Péter György

A közelmúlt és az emlékezet

Tárlat

Szépfalvi Ágnes egyik képén (Anna és a hegyek) egy álromantikus - felhők, köd, Wagner - hegyi táj előtt egy félmeztelen lány kezét hajához emeli. Csakhogy mindez csupán a látszat, afféle trompe l'sil. Szépfalvi egyik finom festői trükkje ugyanis a folyamatos perspektíva élménytől való óvatos félrehúzódás. Mint a Hokusai vagy Hiroshige XIX. századi metszetein, a közel s a távol között, e képen is eltűnt a középtér. Ez azonban nem pusztán elméletileg érdekes művészettörténeti utalás, a konzisztens, egységes, perspektíva által teremtett képtér helyén mindkét esetben izolált, magukba záródó képsíkokkal és "szereplőkkel" találkozunk.

Amennyire meg tudom ítélni: ez az izoláltság nem pusztán festői szándék, hanem minden bizonnyal e képek egyik legfontosabb sajátosságaként tarthatjuk számon azt. Van, amikor ezt a distanciát Szépfalvi kifejezetten didaktikusan festi meg. A Horror Vacui címu képen az előtérben ballonkabátot viselő fiatal, magába húzódó fehér nő tűnik elénk, éles ellentétben a háttérrel, egy ázsiai metropolis írásjelekkel, reklámokkal telezsúfolt síkjával. Ebben az esetben Szépfalvi narrációja szinte képregényszerű, a "magány" meséje azoknak a filmeknek a világát idézi, melyekhez ez az életmű oly sok szálon és sokféleként kötődik. Azt, hogy Szépfalvi munkásságának a "kívülállás" az egyik legfontosabb sajátossága, Tóth Krisztina írta meg épp az ÉS-ben, 2003 júniusában. Az, hogy a kiváló költő ismerősként üdvözli ezt a kívülállást, talán nem meglepő, ha e helyütt felidézzük egyik versét. "Múltkor a metrón egy idegen arcban a szemedbe néztem. / Vannak ilyen napok amikor minden úgy emlékeztet. / Valaki valakire leszállsz elébekerülsz mégsem. / De ez egy másik év ami múlt folyton nem létezhet..." (Küld egy mosolyt)

Szépfalvi legsajátabb festői problémája ugyanis szorosan összefügg mindazzal, amit korunkban az emlékezetért való küzdelemként írunk le. Mindazok, akik e képen feltűnnek, bizony nem csupán a térben állnak elveszetten, de az Idő történetében is. Mikor is történt ez vagy az? Pontosan, mint is volt? Távol és közel épp oly idegenek, mint ma és tegnap. (Tóth Krisztina egy másik sorával: "A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé" (Havak éve). Ott van például Szépfalvi egy másik képe, a Tiszta helyzet. Mindössze abban vagyok biztos, hogy ez a kép Michelangelo Antonioni Nagyítás címu filmjének egyik jelenetével függ össze. A háttal álló férfiban sokkal inkább magát a rendezőt gyanítom, mint a most elhunyt David Hemmingst, a film egykori főszereplojét. A nő a képen félreismerhetetlen: Vanessa Redgrave az, semmi kétség. De hogyan is vannak azok ezzel a képpel, akiknek a fenti nevek mit sem mondanak?

S ez az az kérdés, amiért nem tartom pusztán önkénynek, hogy e kritika keretei között még egy kiállításra hívom fel az olvasó figyelmét. Szűcs Attila Vesztesek című tárlatán két képen is feltűnik egy ismeros arc, Kádár János portréja. Mindkét kép fotográfia alapján készült, vélhetően ugyanazon a kongresszuson, ahol az MSZMP egykori főtitkára, majd rövid ideig elnöke épp "előadói beszédeinek" egyikét tartja. Az egyik képen több háttérfigura közt Leonyid Iljics Brezsnyevet is felismerhetjük, a másikon pedig mintha Gromiko ülne Kádár mögött. Mikor történt ez? Itthon volt vagy Moszkvában? Már nem tudom. ("A havak éve volt.") Ha úgy véljük, hogy mindez feltétele a kép interpretációjának, akkor - úgy gondolom - részben tévedünk. Szűcs Attila úgy játszik a történeti emlékezettel, a politikai valóság hagyományával, mint Szépfalvi a térrel. S nem véletlen, hogy Szűcs képeinek "hősei" is teljesen izoláltak. Maga Kádár is, amint e kiállítás többi szereplője, önarcképén maga a festő vagy Buster Keaton, mind életviláguk nélkül tűnnek elénk. S persze van mindebben némi letagadhatatlan trükk: emlékezetpróba is. Ugyan, hányan jönnek még rá, hogy kit is ábrázol a kép. Vanessa Redgrave az ott, vagy épp Kádár? S mit is változtat a kép jelentésén, ha tudjuk, hogy ki is volt az.

A festői provokáció igen rafinált eljárás. Egy középkorú ember, kitüntetéssel a zakója hajtókáján, talán egy emelvényen áll és beszél. Épp olyan tévedés ez, mint mikor valaki az Utolsó vacsorát egy izgatott asztaltársaságnak látja - mit sem hallván az ikonográfia jelentésteremtő szabályairól. Van-e hát ikon, ikonográfia nélkül? Attól tartok, hogy Szűcs Attila festőként, mintegy véletlenül megoldotta a mai magyar politológiának nevezett bolondokháza lakói által még végiggondolni sem mert kérdéseket. Ugyanis mindez nem állásfoglalás kérdése csupán. Nincs itt mit magyarázni, hogy ki lenne a "másik", az "ellenség", mi magunk kik lennék. Az ott egy férfi a képen, aki valahogy a szereplője volt a közelmúlt történetének. Előttünk élt, itt járt ezen a földön. Épp annyi közünk lehet hozzá, mint a többi képen szereplőhöz. Mikor volt? A havak éve volt fehér úttalan úté semmi másé.

Ez a két kiállítás arra mutat, hogy a mai magyar festészetben végre jelen vannak azok az alkotók, akik képesek arra, hogy kilépjenek az 1989 utáni magyar neoavantgárd szcéna legkínosabb bűvkörébol: a transzcendentális infantilizmus csapdájából.

(Szépfalvi Ágnes [Ludwig Múzeum] és Szűcs Attila Vesztesek című [Deák Erika Galéria] kiállítása.)