Születési helye: Miskolc

Batykó Róbert, Braun András, Horváth Gábor, Mátrai Erik, Szűcs Atilla kiállítása

Miskolci Galéria, Miskolc
2007. október 18—november 15.

  Meglehetősen szokatlan kurátori hívószó — kiállítási koncepciót jelölő kritériumként — a szülőhely megnevezése egy képzőművészeti rendezvény esetében. Ez a szempont legfeljebb egy biográfia összeállításakor, vagy egy monográfusi vizsgálódás részeként lehet mérvadó, nem pedig hasonló szakmájú emberek együvé rendezésekor. Legalábbis látszólag. A Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum azonban hosszú évek óta, igaz rendszertelenül, de egy olyan kiállítás-sorozatot folytat, melynek a címében egy nagy M betű, majd egy szám szerepel. Az előbbi Miskolcot jelzi, az utóbbi pedig azoknak az egyetemistáknak a számát, akik abban az évben miskolciként a Képzőművészeti Egyetem hallgatói voltak.
A kiállítás-sorozat jelzi a Miskolci Galéria azon törekvését, hogy egyrészt újra és újra emlékeztesse a tanulmányaik miatt a fővárosba távozott fiatalokat: szülővárosuk visszavárja őket, másrészt minduntalan figyelmezteti a főleg presztízs- rendezvényekre koncentráló város vezetését a fiatalok hiányára a helyi képzőművészeti életben.
Most Batykó Róbert ötlete alapján egy kiállítótérben mutatnak be öt művészt: bár már mindegyikük a fővárosban él, Miskolcról indultak, akár egy iskolából, azonos mesterektől, tanároktól kaptak útmutatást és kedvet ahhoz, hogy a képzőművészet felé forduljanak. Többük pályáját iskolás éveiktől nyomon követi a Miskolci Galéria, hiszen visszajáró diákjai voltak a Galéria Alkotóházában szervezett Nyári Képzőművészeti Szabadiskoláknak, rendszeres beadói és többszöri díjazottjai a Miskolci Téli Tárlatoknak. A hajdan valóban pezsgő kulturális és művészeti élettel rendelkező Miskolcon mára — arányát tekintve — minimálisra csökkent az aktív képzőművészek száma, nemzedékek tűntek el, vagy nem is léptek színre. Mindenesetre hiányoznak a városból, hiszen az utóbbi években majd egy egész művészgeneráció halt ki itt. Feledy Gyulának, a művészek helyi doayenjének ugyan önálló múzeuma van, de a fiatalokat nem nagyon akarja vagy bírja haza csábítani a város. Miért?
Miért vendégek a miskolci művészek Miskolcon? Miért indulhattak ők csak innen és nem máshonnan? Táptalaj-e a rozsdaváros? A válaszok előtt nézzük az előzményeket, kissé messzebbről indulva. Az 1960-as, 1970-es években kialakult Miskolcon egy olyan, viszonylag független nagyvárosi kultúra, amely kevésbé volt jellemző a többi vidéki nagyvárosra. Ennek oka több összetevőben kereshető. Egy nemrégiben rendezett építészeti tanácskozáson elhangzott, hogy az egyik ok talán a város töredezett történelme lehet: Trianon után e kis kereskedőváros kellett, hogy átvegye az elcsatolt Kassa szerepét a régió kulturális centrumaként (itt létrehozva pl. a Jogakadémiát), ugyanakkor művésztelepével pótolnia kellett Nagybányát is, természeti környezetének hasonlósága miatt. Az 1945 után mintegy 30 ezres zsidó kolóniáját elvesztő város kulturális talpra állását elősegítendő ide telepítik a szintén elcsatolt Selmecbánya műszaki egyetemét, és ezzel egy időben óriási (szocialista) fejlesztések indulnak a város nehézipari üzemeiben. A volt kisváros újra nőni kénytelen: több tízezer embert szívnak fel vidékről a munkaerőhiánnyal küszködő gyárak, akiket szintén a városban kellett letelepíteni. Az ily módon több urbanizációs ugrást elszenvedő város fizikai és szellemi történelme nem egy szerves és folyamatos fejlődési utat járt be: belső érését, növekedését, koherens világának kialakulását rendre külső körülmények szakították meg.
