éppen azért, mert nem foglalkozom vele igazán, azért nem igazán része az életemnek. Tehát ez egy döntés. Amikor egy festménnyel foglalkozom, akkor az a valóság maximuma, az igazi létező valami, megkockáztatnám, hogy simán rivalizál bármi egyéb valósággal, sőt. Ez egy hosszú folyamat, ami több ezer évvel ezelőtt indult azzal a képfogalommal, amit egyáltalán detektálni tudunk a művészet történetében a maradványok alapján. Az eredendő kép az altamirai barlang falán egy nagyon erős szimuláció, tehát az illúzió szintjén is nagyon jól működő megtévesztés és akkor az ott a valóság része. Ennek sok fajta alakváltozását érhetjük tetten, a görög, római művészetben ennek külön hagyománya volt, hogy mi mennyire tud illuzionisztikus lenni. Eljutottunk azonban jelen pillanatban odáig, hogy a legkülönbözőbb deepfake, mesterséges intelligenciával generált képalkotó struktúrák miatt megrendült a bizalmunk a képben, mint olyanban. Ismét a festmény képviseli a valóságot. Az anyaga által, azáltal, hogy nyomon követhető az a gesztus, amit a festő létrehozott, a jelenléte, a gondolatai, ezeknek a rétegződése, ezeknek a komplexitása.
A digitálisan létrehozott kép már csak hit kérdése: elhiszem-e, hogy az van-e vagy nincs, hiszen bármilyen formában lehet manipulálni, hamisítani. De amikor találkozom egy egyedi műtárggyal, szembesülök vele és biztos lehetek benne hogy az a valami létező.
A kiindulópont az volt, hogy adott a valóság, ami a festészet által, virtuálisan jelenítődik meg, most pedig eljutottunk odáig, hogy a képek tengerében az egyetlen „valóságos” valóság a festészet, és minden egyéb virtuális.
Szűcs Attila: Girl with lightbox in hypercube (Oil on canvas, 240x200cm, 2019)
A 2019-es képeid közül a Buster Keaton című festményben nagyon sok értelmezési lehetőséget, valóságréteget látok, hiszen nézhetném úgy, mint egy portrét. Vagy az is eszembe jutott, hogy az egy tükörkép, ahogy a kisminkelt színész a forgatás előtt utoljára belepillant egy tükörbe és egy lámpa fénye megcsillan. Miközben a filmet is eszembe juttatja, amit kivetítenek a mozivászonra. Nagyon nagy játékteret enged az értelmezéseknek.
Sz. A.: Az eredeti játék az egy méltatlanul elfeledett Buster Keaton jelenet, igazából az provokálta ki ezt a festményt. Buster Keaton egyik filmjében az utcán sétál és benéz egy kirakat üvegén. Belül van valami konyhai szituáció és a konyhásnak nem tetszik, hogy őt bámulja Buster Keaton, egy palacsintát dob oda hozzá, de köztük ott van az üveglap és a tészta fölcsapódik az üvegre. Az egész jelenet zseniális egyébként önmagában is! De engem az fogott meg leginkább, hogy a palacsintának van egy nagyon absztrakt módon kezelhető ovális formája, ami egy festményre átemelve még több értelmezési lehetőséget hord magában, különösen akkor, hogyha ezt nem úgy fogom megfesteni, mint egy tésztát. Ez egy lapos, spaklival elkent, határozott kontúrral bíró sokszínű, absztrakt forma lett a festményen. Ráadásul az egész festmény olyan, mintha fekete-fehér lenne, miközben nagyon színes. Sok apró vibráló színből áll össze, gyakorlatilag egy erős optikai keveredés történik rajta, ami egy utólagos szépítés nyilván az eredeti, fekete-fehér némafilmhez képest. Az önmagában nagyon köldöknézős lett volna, hogyha arra számítok, hogy a vájt szeműek majd fölfedezik, ennek a képnek milyen köze van az eredeti filmhez, hiszen kevés olyan ember van, akinek beugrik ez a jelenet. De a nézők túlnyomó többsége – és ez nem az ő hibájuk – ezt a részét nem fogja tudni, és nem is kell, mert a festmény nem erről szól. Elég, hogyha olyan kérdéseket tesznek fel magukban, hogy mi ez a forma egyáltalán, hogy került oda, mi ez a fura színezés, egyáltalán milyen színe van ennek a festménynek? Azt gondolom, hogy ez jól sugallja azt az önkényességet és tulajdonképpen szabadságot is, amit a festészet meg tud tenni.
