Centauri
Ahol a mű terem – Szűcs Attila műtermében
Fotó: Centauri
Miért vannak festmények, mikor ez racionálisan aligha indokolható? Miért vannak festők, mikor létezésük egészen valószínűtlen? Miért van Szűcs Attila, akinek létezése a festők körén belül is meglepő? Ez érdekel. Az emberlét általában, és e konkrét festő léte momentán.
2019.10.13. Indítsunk akkora frázissal, hogy lefagy tőle a szerver: a világ labirintus. Útvesztő egészen. De mielőtt tovább mennénk abba az irányba, milyen könnyű tévelyegni benne, szögezzük le hamar: ezer és ezernyi a kulisszája. Egyfelől úgy tűnhet, reménytelenül nagy és kaotikus, épp ezért könnyen nyel el végleg, másfelől épp ahány farkascsapda aknázza alá, épp annyi a titkos-fontos zugoly, ahol valami fontos forrong.
A világ megismerésével kezdődik a lét, és bizonyos értelemben azzal is ér véget.
Fotó: Centauri
Életünk végére is marad valami, amit nem értettünk meg, ha más nem, miért volt olyan, amilyenné végül alakult vagy alakítottuk. Ez a megismerés gyalázatosan foghíjas, ha csak szűk körben mozgunk, ha saját kulisszánkban töltjük időnk javát, vagy amiként divat mondani: „buborékban”. Bármi, ami biztonságot ad, legyen az otthon, ideológia, hit vagy kétely, csak akkor ér valamit, ha időről időre elhagyjuk, s bepillantást nyerünk olyasmibe is, ahová addig nem volt bejárásunk. Ez adatott meg nekem a minap, amikor ismét összeültem három jó emberrel. Írtam már róluk korábban is, amikor én láttam őket vendégül; a brókert (Rimár Péter), az irodalomtörténészt (Bazsányi Sándor) és a festőművészt (Szűcs Attila):
Velem együtt négy, merőben más élet, más hivatás, és más habitus. És mégis úgy ültünk egy asztalnál, mintha régóta ismernénk egymást. Mintha túl a rokonszenven, túl a vacsorán, túl a finom borokon, volna egy jól meghatározott közös ügyünk. S nyilván van is, de az oly egyértelmű, hogy szóba sem került, és deklaráltan talán sosem beszélünk majd róla. Nincs szükség rá. Elég annyi, hogy amikor egy asztalnál ülünk, fokozottan létezünk – én legalábbis több voltam velük, mint nélkülük.
Fotó: Centauri
Ezúttal ők láttak vendégül engem, jelesül Szűcs Attila festőművész, méghozzá a műtermében. Műterem. Az olyasmi, mint számomra a dolgozószoba. Egy festő számára talán hétköznapi helyszín, de nem nekem. Festészet. Titok, mágia, megfejthetetlen, legalább annyira, mint ahogy másoknak az irodalom vagy az írói létmód lényege. Vannak kedves-kedvenc képeim, de a keletkezésük épp akkora titok a számomra, amint mások számára egy regény keletkezése.
Attila volt olyan nagyvonalú, hogy fényképezhettem, másrészt engedélyezte, hogy e képeket itt megosszam. Sosem dolgoztam még műteremben. Sosem voltam ott, amikor egy kép először kerül értő szemek elé. Sosem tettem kísérletet arra, hogy megértsem, miként dolgozik egy festő.
Festeni vajon milyen lehet? Ugyanaz az érzés, mint üres papírt fűzni az írógépbe?
– üres doksit nyitni a gépen.
Fotó: Centauri
Vajon a festő számára, mit jelent belépni a műterembe? Ugyanolyan triviális, mint amikor nap mint nap felmegyek a dolgozószobába? S ugyanolyan gyakran, mint nálam, előfordul a festővel is, hogy azt érzi: ez a hely, ez, amit most tesz, nem akármi? Gyermeteg kíváncsiság ez bennem, nemcsak egy másik terület, másik szakma titkai iránt, hanem egy létező ember, létező festő személye iránt is. Nyilván nem dolgozik ugyanúgy, mint mások. Amint én sem. De akkor hogyan?
Tőlem is gyakran kérdezik: egyáltalán hogyan jut eszembe ilyesmi? Én is megkérdezném: egyáltalán hogyan fordulhat elő, hogy valaki ilyet fessen? Mi kell ehhez?
Fotó: Centauri
Tudtam, hogy ez érdekel. Tudtam, mert szeretem érteni, ha valahol valami lényegi történik. De most esik csak le igazán, mennyire nehéz feladat ez. Hányszor éltem át, hogy megpróbáltam elmagyarázni valamit abból, ami írás közben zajlik, s végül úgy éreztem: még ha sikerült is, valahogy ebben az egészben egyedül maradtam.
Magányosabb ilyenkor az ember, mint amikor egyedül ír éjjel, hisz akkor jó társaságban van, a szereplői között, de amikor a válaszával marad egyedül, az ordító nagy csönd.
Most értettem meg, hogy ez fordítva is igaz. A kérdező, a kíváncsiskodó is érezhet így, mint bizonyos szempontból én. Majd megveszek, hogy valamit megértsek a másik mágia, a festészet műveléséből, a cselekedetből, hogy egyik nap nincs egy kép, másnap pedig van, s nem is akárhogy van, ez a titok érdekel, úgy de úgy szeretném csak egy pillanatra megérteni-megérinteni, s mit kell látnom? Ez aligha jöhet össze.
Fotó: Centauri
Én is látom, ha jó egy kép, mondani is tudok ezt-azt, persze, naná, de a lényeg a képben marad, és – gondoltam – talán valami abban a térben is, amit műteremnek mondanak. Ahol történik valami, történik egy szakma, történik valami fizika; festékek, olajok, színek, alapozók, fúrók, vásznak, anyagok és anyagok jönnek-mennek, csillognak, szaglanak, száradnak, s végül ott a kép.
A kép, amely a műterem összes eszközének és alapanyagának fokozott létével együttesen sem indokolható.
Balról jobbra: Rimár Péter, Szűcs Attila, Bazsányi Sándor – s középen a kép (Fotó: Centauri)
Csodaszép volt, ahogy előjöttek a képek, a többiek meg azt hihették, a képekkel nem is törődök, csak kattintgatok, csak Rimár Péternek mondtam, hogy engem a keletkezéstörténet érdekel. A genezis. Az alfa. A folyamat.
Miért vannak festmények, mikor ez racionálisan aligha indokolható. Miért vannak festők, mikor létezésük egészen valószínűtlen. Miért van Szűcs Attila, akinek létezése a festők körén belül is meglepő.
Ez érdekel. Az emberlét általában, és e konkrét festő léte momentán. A fények, a recsegő padló, a csönd, a színek, a hatás. Amikor Bazsányin jól látszik: most épp egy képpel találkozik; ezzel itt életében először. Amikor Rimár Péterről fényévekről ordít, hogy egy képpel épp meghitt viszonyba kerül. Ki tudja, miért? Miért épp azzal?
Bazsányi Sándor (jobbra) épp egy képpel találkozik (Fotó: Centauri)
Rimár Péter, a kép, és kettejük között valami (Fotó. Centauri)
Miért épp tegnap este? Miért épp ez a négy ember? Miért épp ez a négy sors?
Szép ez.
Mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a boncasztalon?