KÉPKIÁLLÍTÁS
1994. március 17 -április 7.
önarcképfotó a kiállítás meghívóján
Az ember egyebet sem tesz itt, mint szellemi életlehetőségeket teremt magának írja Franz Kafka akinek parabolái olyasféle viszonyban állnak szerzőjükkel, mint azok a képek, melyeket Szűcs Attila készít. Ez a kiállítás olyan tevékenységbe enged bepillantani, melyben a kép alkotásának folyamata nem más, mint egyfajta élettechnika A nagyméretű olajképek és a kisebb gipszmunkák egyaránt miértek megfogalmazására késztetik a nézőt. Miért kerül az emberi test természetellenes kimerevített pózban? Mit keres egy vászontekercsből készített polaroid kép egy olajkép közepén? Miért pont egy ananász bukkan elő abból a gipszfelületből, amelyben egy másik képen síelő alak fotója süllyedni látszik. Miért csak bizonytalan ködön át szemlélhetjük az amúgyis elmosódott körvonalú oltárt (vagy rózsalugast?) Ki az a figura, aki reliefszerűen jelenik meg egy szabálytalan formán, s mit jelképezhet a mellette lebegő (?) piros kövecske? Miért van ceruzarajz applikálva az egyneműnek tűnő olajképre, vagy a fehér gipsz-táblára? Miért pont az, és miért pont oda?
Úgy tűnik, hogy ahhoz a logikai struktúrához, melyben ezek a kérdések magától értetődőek,. Szűcs Attila képeinek világa másféle felfogást reprezentál. Ezeknek a munkáknak nagy része kollázs-szerű applikáció, melyeken a művészi önkény egymástól különbözo dolgokat ütköztet. A gondolkodás centruma a képeken megjeleno motivum, de nem hozza magával a képbe tárgyi konnotációit. Az azonosítható tárgy sokkal inkább olyan minoséget képvisel, mely párbeszédet folytat a képben jelenlevő másik minőséggel. Ez a dialógus lehet játékos, sőt kockázatos, s lehet ambivalens érzések szülője. Ez a másik minőség tudniillik gyakran nem más, mint jó bevált (?) képnézési és értelmezési szokásrendszerunk. A képeken fotók, rajzok bukkannak fel, nevezhetjük ezeket talált képeknek. Attól függetlenül, hogy a művész valóban találta avagy készítette őket, a nagyobb egységbe emeléssel kisajátitotta, elsajátította ezeket a képeket. Ez fordul elő olyankor, amikor egy kép vagy látvány megérint bennünket, beleszeretünk, s nem tudjuk levenni róla a szemünket. Olyasfajta kapcsolat alakul ki közöttünk és a kép között, amelyet nem tudunk kifejezni a nyelv jeleivel: olyasmit és oly módon közöl, amit és ahogyan csak egy kép tud. A látás élménye nem más, mint egyfajta képi gondolkodás (mely azonban nem azonos a képekben való gondolkodással). Ahogyan a fogalmi gondolkodás során nyelvi képződményeket formálunk, a képi gondolkodás sem választható le a kép alkotásának aktusáról. A nyelv is alkot képeket, de a kép képisége nem fordítható le a maga egyediségében: olyan univerzális világ, melyben nem a logos az úr. Szűcs Attila ezt a képi gondolkodást folytatja, amikor a kisajátított elemeket átalakítja, más minoségekkel társítja, s így alkotja meg képeit. Ez koncentrációt, meditativ összpontosítást igényel. Ezekben a képzőmuvészeti értelemben vett képekben egy bizonyos gondolkodásmód van jelen. (S errőlszólva foleg negatív meghatározásokkal élhetünk.) Ezek az egyféle szellemi állapottal kapcsolatban lévő "belső tájképek" nem demonstrálnak: nem illusztratívak és nem didaktikusak. A művészt az a nézőpont érdekli, ahonnan a világot, dolgokat, önmagunkat a legpontosabban látjuk. Ez a pozíció nem vizuális, hanem logika és világszemlélet által meghatározott, s ebből a nézopontból a valódi, lényeges összefüggések válnak láthatóvá. Égi nézőpont, mely metafizikai vonatkozásokkal bír. Ennek a pontnak az elérése nyilván csak kitüntetett pillanatokban lehetséges, melyben egyfajta kegyelmi állapot valósul meg. Ha reprezentálnak valamit ezek a képek, akkor ezt az élményt, ezt a csodát kinyilatkoztatásszerűen reprezentálják.