Szűcs Attila: Study of Buster Keaton (Acrylic and oil on canvas, 50x40cm, 2018–19)
Egy másik új festményed pedig Francis Bacont ábrázolja. Mi hívta életre ezt az alternatív portrét?
Sz. A.: Ő gyerekkorom óta nagy szerelmem, és van egy kedves portréja: az utcán megy meglehetősen kifejezéstelen bamba tekintettel, William Burroughs-al karöltve, akár egy átlagember is lehetne. A fénykép abból a korszakából való, amikor nem volt már fiatal, és látszott rajta, hogy nagyon sokat iszik. Mindenesetre már volt története, és hívott, hogy ebből fessek valamit. Nem volt egyszerű munka, nagyon sok olyan pontja volt a festménynek, amikor elveszni látszott. Elképesztően nehéz Francis Baconről bármilyen portrét festeni anélkül, hogy az ne legyen illusztratív. A saját maga festészetével annyira sugallja azt a kötelező absztrakciót, ami vele kapcsolatban megjelenik az emberben; ez volt az egyik erős kihívása ennek a festménynek. Jó tanulási folyamat volt, amit a nehézségeivel együtt nagyon élveztem. Legalább tízszer nekiszaladtam ennek a portrénak, és mindegyik alkalom nagyon izgalmas volt és mindig nagyon gyors. Gyakorlatilag újra és újra át lehetett élni Bacon fejét.
Szűcs Attila: Portrait of Francis Bacon (Acrylic and oil on canvas, 27x20cm, 2019)
A festészetedre jellemzőek a paradoxonok: kint-bent, felépülés-leépülés, felfedés-elrejtés. Mi lehet az oka ennek, te mivel magyarázod?
Sz. A.: Természetesen az utólagos értelmezési munka mindig szükséges. Látványosan leválna a festmény felületéről, hogyha intellektuális megfontolásokból próbálnék beleépíteni valamit, az mindig csak valamilyen hamisságot eredményezne. Egyszerűen azt látom, hogy gyakran az alapötletek is egy-egy paradox logika mentén alakulnak ki, merthogy ezt tartom hitelesnek. Ha a világ ilyen, akkor nem tehetek mást, minthogy ezt közvetítem, vagy erről próbálok valamilyen tudósítást nyújtani. Úgy gondolom, hogy a világ nagyon ellentmondásos, legalább is úgy van felépítve. Akár egy rettenetesen figyelmes szemlélő számára is ez egy nagyon erős jellemvonása, nem egyértelmű, hanem nagyon sokértelmű és ez óhatatlan magával vonzza a paradoxonok jelenlétét.
Mondok erre egy egyszerű példát: minden művész alapállása az, hogy megmutassa magát, miközben az igazi művészet attól lesz jó, hogyha azt látod, hogy elrejti magát. Akkor lesz jó, hogyha ez a kettő úgy épül össze, kéz a kézben kapaszkodva, hogy bevonz.
Amikor jó néhány évig rákattantam a planking jelenségre, akkor pont ezt vizsgáltam a jelenkor népművészetében. Valaki elzárkózik, eltakar, hassal lefelé fordul, kizárja magát, miközben arra gondosan figyel, hogy az egész dokumentálva legyen és megjelenjen a világhálón.
Az égés is visszatérő elem a munkáidon. Mi ennek az oka?
