Kedves Közönség!

Emlékeznek a 2001. Űrodüsszeia c. film utolsó tíz percére? Arra, amikor a parancsnok már megküzdött a fedélzeti számítógéppel! Ez a gép túl okosra sikerült, és beleőrült a félelembe meg a magányba, és félelmében fellázadt, és megölte az űrhajó teljes legénységét. A parancsnok tehát kénytelen volt kikapcsolni a gépet, de erre nyugodtan használhatjuk az ölés szót is. Ezek után a parancsnok egyedül maradt egy irányíthatatlanná vált, és sírnivalóan lassú űrhajóban, egy olyanban, amilyent útnak indítani csak az emberi butaság lehetett képes. Gondoljunk bele! A hazatérés legcsekélyebb esélye nélkül, mélyen bent a semmiben. Ekkor jön az a bizonyos utolsó tíz perc. Egy másik civilizáció leszállítja az űrhajót. A parancsnok agyában talált homályos emlékképek alapján berendeznek neki egy nyomasztó, a földi rokokóra emlékeztető termet. Gondoljunk bele: tíz év utazás után mire emlékeznénk a saját szobánkból. Más itt pedig nincs, és nem is lehet, csak is az, ami a fejünkben még megvan. Ha emlékszünk, milyen volt pl. a tollunk, akkor toll itt is lesz, de nem biztos, hogy fog is, mert pl. a betétre hiányosan emlékszünk. A könyvespolcunk képe ugyan megvan, de a könyveket nem lehet kivenni, és nincsenek lapjaik sem. Azokkal a tárgyakkal kell tehát a parancsnoknak leélnie az életét, amikre emlékszik. A civilizáció, ami rátalált, gondoskodik a táplálásáról és a leveg​őjér​ől, és ennyi. Nem jönnek be hozzá sem most, sem máskor; soha többé. Talán mert nem olyan félék, akik bejöhetnének. A parancsnok ül, háttal nekünk. Egyszer Csak megfordul. És máris öreg. Lehet, hogy teljesítette a feladatát, kapcsolatot teremtett, és ettől valami végtelenül jó kezd​ődik mostantól az emberiségnek, ez lehet, de az biztos, hogy ez az ember itt fog megdögleni ennél az asztalnál, ebben a szobában X fényévnyire a Földtől.
Gyerekkoromban egyszer egy modern gondolkodású pap elmagyarázta, hogy a pokol legújabb kutatások szerint nem üstben fővő emberekből, meg patás futó​k​bol áll, hanem ha valaki pl. órákat lopott, akkor majd egy teljesen üres szobában kell ülnie, és bámulnia az ellopott órákat. Az idők végezetéig. Egyedül.
Akárhogy is szépítem meg kerülgetem a dolgot, be kell látni végül, hogy itt ezek a képek pokoliak. Mintha egy bűncselekmény tettese dobálná meg elfelejteni az áldozatait, de azok nem tűnnek el, nem bizony, hanem gyanútlanul fürödnek, csúszdáznak, napoznak a képen. Ahelyett, hogy ok tűnnének el, eltűnik minden mell​őlük, hiszen közben a tettes mániákusan felejt, el is felejti a hátteret, a körülményeket, minden — csak éppen az áldozatait nem.
Vagy fordítva. Ül, ül a tettes a pokolba (X fényévnyire a Földtől), és próbál visszaemlékezni valamire még. Valamire, akármire. Egy rajzszögre. Mert akkor megint lenne mit néznie egy olyan száz évre. De még egy rajzszög sem jut az eszébe. És ami a legrosszabb, az, hogy semmi de semmi esélye sincs, hogy egyszer majd bejön mégis csak az ördög, hogy a maga módján kicsit elszórakoztassa.
Bele vagyok zárva a magam memóriájába, örökre.
Ezer szerencsénk, hogy mi még nem tartunk itt, hanem még csak egy kiállításon vagyunk, ahol még nem egészen a mi bőrünkre megy a játék. Itt mi most könnyedén, vállat rángatva, megtehetjük azt, amit megrendítő erejű képek láttán tehet az ember: megrendülünk.

Kemény István megnyitóbeszéde a székesfehérvári Szt. István Király múzeumban, 1997-ben.

Szűcs Attila
Without Title 1997
The catalogue was published by the occasion of the exhibition
King ST. Stephen Museum, Székesfehérvár
Author: János Szoboszlai
Publisher: Bulletin of the King ST. Stephen Museum
Hu ISBN: 121605697
HU ISBN: 963 7390 74 X
Print: 4 Colour
Size: (210x210mm)
24pages