László Gárdonyi

Képsíkok párbeszéde

Szűcs Attila munkáiról

A kép a képben disznóvágást ábrázol. Véres hóban állják körül a férfiak a tetemet, és 
készülődnek a belezéshez, miközben távolabbról gyerekek csoportja figyeli a folyamatot. A 
realista kép előtt, annak síkjával mármár túlzottan is kiszámítottan párhuzamosan, két 
múzeumlátogató halad el, az egyik beletörődve tolja kerekesszékbe szorult társát, utóbbi a 
képre néz, megtörve, szomorúan. 
A jelenet érdekességét nem témája, vagy frontális beállítása adja, hanem az a képi ötlet, 
hogy a háttér az előtér figuráin átszüremlik, mintha azok félig átlátszóak lennének. Ettől a 
megoldástól a kép először álomszerűvé, szürreálissá válik, hogy aztán a háttér/téma 
dialektikusan felfogott ellentétpárjának a példázatává váljon, melyet kényelmesen végig lehet 
ragozni a város/vidék, elitkultúra/tömegkultúra viszonylatokon. 
A következő kép is múzeumi keretben mutatja magát: fiatal nők állnak klasszikus, fürdőző női 
aktok előtt. Itt is átszűrődik a háttér, de a két sík viszonya tovább bonyolódik azzal, hogy az 
egyik női aktnak nincsen képi háttere. Balról a második nő hátán jól kivehető az alak, míg a 
festmény csak a válla elejéig tart. A “nőkről alkotott kép” ami a hátteret adja, így kitárul, és 
absztrakt, általános beszédmóddá válik, ami egyben a testi szépség eszményi voltán kereszül 
előírás is lesz: éppen azoknak a testeknek a látványát hivatott szabályok közé szorítani, 
melyeken átszűrődik. 
A Lány színes csíkokkal című kép első látásra nem illik bele ebbe a koncepcióba. Pedig itt is 
két, egymásra vonatkoztatott síkfelület összjátéka adja a kép értelmét: Az a láthatatlan felület, 
ami, Alberti szavaival élve, ablakot nyit egy másik világra, tehát lehetővé teszi, hogy a rajta 
elterülő festékrétegek térben ábrázolják a lány karjait és arcát, haját, illetve a címben is jelzett 
színes csíkok, amelyek ugyanennek a felületnek a megkerülhetetlen síkszerűségét 
hangsúlyozzák. A két különálló részt a szemlélő vizuális képzelőereje köti össze: a színes 
csíkok néha ponchoként látszanak, mintha átragadtak volna az illuzórikus térbe, máskor 
meg a felismert fej veszíti el térbeliségét és lesz, ami tulajdonképpen mindig is volt: festékfolt. 
A két sík így tulajdonképpen a modern festészet klasszikus kérdését, az illuzórikusság és a 
síkszerűséget problémáját veti fel, egyetlen heterogén felületen. 
Ugyanez az alapproblémája a Felkészülés a sötétségre című képnek. Tányérsapkás, 
katonának látszó alakok állnak a mezőn, nem tudni természetes puszta, vagy letarolt csatatér. 
A jobboldali alak mintha eligazítást tartana a másik kettőnek, pálcájával elmutat valamerre 
kifele a térből. A három alak mintha észre sem venné mi lebeg felettük, egy három 
dimenzióba elhelyezett áthatolhatatlanul sötét négyzet. Ez a nem evilági alakzat 
megváltoztatja a fényt, ahogy a kép szélén elhomályosítja a részleteket, és mintha valami 
hatalmas fényforrás világítaná meg hátulról. Malevich szuprematista ikonja tájképi 
környezetben? Kétféle értelmezés is kézenfekvő lehet: a síkszerűség győzelme az illúzió felett, 
vagy éppen ellenkezőleg: a fekete négyzet perspektívikus beforgatása a térbe és így inkább a 
klasszikus figurativitás diadala? Esetleg Tarkovszij Zónájának mágikus középpontja? Valami 
isteni cenzúra? Nem tudom. A sötétség által ébresztett nyugtalansággal csak úgy tudunk 
megküzdeni, ha tudatosítjuk magunkban a képiség tapasztalatait.


ifj. Gárdonyi László 2014, 12, MOZGÓ VILÁG