Az 1950-es évektől a pártvezetés által folyamatosan és hathatósan „támogatott” város arculatán meg is látszott a fejlesztő igyekezet: fél belvárosát lebontották, helyén panel lakótelepek épültek, szétzilálták és pusztulni hagyták a történelmi részeket, gyárak települtek a lakóépületek közvetlen közelébe, stb. A várost folyamatosan fosztották meg egykori múltjától, elvágták azokat a szálakat, fizikailag is kimetszették a mindennapok azon közegeit, melyek az egykori békés polgárváros életére emlékeztetnének. A város politikai súlya ezzel a pusztítással fordított arányban nőtt: bázisát a helyben dolgozó, sok tízezer alulképzett munkás és munkásnő alkotta. Az ily módon mesterségesen felpumpált városba áramló sok-sok „állami” pénznek és egyéb támogatásnak, a helyi hatalom akkumulálódásának, a rombolás és „újjáépítés” mellett voltak egyéb, pozitív hatásai is: működő és prosperáló színház, műteremlakások, épülő kultúrházak, sportlétesítmények, és mindezektől nem függetlenül, kissé lazábbra engedett gyeplő a kultúra helyi irányítóinak kezében.
Ez utóbbi tette lehetővé olyan kulturális és művészeti csoportok, informálisan szerveződő közösségek létrejöttét, melyek megszületésére Budapesten kívül kevés volt az esély. Miskolc, mint erős bástya, politikailag megbízható helynek számított, ellentétben a gyanús helyen (nyugaton) fekvő Győrrel, Szombathellyel vagy Péccsel. A gyorsan fejlődő nagyváros hagyományai már nem folytonosak, a kulturális kohézió már nem az egészet, csak részeket tart össze, kialakul egy olyan gazdasági és kulturális rétegzettség, ahol már többféle kulturális beállítódás, értékrend él együtt, természetesen létrehozva saját szélsőségeit is.
A lezajlott gyors átalakulás nyomán létrejött a már izolálódó csoportok egyfajta multikulturális együttélése, mely egy zártabb kultúrájú városi közösséghez képest jóval nagyobb fogékonysággal, érzékenységgel bírt minden új és idegen hatással szemben. Így jöhetett létre az első hazai rockfesztivál Diósgyőrben 1973-ban, jazz kocsmák és klubok nyíltak szerte a városban, kisgalériák és helyi zenekarok léptek a színre, egyfajta „fél underground” kulturális közeget hozva létre.
A kialakult nagyvárosias szubkultúrák mellett létezett egy nem túl széles, humán érdeklődésű társadalmi csoport, amely mindenhol a művészeti élet szerves és elengedhetetlen része. A különböző területekről érkező humán értelmiség Miskolcon persze sosem volt különösebben progresszív, de mégis egy érdeklődő, éltető, befogadó közeget teremtett a helyben élő és a művésztelepre gyakran ellátogató művészeknek. A rendszerváltással bekövetkezett társadalmi mozgások következtében ezek a laza közösségek felbomlottak, az addig otthont adó intézmények megszűntek vagy átalakultak. Mire most kiállító művészeink generációja színre lépett, ez a korábban barátságos akolmeleget biztosító humán civil hátország is nagyjából eltűnt. A nyolcvanas évek 220 ezer lakosából mára körülbelül 180 ezer maradt a gazdaságilag elszegényedett városban. Az emigránsok nagy része természetesen az életviteli váltásokra képes, innovatív fiatalokból állt. Az itthon maradottak e nehéz években a túléléssel voltak elfoglalva, nem jutott elég energia a személyes körön túli, szűkebb társadalmi közösségek kialakítására. A csak lassan magához térő városban szinte teljesen hiányzik az a fiatal vagy középkorú yuppie réteg, az a független, anyagilag jól szituált alkalmazott vagy vállalkozói kör, amely Budapesten már évekkel ezelőtt nekilátott friss, kortárs gyűjteményének létrehozásához. Néhány kivételtől eltekintve egyelőre ugyancsak hiányzik az eddig klasszikus modern, 20. századi festészetet gyűjtő bővebb vállalkozói kör is, amelyből (divatból, gazdasági megfontolásokból, vagy természetes igényből), mára már többen átmerészkedtek vevőként a kortárs művészet területére.