Sz. A.: Nagyon szeretem a tüzet. Két és fél éves koromban volt egy nagyon szerencsétlen balesetem. Valahogy az udvarról sikerült kibotorkálnom a mellettünk lévő fatelep területére, ahol volt rendszeresítve egy mély gödör, ahova időről időre behordták a fahulladékot és azt havonta egyszer felgyújtották. Akkor éppen volt egy ilyen begyújtás, és én beleestem abba a gödörbe. Csodával határos módon egy munkás éppen akkor arra ment, mert ez nem egy általánosan használt terület volt, ez a cigány ember meghallotta, ahogy én ott ordítozom, és kimentett. Leégett a teljes hajam, kicsit a jobb homlokom is, de nem lett nagyobb bajom. Viszont mindez nem riasztott vissza, azóta is nagyon szeretem a tüzet. Nyilván a gyerekkori kíváncsiságom is egy ösztönös vonzódás volt, csak rosszul csináltam, túl közel kerültem hozzá.
Ha jól tudom, rengeteget olvasol, milyen felfedezéseid voltak mostanában?
Sz. A.: Tegnap fejeztem be John D. Barrow: A semmi könyve című kötetét, még a hatása alatt vagyok. Ez egy természettudományos és ismeretterjesztő könyv, ami a nulla és a vákuum fogalmát járja körül. Nagyon izgalmas és gondolatébresztő, mindenkinek ajánlanám. Nagyon szeretem ezeket a tudományos- ismeretterjesztő könyveket. Egy indiai orvos, tudománytörténész, Siddhartha Mukherjee: A gén című bestsellere a gén fogalmát kutatja egészen napjainkig, sőt még egy picikét előreszaladt a jövőbe is, beláthatatlan távlatokat nyit. Szépirodalomból legutóbb Barnás Ferenc: Életünk végéig című könyvét olvastam, különösen lenyűgöző volt a temetői jelenetek sokasága és az elbeszélő én rezzenéstelen reflektivitása. Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve magával ragadott, olyan mintha egy huszonegyedik századi nőbe oltott Raymond Carver jelenne meg, minimalista nyelv, mély emberismeret.
Szerinted mi az oka annak, hogy ilyen könnyen tudnak hozzád kapcsolódni írók és előszeretettel választják a festményeidet könyvborítónak vagy akár meg is ihleted őket? Gondolok itt a Szivárványbalesetben megjelent írásokra.
Sz. A.: Megkockáztatom, hogy ennek rettenetesen prózai oka van. Én a festészetnek azzal a területével foglalkozom, ahol rendszeresen felbukkannak felismerhető elemek, ha úgy tetszik a figurativitással állandó párbeszédet folytatok. Vannak beazonosítható kapcsolódási pontok és ez nyilván nemcsak az írók, hanem bárki számára egy jó belépő lehet. Ha már az értelmezésnek egy síkja megvan, onnan tovább lehet lépni, lehet közelíteni a többi réteg felé.
Amikor ezen elgondolkodtam, arra jutottam, hogy te is költő vagy, csak vizuális költő.
Sz. A.: Ha onnan közelítem meg, hogy van egy adott felület, és az azt sugallja a nézőben, hogy különböző olvasatai lehetségesek, a háttérben pedig újabb és újabb jelentésrétegek húzódhatnak meg, akkor vállalom. Tehát úgy működik tulajdonképpen, mint a költészet logikája. Csak ott nyelvi áthallások vannak, én pedig a vizuális elemekkel teremtem meg ezt az áthallást. Egy holdudvart keletkeztetek, ha úgy tetszik. De szerintem minden művészet ezt csinálja, számomra a zene ugyanezt tudja közvetíteni, csak más módon. A hatás, amit kivált benned, bármennyire is absztrakt, meglepő módon mégis elementáris, és érzelmi viszonyod lesz vele.
Szűcs Attila: Cathedral (Oil on canvas, 200x140cm, 2019)
A Katedrális című festményed tetszik a legjobban az új munkák közül, amögött olyan tudatos komponálást feltételezek, mintha egy szimfóniát, vagy egy nagyregényt írtál volna.
