A csendélet – ma
Csendéletek
Ernst Múzeum

2004. szeptember 5- október 3.

Ha nem a műfaj festészet-történeti fogalma, hanem az Ernst Múzeum kiállítása alapján próbálkoznánk definiálni a “csendélet” mivoltát, vagy mindössze arra keresnénk választ ezen a tárlaton, “mit jelenthet a csendélet ma?” — biztos, hogy belebuknánk a feladatba. Vagy a rendezői szándék épp ez volt, hogy ez a belső eldöntetlenség ajzza fel a figyelmet? Hogy e klasszikus műfaj — meglehetősen laza — hagyományos sztenderdjeinek és a mai, sokféle deformációinak, dekonstrukcióinak látens ellentmondásait akarták bemutatni?

Épp fél ezredéve, 1504-ben festette Jacopo de’ Barberi az első önálló csendéletet (hisz a táblaképek részeként korábban is szerepeltek csendéletszerű tárgyi együttesek). Ez a nevezetes kép bizonyos értelemben szó szerinti natura morte — csak egy csupasz faldarab látszik rajta, amin egy vadászaton lőtt fogolymadár teteme, egy vértezett kesztűpár meg egy nyílvessző függeszkedik együvé akasztva (München, Alte Pinakothek). Érdekes, hogy e képtípus későbbi “karrier”-je milyen szaggatottan, szinte hányatottan alakult — első siker-periódusa elsősorban a németalföldi és francia festők munkái révén jött el a 16-18. században; aztán egy más fajta másodvirágzása köszöntött be az impresszionisták, a korai modernek körében. Ők már nem is a tárgyak, a natúra dús, érzéki anyagszerűségét, hanem a szín/forma konstrukcióját analitikus módon ragadták csendéleteikben. Azaz csekély a homogenitás a képtípus tradíciójának; még az is elég bizonytalan, mely szerint zsínórmércének az vehető, hogy egy csendéleten csak élettelen tárgyak láthatók (mert akkor mit kezdjünk a flamand virágcsendéletek bogaraival vagy egyes mesetereknél a zsákmányokat őrző ebekkel?). — Ha ilyen — vagy ehhez hasonló — szórványos tapasztalatok birtokában, mondhatni lazán és elfogulatlanul közelítjük meg a Nagymező utcai kiállítás tereit, akkor persze abban is (majdnem) biztosak lehetünk, hogy ott posztmodernitás csendélet-felfogásának megnyilatkozási formáit látjuk majd... Ám éppen ebből ébredet fel bennünk a “Csendéletek”-kel kapcsolatos érdeklődés, kíváncsiság: az “arché”-val, a tradicionális elemekkel sokszor fölényesen és szellemesen játszani kész (bár a velük való megbirkózásra ritkán vállalkozó) kortársi piktúránk milyen új perspektívát, megvilágítást hoz elénk? Megmozdítva, bátran felvillanyozva egy műfaj tetszhalottnak, muzeálisnak hitt esélyét.

Az Ernst Múzeum magyar festők — többségében az elmúlt évtizedből való — munkáiból összehozott kollekciója inkább ennek a műfajnak az angollal (still life) azonos tartalmú magyar megnevezéséből, asszociációiból késztet kiindulni, mondhatni metaforikus jelszószerűséggel. A bemutatott furcsa és lényegében inkoherens halmazban talán csak az teremt némi egyeztető rendet, hogy a festők, akinek többsége csak egy-egy képével szerepel, valahogy frivolizálva közelít a témájához, amit az is felerősít, hogy a képcímmel valamilyen epikus, szituatív poén is kapcsolódik sokszor a műhöz. Annyit azért meg lehet állapítani, hogy ezen a kiállításon a csendélet-kép fogalmának tágításához különféle festői ötleteket kapunk. A koncept művészet sajátos inkjekciója érződik a jelen helyzetben, ami azt eredményezi, hogy sokszor odacsempészve érzi az ember a képek több-kevesebb fogalmi dimenzióját, a kép (péládul a csendélet-kép) eszméjének kritikai boncolását, a többoldalú vizuális felfogás trouvaille-át, vagyis a “csendélet” fogalmának parafrazeálását. Ha kiállítási térszerkezetként és elrendezési koncepció terén valamivel szerencsésebb lenne a tárlat (egy nagyobb és egy tőle elszakítva egy kisebb terem, közöttük az installációk számára fenntartott — a bejárást megszakító — benyílók), abban az esetben mindez talán együttesen kiadhatna valami érdekfeszítőbbet, tagoltabb művészi beszédet, élményt. Így azonban a benyomások vegyessége, némi zavar, az egymást alig-alig erősítő festői kép-elgondolások kontrasztossága jut inkább érvényre.