Szűcs Attila képei azonban nem narratívak, nem szimbolikusak, nem metaforikusak. A bennük rejlő gondolkodásnak a művek nem állomásai, nem vizualizált illusztrációi, nem dokumentumai. Magának a képnek az alkotása a gondolkodás, a szó legszorosabb értelmében vett képzőművészeti tevékenység. Ennek forrása a dolgokhoz való intim viszony. A képalkotás első döntő lépése a motívum kiválasztása, mely önkényes belső döntésen alapul. Akarat és vágy egy tárgy, egy kép, egy lehetőség továbbgondolására: ezek számunka titokzatos dolgok, titkok, melyek nem várnak megfejtésre. Bár a motívum affirmativ, jelentése "átúszik" önnön lehetőségein: a magával hozott logika, nézőpont, élmény, szenvedély reprezentánsa az adott képi világban. A művész a képet nem felépíti, hanem építi, nem cél, hanem egy lehetőség, egy gondolatkisérlet mozgatja.
Így a kép nem szól valamiről, nincs túldimenzionált jelentése. A kép létrejött, mert létrejöttének lehetősége Szűcs Attila gondolkodásában fennáll. Nem közlésvágy artikulálja, hanem az érzékenység. Ez mutatkozik meg a visszafogott, egy-egy vizuális elemre koncentráló képeken, a festett felületek finom, árnyalat és faktúrabeli különbségeiben. A gipsz felületei hátborzongató, már-már nemcsak vizuális hatást gyakorolnak arra a nézore, aki belemegy a játékba, s jut ameddig jut. Hangsúlyozottan nem célja ezeknek a műveknek valamilyen hatást kiváltani, azonban nagyon erősen provokálnak a velük való foglalkozásra. A kétféle jelrendszert kombináló (és egyben ütköztető) képi logika olyan ambivalenciához vezet, amely utat mutat a kép által képviselt gondolkodás, vagy legalábbis erre "érzékenyíti" a nézőt. Nem találunk azonban olyan könnyen olvasható vizuális nyelvet (következetes szabályokkal és konzekvens jelekkel), mely által az összes kiállított képet olvashatnánk. Ami összeköti oket, az egy olyan szemlélet, mely a dolgokhoz fűződő elmélyült viszonyon alapul. Analízis és személyesség, melyek konzekvenciáit a képalkotás során vonja le a művész. Ez nem tisztán tudatos folyamat: a formaalakítás néha csak hosszú idő múlva, visszatekintve nyeri el jogosultságát.
Szűcs Attila festményei bizonyosságok arra, hogy a kép nem helyettesít semmit. A lírai vizuális élmény (a művészé és a nézőé egyaránt) nem verbalizálható. Nem hatolhatunk a felszín mögé, amely mögül olyan titok sugárzik át, melyet érteni nem, érezni jobban, de leginkább látni lehet.
Szoboszlai János
Balkon_1994-1592424014__pages125-125.pdf
SzucsAttila19901999_035_086__pages27-27.pdf
Painting Show
Attila Szűcs show at the Bartók 32 Gallery
March 17-April 17 1994
selfportrait on the invitation card of the exhibition
“One does nothing other than create for oneself intellectual life opportunities” - writes Franz Kafka whose parables stand in the same relation to their author as these pictures do to Attila Szucs. This show allows us to glimpse into an activity in which the process of picture making is none other than a type of technique for life.
Both the large-scale oil paintings and smaller plaster works provoke the viewer to ask a series of whys. Why does the human body take up unnaturally stiff poses? What is a polaroid picture of a roll of canvas doing on an oil painting? Why is it precisely a pineapple which peeps out of that plaster surface in to which the photo of a skiing figure seems to sink on another work? Why can we only view the anyway blurred outlined altar (or rose bower) by means of an uncertain code? Who is that figure who appears like a relief in an irregular form and what does the dangling (?) red stone next to it represent? Why is a pencil drawing applied to a seemingly homogeneous oil painting or to a white plasterboard? Why this precisely and why there precisely?