*

E hosszú bevezető tulajdonképpen csak a kiállítás címadásával kapcsolatban kereste a választ, a miértet a múltra, bár sokkal inkább a hogyan lenne a fontosabb kérdés Miskolc szempontjából, a jövőre vonatkoztatva. „Szikes talajon a vadvirágok” írja Bán András művészeinkről a katalógus rövid előszavában, de utána megkérdezi: „Pécs mellett még mindig ez az a hely Pesten kívül, amelynek van valamilyen művészeti kisugárzása, inspirációja?” Talán.
A kiállító művészek közös indulása sokféle útba ágazott el. A bemutatott munkák — egy két darabtól eltekintve — friss, jórészt idei művek, jól mutatják tehát az életutak (életművek) pillanatnyi keresztmetszetét. Ha mindenáron egy közös fogalmat keresünk az öt művész mostani alkotásaira, akkor leginkább egy csúnyán hangzó szó, a banális jut először eszünkbe. Persze rögtön leszögezem, pozitív értelemben. Mint téma, banalitás egy csupasz cintányér, egy ütvefúró, egy flex (Batykó), banális dolog néhány félkörben álló, földet bámuló rendőr, egy elrontott ütésén mélázó golfjátékos (Szűcs), egy videókamera oldalnézete, vagy a csobogó víz (Mátrai), banális téma a festék lecsepegő foltjai a vásznon (Braun), vagy a fémlemezzel elkent, elhúzott festék félig-meddig véletlen játéka (Horváth). Banalitások ezek, de csak annyiban, mint ahogy a közhely mögött ott az igazság, százféle gondolat: a látszat egyértelműsége mögött azonban majd minden esetben felfejthető rétegeket találunk, a szó fizikai és jelképes értelmében egyaránt.
Üdítőek a minden nagyotmondást és harsányságot nélkülöző képek, printek és videómunkák. Talán válaszok a hétköznapokon, hétvégéken és ünnepnapokon szavakban és képekben ránk ömlő és kivédhetetlen szenzációkra, idétlen és értelmetlen hírekre és újdonságokra. A mindennapok világában üres és érdektelen figurákból „izgalmas és színes” tévéegyéniségeket varázsolnak, egy csapásra átalakít és vonzóvá tesz a mobiltelefonod, felszabadít és lazává tesz egy bugyiba rejtett szárnyasbetét, hódító macsóvá egy sportos kisautó, nem beszélve az egész életedet és társkapcsolataidat megváltó fogkrémekről, rágógumikról és izzadsággátlókról. Ám a dolgok itt megfordulnak: a fogyasztás társadalmában szenzációs újdonságként tálalt dolog valójában jelentéktelen semmiség, míg itt, a képeken, a látszólag jelentéktelen ügyek valódi tartalmakat rejtenek.
Manapság már nagy dolog, ha valami csak az, aminek látszik. A fenomenológia „vissza a dolgokhoz” felszólítása tükröződik gyakran e munkákon. A „sokat beszél, keveset mond” igazságát elismerve általában szűkszavúak a kiállítás tárgyai, talán belátva a közlés bonyolultságával együtt járó későbbi értelmezési nehézségeket. Ha a képzőművészetet „imaginált, de nem vokalizált emberi beszédnek” fogjuk fel, akkor az öt művészt nagyon tudatosan és átgondoltan, tömören fogalmazó alkotónak láthatjuk. Még szavaink is annyira hadilábon állnak a mögöttük álló jelentéssel („szavainkat általában az tölti meg, akihez intézzük őket, valami magából merített s nem tőlünk származó értelemmel”, mondja erről Proust), akkor pedig hogyan viszonyuljunk a képekhez és jelekhez, melyeknek jelentése és értelme még sokkal mélyebben rejtőzik bennünk.
Batykó Róbert Cintányérjait és kéziszerszámait felfoghatjuk egyszerű csendéletekként, vagy jól megoldott par excellance festő gyakorlatokként, de nézhetjük, mint különböző térbeli és síkbeli elemek egymáshoz rendelt együttesét is. Hasonló módon, Szűcs Attila festményei lehetnek tájképek alakokkal, vagy figurák életképszerű ábrázolásai egy meghatározhatatlan zárt térben, kissé szokatlan szituációban, öltözetben. Ráadásul az alakok itt nem is annyira személyek, mint inkább bábuk, vagy a fotó teréből kivágott és a festmény síkjára visszahelyezett tárgyak. A történés teljes hiánya tölti be e képeket, ami alól talán csak a Félkörben álló rendőrök kivételek, de bármit is csináltak vagy tettek nemrég, valami közbejött: „úgymaradtak”, mint egy panoptikum megdermedt alakjai. Ahogy Szűcsnél a történés, úgy Batykónál a hangok hiányoznak, az óriás cintányérok néma csöndje tölti be a nagyméretű képek tereit. Ez a mozdulatlan, vagy csak nagyon lassan mozduló idő olyan, mint a csendes nézés, amikor a fogalmak tárgyiasult léte — igaz általunk —,de mégiscsak időben történő valósággá válik.