Nézzünk pár művet, közelítési módot — közelebbről. Csernus Tibornak például négy remek, voltaképpen ‘klasszikus’ csendélete függ a kiállításon. Hipotetikus kiindulópontnak vehetők ez a művek, még ha ki is rínak az együttes jellegből. Több évszázad távlatából idézik meg a műfaj talán legjobb mesterét, Chardint idézik; igaz, megfestésük egész valőrjével, színeinek, fényeinek hűtöttségével, a látásmód objektivitásával rejtjelezve egy más kor más festőjének látásmódját, mentalitását. Egy másik terem sarkában, a Csernus-képektől messze kapott helyet a műfaj hasonlóan erőteljes szellemű, modern változata, Halász András képe. Egy csupasz tekercs van a képtérbe odafektetve, érdekes diagonális tér-beállításban — az anyag csupaszsága, spontán feszültsége és óvatos feltárulkozása hatja át a szürkés-barnás-fehéres festményt. Szemadám György finom képe (Csendélet régi képpel) a régi németalföldi trompe-l’oeil típusú csendéletek új variációját hozza — egy vertikális, mintázott barna falfelületen merészen, szürrealisztikus hatással tagolja szét a festő a tárgyi elemeket — a betét-képet, a csengőt és egy ódon kalitka árnyképét. Károlyi Zsigmond játékállatai, -figurái (Darth Valér és társai) sajátos, mágikus jellegű kékes-zöldes fény-térben — és szinte az az érzésünk: örökkévaló megvilágításban — állnak, üldögélnek a figurák. Különös hatású, lebilincselő ez az imagináció (sőt, még nem is “magányos”, mert Károlyi eszközei Tamás Claudia egyik képén is visszaköszönnek).


Tagadhatatlan tehát, hogy akadnak szóra érdemes, jó és erős képek is a falakon — a probléma a közöttük létesíthető koherenciában rejlik. Hogy még az említettek is — magukban szóló szólamok, egymással szinte köszönő viszonyban sem lévő festői koncepciók kerülnek egymás mellé. Mintha csak lazán összehoztak volna itt valamit, hogy aztán a néző válogasson, tallózhasson a vegyesben. Ahol még az is kiüt, ami autonóm a maga módján (és most tekintsünk el a csendélet szobrászi módjaitól, az installációktól, amelyek szinte határtalanná tágítják a kulcsfogalmat). Hiszen ha El Kazovszkij itt szereplő imaginatív képét (Lakatlan sziget, III) vesszük példának okáért, az is csak határ-fogalomként lehet csendéletnek nevezni. Bal térfelén ugyan szerepel egy jellegzetes motívumokból komponált tárgyi együttes, ami azonban a kompozíciónak csak egy — bár lényeges — részlete és csak a vízió szerű tájkép perspektivikus összefüggésében kapja meg kompozicionális értelmét. Kőnig Frigyes festett és fafaragvány reliefként replikált vagy Wahorn András munkája (Meglökött csendélet) bizonyára e művészek egyéni kiállításán — az oeuvre önkörén belül — érvényt szerezhet magának, itt azonban a kontrasztok szinte kaotikus övezetében inkább csak a festői kísérletezés egy-egy példájának hat. Talán érdemes lenne még egyszer másutt, máskor valamivel kiforrottabb elképzeléssel ezt a csendélet-ügyet elővenni. Mert, mi tagadás, “van benne valami”; de hogy mi, most nem igen ismertük meg.