Sz. A.: Inkább azt mondanám, hogy emögött rengeteg tapasztalat és kutatómunka van, de a lényeget illetően én ódzkodnék a tudatos jelzőtől. A puszta intellektus képtelen azt a komplexitást befogadni és azzal dolgozni, mint amivel egy igazán jó műalkotás operál. Éppen ezért az a benyomásom, hogy sokkal jobban teszem, ha egy alapos előkészítő munka után belevetem magam a festés folyamatába, és egyszerűen csak hagyom, had sodródjak vele. Ha közben elkezdek gondolkodni, az elég szerencsétlen, és akkor már érzem, hogy valami gond van. A száraz intellektus nem tud annyira összetett, ugyanakkor felszabadult döntéseket hozni, mint ha egyszerűen csak hagyom, hogy a tudatalattim vagy a sokkal bölcsebb énem törjön felszínre. Vagy mondhatnám azt is, hogy az isteni nyilatkozzon meg általam. Tehát nem én akarom irányítani, mert ha én irányítom, akkor annak alulfogalmazott vége lesz úgy is. Hanem azt mondom, hogy jó, akkor felejtsük el azt, hogy én vagyok az alkotó, ezt az egót próbáljuk meg valahogy háttérbe szorítani, és csak történjen az, aminek történnie kell.
Szűcs Attilának legközelebb idén május 5.-én nyílik kiállítása az A38-ban Horváth Márk és Lovász Ádám: Az eltűnés intenzitásai című könyvének bemutatója alkalmával.
Szivárványbaleset – Kortárs szépírók találkozása Szűcs Attila képeivel
Kinyitom a könyvet, és egy galériába toppanok. A bejáratnál Tandori Dezső szavai fogadnak: „Eddig a kép. Vagy éppen innen, / Innen a kép, mert eddig – eljut. / A pontos formában, a színben / oly némaság, hogy szinte halljuk.”
Sétálgatok a hófehér falak között, amelyeken Szűcs Attila festményei láthatóak. Némelyiknél hosszan megállok és elmerülök benne, a másik felelevenít egy régi emléket, a következő a szívemet facsarja, de olyan is akad, ami eszembe juttat egy másik műalkotást. Ezt a rendhagyó kiállítást Bazsányi Sándor nyitja meg számomra, a tárlatvezetőim pedig kortárs magyar írók-költők – mindegyik festménynél más- és másvalaki –, együtt nézzük a képet, és néhol rácsodálkozom, milyen eltérő asszociációfolyamot indíthat el ugyanaz a látvány. A kiállításom képei a Szivárványbaleset című könyvben elevenednek meg.
A kötet a Jelenkor Kiadónál jelent meg 2016-ban, antológiaként is tekinthetünk rá. Rimár Pétertől származott az ötlet, aki egyben mecénásként is közreműködött a könyv megjelentetésében. Kortárs írókat és költőket kértek fel, hogy válasszanak Szűcs Attila képeiből, és írjanak hozzájuk szövegeket, amelyeket aztán Bazsányi Sándor szerkesztett-formált kötetté. Az írások elrendezésének alapelve egyszerű: a festmények megalkotásának időrendi sorrendjében haladunk Szűcs Attila 1991 és 2015 között készült alkotásainak erdejében. Kivételt képeznek Térey János versei, illetve Nádas Péter briliáns esszéje, ők ugyanis több különböző évben készült festményre reflektáltak, így kerülhettek az antológia elejére.
Festészet és irodalom találkozása nem újszerű jelenség, mind a magyar, mind a világirodalomból számos példát lehetne felsorolni a két művészeti ág közötti szoros kapcsolatot demonstrálva. Ismerünk nagy festő-költő barátságokat, mint amilyen Gulácsy Lajosé és Juhász Gyuláé, illetve Ország Lilié és Pilinszky Jánosé, de persze hosszan lehetne folytatni ezt a sort egészen napjainkig (Krasznahorkai László és Max Neumann 2010-es Állatvanbent című közös munkájáig). A szövegek közül még mindig a Biblia vezetné a képzeletbeli ranglistát, ami hatást gyakorolt a festészetre. Ám arra is találhatunk számos példát, hogy egy festmény lép kapcsolatba egy szöveggel. Ottlik Géza Iskola a határon című művében például utalás van Velázquez Las Meninas című képére, és a tükör-probléma a regényben is megjelenik.
