László Gárdonyi
Képsíkok párbeszéde
Szűcs Attila munkáiról
A kép a képben disznóvágást ábrázol. Véres hóban állják körül a férfiak a tetemet, és
készülődnek a belezéshez, miközben távolabbról gyerekek csoportja figyeli a folyamatot. A
realista kép előtt, annak síkjával mármár túlzottan is kiszámítottan párhuzamosan, két
múzeumlátogató halad el, az egyik beletörődve tolja kerekesszékbe szorult társát, utóbbi a
képre néz, megtörve, szomorúan.
A jelenet érdekességét nem témája, vagy frontális beállítása adja, hanem az a képi ötlet,
hogy a háttér az előtér figuráin átszüremlik, mintha azok félig átlátszóak lennének. Ettől a
megoldástól a kép először álomszerűvé, szürreálissá válik, hogy aztán a háttér/téma
dialektikusan felfogott ellentétpárjának a példázatává váljon, melyet kényelmesen végig lehet
ragozni a város/vidék, elitkultúra/tömegkultúra viszonylatokon.
A következő kép is múzeumi keretben mutatja magát: fiatal nők állnak klasszikus, fürdőző női
aktok előtt. Itt is átszűrődik a háttér, de a két sík viszonya tovább bonyolódik azzal, hogy az
egyik női aktnak nincsen képi háttere. Balról a második nő hátán jól kivehető az alak, míg a
festmény csak a válla elejéig tart. A “nőkről alkotott kép” ami a hátteret adja, így kitárul, és
absztrakt, általános beszédmóddá válik, ami egyben a testi szépség eszményi voltán kereszül
előírás is lesz: éppen azoknak a testeknek a látványát hivatott szabályok közé szorítani,
melyeken átszűrődik.
A Lány színes csíkokkal című kép első látásra nem illik bele ebbe a koncepcióba. Pedig itt is
két, egymásra vonatkoztatott síkfelület összjátéka adja a kép értelmét: Az a láthatatlan felület,
ami, Alberti szavaival élve, ablakot nyit egy másik világra, tehát lehetővé teszi, hogy a rajta
elterülő festékrétegek térben ábrázolják a lány karjait és arcát, haját, illetve a címben is jelzett
színes csíkok, amelyek ugyanennek a felületnek a megkerülhetetlen síkszerűségét
hangsúlyozzák. A két különálló részt a szemlélő vizuális képzelőereje köti össze: a színes
csíkok néha ponchoként látszanak, mintha átragadtak volna az illuzórikus térbe, máskor
meg a felismert fej veszíti el térbeliségét és lesz, ami tulajdonképpen mindig is volt: festékfolt.
A két sík így tulajdonképpen a modern festészet klasszikus kérdését, az illuzórikusság és a
síkszerűséget problémáját veti fel, egyetlen heterogén felületen.
Ugyanez az alapproblémája a Felkészülés a sötétségre című képnek. Tányérsapkás,
katonának látszó alakok állnak a mezőn, nem tudni természetes puszta, vagy letarolt csatatér.
A jobboldali alak mintha eligazítást tartana a másik kettőnek, pálcájával elmutat valamerre
kifele a térből. A három alak mintha észre sem venné mi lebeg felettük, egy három
dimenzióba elhelyezett áthatolhatatlanul sötét négyzet. Ez a nem evilági alakzat
megváltoztatja a fényt, ahogy a kép szélén elhomályosítja a részleteket, és mintha valami
hatalmas fényforrás világítaná meg hátulról. Malevich szuprematista ikonja tájképi
környezetben? Kétféle értelmezés is kézenfekvő lehet: a síkszerűség győzelme az illúzió felett,
vagy éppen ellenkezőleg: a fekete négyzet perspektívikus beforgatása a térbe és így inkább a
klasszikus figurativitás diadala? Esetleg Tarkovszij Zónájának mágikus középpontja? Valami
isteni cenzúra? Nem tudom. A sötétség által ébresztett nyugtalansággal csak úgy tudunk
megküzdeni, ha tudatosítjuk magunkban a képiség tapasztalatait.