A vakfolttól a buborékmemóriáig

kultura@hetivalasz.hu
7. évfolyam 42. szám, 2007.10.18.

Bubble Memory címmel nyílt meg "tematikus" retrospektív tárlat Szűcs Attila 1991 és 2007 között született műveiből a Wax Kultúrgyárban. A november 18-ig látható kiállításon a festőművész mintegy 70 alkotása látható.
Megnyitóra várva sétálgatok a még szinte üres termekben. Az őszi alkony bágyadt fénye fokozatosan kerül egyensúlyba a benti lámpákéval: a külvilág már csak homályos sejtésként szüremlik át az ablakon. Mintha a gyártelepi presszóudvar halovány látványa maga is festményként lógna a falon. Milyen nagyszerű ez a kiállítóhely! WAX - lassan megszokjuk az új nevet. Kár, hogy olyan ritkák manapság itt a tárlatok. Ám ha mégis, akkor az valódi esemény. Tavasszal Nagy Kriszta testi-lelki mezítelensége borzolta a kedélyeket, az ő botrányoktól sem mentes életművének bemutatásával indult újra az egykori MEO. Az őszi évad választása csendesebb, de ugyancsak örvendetes: ezúttal Szűcs Attila gondosan rostált gyűjteményes kiállítása tölti meg a nagy kiállítótereket.
Az alig negyvenéves művész jó egy évtizede a legsikeresebb kortárs festők közé tartozik. Fotórealizmusban gyökerező figuratív képei megtalálhatók a Magyar Nemzeti Galériában és a Ludwig Múzeumban éppúgy, mint a legjelentősebb magángyűjtők otthonában. A mostanihoz hasonló volumenű, gyűjteményes tárlatára eddig mégsem került sor - ki tudja, miért. Bencsik Barnabás és Oltai Kata, a kiállítás kezdeményezői azonban nemcsak akkor döntöttek bölcsen, amikor meghívták Szűcs Attilát, hanem akkor is, amikor hagyták, hogy ő tartsa kézben a kiállítás rendezését. Szűcs nagy fegyelemmel nyúlt saját életművéhez. Vállalta inkább, hogy fontos periódusok - a Tisztaszoba- vagy a Buster Keaton-sorozat - kimaradjanak a válogatásból, mintsem hogy a zsúfoltság érzetét keltse a mégoly tágas térben. A művész az anyag összeállításakor ugyanúgy járt el, ahogy festeni szokott. A kihagyás, a törlés, a vakfolt - festményeinek oly jellegzetes elemei -, azaz a "hiány" ekként metaforikusan a bemutatott életműre is érvényessé vált, mintha épp e hiátusok révén válna a tárlat autentikussá, egésszé.
Szűcs meditatív művész. Képei nem engednek azonnal közel magukhoz. Megkövetelik a figyelmet, a szó leghétköznapibb értelmében. Hosszan kell nézni, hogy a fotográfia-pontosságú, mégis homályos víziót felfogja a szem, majd a tudat. Akárha világosból szürkületbe tévedünk, hol a pupilla tágulásához időre van szükség, hogy a látószerv megkapja az elegendő fényt. Akárha életlen lencsén keresztül nézünk, és az agy korrekciója kell hozzá, hogy megértsük, amit látunk. Mint mikor félrenyomott illusztráció kerül a kezünkbe, vagy kifakult fényképet találunk valamelyik fiók mélyén. Talányos világ. Nem értjük pontosan: a képek néha mintha belülről világítanának, máskor épp fordítva, mintha vegyi úton bomlanának le, roskadnának össze a színek. Szűcs Attilát régóta foglalkoztatja a látás problematikája. Valószínűleg ő az első és egyetlen "vakfoltfestő". Tanultuk biológiából: ahol a látóideg átlépi a retinát, ott nincsenek érzéksejtek: ez az úgynevezett vakfolt. A vakfoltot a lényegéből fakadóan "nem látjuk" - Szűcs mégis megfesti. Tájain nagy vörös pacni vagy éppen kis lakkozott maszat zavarja meg a látványt.
De ha a szem ennyire esendő, milyen esendő maga a tudat! Kollektív memóriánkból kitörlődnek a részletek. Emitt Kádár János szónokol, háttérben elmosódott arcok, egyiküket még felismerjük, Brezsnyev az. Az egykor fontos eseményt lassan elnyeli a múlt. Egy másik: Hitler kutyája nélkül. Az elszürkült Führer előrehajol, talán megsimogatná a német juhászt, ha ott lenne. De nincs. Hiányzik a képről. A magántörténelem, a hétköznapi emlékezet sem pontosabb: egy-egy kirándulás, találkozás, gyermekkori emlék éppúgy visszahozhatatlanul az idő ködébe vész.
A legújabb képeken új fogalom és egyben új elem tűnik fel: a buborékmemória. "Számítógépes memóriatípus, amelyet tárolóként a 70-es évek közepén alkalmaztak" - tudósít a katalógus. Nem értek a számítógéphez, csak használom, de azt hiszem, ez az eljárás már nincs divatban. De talán nem is lényeges. Szűcs Attila vásznain mintha épp a vakfolt fordítottja lenne. Ahogy amaz kitakart valamit a látómezőből, emitt a buborék az, amelyben kirajzolódik a rögzített kép: búvárok, szerelmesek vagy épp - különös ötlet - autót evő két oroszlán és más történetek vizuális lenyomatai. Történetek, amelyek homályban maradnak előttünk, s amelyeket a megfejtés reménye nélkül is képesek vagyunk hosszan, végtelen hosszan bámulni.