It seems that when compared to the logical structure in which these questions arise the world of Attila Szucs’ pictures represent some sort of other conception. Most of these works are collage-like applications in which in which things collide which differ in their artistic arbritrariness. The centre of thought is the motif appearing in the pictures but it does not bring object connotations to the picture with it. The identifiable object rather represents a quality which continues a dialogue with the other quality existing in the picture. This dialogue can be playful, indeed risky and it can be the bearer of ambivalent feelings. This other quality is often none other that a well-known (?) system of analysing and looking at pictures.
In the pictures photos, drawings appear, we could call these found pictures. Independent of the fact that the artist really did find or make them he has expropriated, attained these pictures by raising them into the greater unit. This happens when a picture or a spectacle touches us, we fall in love with it and cannot take our eyes off it. Such a relationship comes about between us and the picture that we cannot express with linguistic signs: it communicates something on such a way that only a picture can. The experience of seeing is non other that a kind of pictorial thought process (but which is not the same as the thought processes in the pictures). Just as during conceptual thinking we form linguistic formations, so pictorial thinking can not be separated from the act of picture-making. Language also creates pictures, but the pictorialness of the picture can not be translated into its own specialness; a universal world where logos rules, Attila Szucs continues this pictorial thinking when he transforms the expropriated elements, pares them with other qualities and thus creates his pictures. This requires concentration, meditative focus.
In these pictures, seen in a fine art sense, there is a certain way of thinking (about which we experience primarily negative definitions). These “Internal landscapes” that exist in relation to a sort of intellectual state do not demonstrate, are not illustrative and are not didactic. The artist is interested in that viewpoint whereby we see the world, things, ourselves in the most precise way. This position is not visual but is determined by logic and attitude and from this viewpoint the true, essential connections become visible. A heavenly viewpoint which carries metaphysical references. The attainment of this point is obviously only possible in certain moments in which a kind of state of grace is manifested. If these pictures represent something then they represent this experience, this miracle in a revelatory way.
But Attila Szucs’ pictures are not narratives, are not symbolic nor metaphysical. The thought processes within them are not stations, not visualised illustrations, not documents of the works. The creation of the picture is itself the thought process, fine art activity in the strictest sense of the term. The source of this is the intimate relation to things. The first decisive step in the making of a picture is the choice of motif, which takes place on the basis of an arbitrary internal decision. Will and desire, the development of an object, a picture a possibility: these are mysterious things for us, secrets which do not await answers. Although the motif is affirmative, its meaning traverses its own possibilities: the representation of a logic, viewpoint, experience and passion which it bears within it in the given pictorial world. The artist does not construct his pictures but builds them, driven not by an aim but by a possibility, the experiment of an idea.
Therefore the pictures do not speak of something, they have no over-dimensionalised meaning. The picture came into being because the possibility of its existence was in Attila Szucs’ head. It does not articulate the desire to communicate but sensitivity. This is shown in the reserved pictures which concentrate on a single visual element, in the subtle shade and factural differences of the painted surfaces. The plaster surfaces’ spine-chilling, by now not mere visual effects, influence those viewers who enter the game and go as far as they go. These works definitely do not seek to produce effects but they do prompt us to engage with them. The pictorial logic which combines (and conflicts) two types of sign systems leads to an ambivalence which leads the way to the thought process represented by the picture, or at least “sensitises” the viewer to it. But we do not find such easily readable visual language (with subsequential rules and consequential signs) which we can read in all the pictures exhibited. What connects them is an attitude which is based on a profound relation to things. Analysis and personality, the consequences of which are inferred by the artist during the making of the picture. This is not simply a conscious process: the shaping of form can sometimes only gain legitimacy after a long time, in retrospect.
Attila Szucs’ paintings prove that the picture cannot be substituted by anything. The lyrical visual experience (the artist’s and the viewer’s) cannot be verbalized. We cannot penetrate behind the surface, from behind which such secrets radiate which cannot be understood but can perhaps be felt and can best be seen.
János Szoboszlai
Translated by Emma Roper-Evans