Braun András és Horváth Gábor az előzőekkel ellentétben nem alakokból, tárgyakból és fogalmakból dolgozik: mindketten virtuális síkokat és tereket hoznak létre, melyek persze valóságosak. Braun a különböző oldószerek vegyi hatását használva játssza ki egymás ellen a festékeket, amelyek kénytelen-kelletlen szabályos, vagy szabálytalan mintázatokká rendeződnek. Gyönyörű és kívánatos képek jönnek így létre, bármelyik megállná a helyét viaszosvászon mintaként is, nagy kár, hogy a piacon csak kockásat, virágosat és szarvasost árulnak. E pop artra emlékeztető képek újabban applikációkkal bővültek, bár ez már egy kicsit becsapás, mert ott is a festékek játékát látjuk, ahol már idegen anyag került a vászonra.
Horváth nem vegyi, hanem fizikai eljárással hozza létre különleges faktúráit, amelyek lényegében bonyolult struktúrák is, hiszen a többféle festék „elhúzása” egy — általunk — csak kevéssé érzékelhető térbeli rétegzettséget is eredményez. Ezek a létrejövő mintázatok részint szándékosan, részint véletlenül jönnek létre, hiszen az eljárásokból adódóan a végeredmény nem száz százalékosan befolyásolható. Emiatt e művekben fellelhető némi játékos elem, ami azonban nem csökkenti a képek élvezeti értékét, a természet is gyakran űz hasonló játékokat velünk. Az univerzumban mindenhol mintázatokat látunk: élő és élettelen rendszerekben, galaxisokban és sejtrendszerekben, társadalmi csoportokban és szabályosan rezgő folyadékban, a matematikában és a táncparketten. S bár újabban a kinezológia már a nagy és kis energiájú mintázatokat is felfedezte, talán elég a közismert Rorschach-tesztre gondolunk, ahol a szabálytalan mintázat olvasata lelki életünk állapotáról árulkodik.
Mátrai Erik sajnos nem állította ki a kiállítás katalógusában publikált nagyszerű videó-ikonjait, a Keresztút sorozatát, a Gömb című installációját pedig csak egy videódokumentáció mutathatta be, ugyanis az acb galériában történt kiállítása után* egyelőre megszűnt létezni. A sziszifuszi munkával készült rövid életű mű a mennyezetről lógó cérnaszálakra erősített apró fehér papírdarabkákból állt oly módon, hogy a papírdarabok az UV fénnyel megvilágított sötét terem közepén „lebegve” egy 180 cm átmérőjű gömbfelületet rajzoltak ki. A még videófilmen is megejtő látványt nyújtó installáció egyszerre könnyed és erőteljes, transzparens varázslat. Az eredetileg is „videóra írt” Kútkereszt különböző kutak, csobogók és szökőkutak egy pontból rögzített mozgóképei. A négyzet alakú vetített felületen, annak középpontjára szimmetrikusan tükrözve, kaleidoszkópszerűen jelennek meg a képek, melyeken valamilyen irányból folyamatosan csorog, ömlik vagy lövell a víz. A központi szimmetria egy új, állandón változó struktúrát állít elő, ugyanis a képek folyamatosan egymásba úsznak, a kalodába zárt víz örökös körforgása pedig egy organikus geometriát eredményez, melyben egy örökösen átalakuló keresztforma az alapmotívum.
A szimmetrikus négyszereződés miatt elképesztő misztikus ábrák születnek, a hatásosan kevert zene pedig csak felerősíti ezt az egyszerre liturgikus és mágikus hatást.
* Egyszerűen. Mátrai Erik kiállítása, acb Kortárs
Művészeti Galéria (www.acbgaleria.hu), Budapest,
2007. máj. 4—jún. 8.