A Szivárványbaleset egyedisége abban áll, hogy itt több mint hatvan, egymástól teljesen eltérő karakterű és profilú szépíró szövegei szerepelnek Szűcs Attila képei mellett. Ebből fakadóan az írások minden lehetséges tekintetben különböznek egymástól, így hiábavaló erőfeszítésnek tűnik egyiket a másikkal összehasonlítani. Találunk a kötetben esszét, novellát, szonettet, haikut, szabad verset, drámai dialógust – a műfaji paletta a szivárvány minden színében tündököl. A megszokott szerepek felcserélődnek: most nem a kép illusztrálja a szöveget, hanem fordítva. Bazsányi Sándor pontosítja mindezt Átváltozások című előszavával: „Hol úgy történik a dolog, hogy az írások nagyon közel mennek a képhez, és ebben a közelségben, vagyis a klasszikus képleírás műfaji övezetében mutatják meg magukat […], hol meg úgy, hogy az adott képtől elrugaszkodva kínálnak sajátságos rálátást a képre […]. Kép és nyelv archaikus mintákkal rendelkező beszélgetéseseményére vagyunk tehát ezennel hivatalosak.” (12.) Természetesen az írások többsége a festmény nélkül, önmagában is megáll, mint ahogy Szabó T. Anna Origó című novellája a szerzőnő legutóbbi kötetében (Törésteszt, 2016) ugyancsak megjelent, de kép és szöveg párbeszéde ebben a megjelenési formában sokkal izgalmasabb játék. Több írásnál felfedezhető az intertextualitás, mint például Ambrus Judit Lányregényében vagy Kemény István Helyszínelők vitája című írásában. Gerevich András vagy Markó Béla szövegei pedig azért jelentettek ínyencséget, mert az általuk választott festményre több narrációs pozícióból tekintettek.
Azon túl, hogy a kiadványban szereplő illusztris szerzők mindegyike Szűcs Attila egy-egy képével folytat párbeszédet, az írások többségére jellemző, hogy – hasonlóan a festő alkotásaihoz – túllépnek a tér és idő hagyományos korlátain. Jó részük valósággal lebeg egy sem térhez, sem időhöz nem köthető sokadik dimenzióban. Földényi F. László a Felkészülés a sötétségre című festményhez írt esszéjében fogalmazza meg ennek a problémának a kvintesszenciáját. Hovatovább az a transzcendencia, ami Szűcs Attila képeire jellemző, átsugárzik a róluk készült szövegekre is. A dimenzió, ahova a festményekkel és szövegekkel karöltve átlépünk, gyakran maga a tudat, a tudatalatti vagy a kollektív tudat: az elme játszóterei.
Lány pirosban, 2012, olaj, vászon, 190x240cm. 2012
A Szivárványbaleset cím Szűcs Attila egyik, a kötetben szereplő 2014-es festményének címe, amely a halál pillanatát ábrázolja. A szivárvány szimbolikus jelentése ősidőkre nyúlik vissza. A Bibliában először az özönvíz történetben jelenik meg, miután Noé és családja újra a szárazföldre lép és az Úr megszólítja őket: „És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben. És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között” (Mózes első könyve, 9. fejezet, 14-15. vers). Ha pedig baleset, akkor ez ennek a szövetségnek egy véletlen, önkéntelen megszakadása, megszűnése. A szivárvány más népek (pl. görög, kelta, skandináv) mitológiájában is az égi régiókat köti össze a földivel, a halhatatlanok világát a halandókéval. Ha pedig a művészetre mint az (isteni) teremtő folyamatra tekintünk, akkor talán nem is olyan elrugaszkodott a gondolat, hogy minden egyes művészi produktum egy „szivárványbaleset”. „[É]s csak abba érdemes belefogni, ami nem ér.” (Kukorelly Endre: Rózsaég, 50.)
Szivárványbaleset – Kortárs szépírók találkozása Szűcs Attila képeivel, szerkesztette Bazsányi Sándor, Jelenkor, Budapest, 2016.
Vass Edit 1980-ban született Szegeden. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán végzett magyar nyelv és irodalomtanár szakon, azóta folyamatosan tanít. Könyvajánlói, recenziói, színház- és filmkritikái, esszéi és interjúi 2006 óta jelennek meg nyomtatásban és online.
