| for English version please scroll down |
|
SZŰCS ATTILA
A KÉTELY ÉS A CSODÁLKOZÁS BŐSÉGE
|
|
|
Megtekinthető: 2021. május 27 - július 30.
Nyitvatartás: szerda-péntek, 12:00-18:00 óra között
A galéria augusztusban zárva tart, de a tárlat előzetes bejelentkezés után megtekinthető.
A Deák Erika Galéria következő kiállításán a kortárs magyar képzőművészet egyik legfontosabb alakja, Szűcs Attila mutatja be legújabb festményeit.
Szűcs Attila legújabb kiállításán és legfrissebb festményein egyszerre nagyon sok minden történik. Bruno Latour igencsak régi (múlt századi), de újabban egyre divatosabb kifejezésével élve a festett képek kvázi objektumként működnek. Egyszerre tűnnek konkrét és teoretikus tárgynak, valódi és képzeletbeli helynek, elvont és valós térnek is, ahol különféle dolgok – tárgyak, képek, metaforák, világnézetek, valamint organikus és anorganikus elemek – találkoznak össze egymással. Egyik nagyméretű festményén (Toys-Buds-Skulls) például játékok, virágok és koponyák alkotnak egy hatalmas gúlát, ami éppen attól válik kísértetiessé, hogy a szinte kézzelfogható motívumok különféle képi világokat fűznek vagy inkább olvasztanak össze. A középtér élénk színű és formakincsű plüss figurái szinte észrevétlenül morfolódnak át egy egészen más léptékű virág orgiába, ami mögött hatalmas koponyahegy sejlik föl. A koponyák felől nézve a kidobált, vagy éppen csak egymásra hányt játékok jelentéstartománya is elcsúszik a horrorisztikus dimenziók felé, a virágokból pedig valamiféle gólem alakja sejlik fel. A gúla/gólem ráadásul egy ambivalens, oldott (a szó szoros értelmében is: hígítóval spriccelt) térben lebeg, amelynek erős és meglepő materialitását éppen az adja, hogy az oldószer felszakítja a koherens festett kép illúzióját és feltárja a festék és a vászon kézzelfogható anyagiságát.
Festőművészként a megfestett és a megtervezett illúzió működése a kezdetek kezdete óta (avagy egy picit konkrétabban: jó harminc éve) foglalkoztatja Szűcs Attilát. Az elmúlt harminc-negyven év ráadásul az illúzió technológiai és ismeretelméleti fejlődésében is óriási változásokat hozott, hiszen a festészet referencialitása a fényképek és az újságok valóságából átúszott a képernyő terébe, a reprezentáció filozófiai kérdéseit pedig felváltották a különféle szimulációk, a posztinternet és a posztigazság perspektívái. Mindemellett minden korábbinál erőteljesebbé vált a diszkurzív és a kézzelfogható, a virtuális és az aktuális valóság közötti katasztrófikus feszültség is, ami egy valódi, biológiai és politikai apokalipszis (ökológiai és gazdasági összeomlás) rémképét vetíti előre. A létező dolgok természetére fókuszáló spekulatív realizmus és az abból kiinduló sötét ökológia perspektívájában a kiutat mindebből nem az utópiák (a világ és az emberi gondolkodás nagyléptékű átformálása) irányába kell keresnünk, hanem inkább illúzióink természetének pontosabb – fizikai és biológiai értelemben is teljesebb – megértése felé kellene elmozdulnunk.
A sötét ökológia és a spekulatív realizmus nagyon szereti a romantikát, élvezetét leli a pánpszichizmusban (ami lélekkel és szellemmel ruházza fel az organikus és az anorganikus világot is) és a holisztikus perspektívákban, amelyeket a technokapitalizmus és a modern természettudomány elvárásainak megfelelően kellőképpen modernizál is. Ennek az egyszerre hipermodern (kognitív tudomány, neurobiológia, genetika) és mégis varázslatos (Max Weber és André Breton felfogásában) teoretikus térnek a vizuális megfelelőjét vélem felfedezni Szűcs Attila festészetében. Az egyes festmények kapcsán ugyanis felmerülhetnek a romantika vitális, pánpszichikus kozmoszán túl a szürrealisták, a posztkonceptuális és a posztmediális festészet csodái is. Láthatunk fura (weird) és kísérteties (uncanny) alakokat, megfoghatatlan, a képernyő és a valóság között vibráló tereket, és – egészen közelről nézve – apró festék kristályokat is, amelyekből az emberi elme összerakja az élményhez és a túléléshez szükséges illúzióit. Ami az új, poszthumanista materializmus szempontjából különösen érdekes, az az, hogy éppen az illúzió kritikai vizsgálata, a képek és a motívumok oldása és dekonstruálása válik a mai festészet legizgalmasabb momentumává. Innen nézve Szűcs Attila egyik jellegzetes festménye, a Kikristályosodó szén olyan, mintha magát a káoszt és a teremtést jelenítené meg, avagy a dolgok fortyogó, pulzáló működését, ami nemcsak az emberi elme poszthumanista allegóriája, de a Föld szénalapú kultúrájának szimbóluma is lehet.
Hornyik Sándor
Copyright © All rights reserved. 2019
Deák Erika Galéria
1066 Budapest, Mozsár utca 1.
info@deakgaleria.hu
www.deakerikagaleria.hu
|
|
SZŰCS ATTILA EGYÉNI KIÁLLÍTÁSÁN MUNDRUCZÓ KORNÉLLAL BESZÉLGET (English subtitles)
Szűcs Attila egyéni kiállításán Mundruczó Kornéllal beszélget, eredeti leirat.
MATTERPORT VIRTUAL TOUR
PÉNZCENTRUM RIPORT, 2021. június 8.
ORSZÁGÚT, HORVÁTH MÁRK: BELÉPÉS EGY MEGVÁLTOZOTT TERMÉSZETI SZFÉRÁBA
DUNSZT, VASS EDIT: MEGFESTENI AZ ELBESZÉLHETETLENT
LIBRARIUS 2021-06-25, VÁRKONYI ZSOLT
A művész tárlatvezetése Szűcs Attila önálló kiállításán
Szűcs Attila műtermi zenéi a galériában
ATTILA SZŰCS
ABUNDANCE OF DOUBT AND WONDER |
|
|
On view: May 27 - July 30, 2021
Opening hours: Wednesday-Friday, 12-18 PM
The gallery is closed in August, but the exhibition can be visited by appointment.
The Erika Deák Gallery is delighted to announce the long awaited exhibition of Attila Szűcs, one of Hungary’s most important contemporary artists.
There is quite a lot happening on the most recent paintings by Attila Szűcs, exhibited now in the Erika Deák Gallery. To use Bruno Latour’s rather old (last century), but of late ever so trendy term, these painted pictures function as quasi objects. They appear at once to be concrete and theoretical objects, actual and imaginary places, abstract and real spaces, where diverse things – objects, images, metaphors, world views, organic and inorganic elements – encounter. In one of his large paintings (Toys-Buds-Skulls), for instance, toys, flowers and skulls form a vast pile, which is eerie because the almost tangible motifs interlink, or rather fuse, different visual paradigms. The vibrant array of distinctly outlined plush figures in the centre of the image almost imperceptibly morphs into a floral orgy of a completely different scale, behind which a hill of skulls can be discerned. From the perspective of skulls, the semantic domain of the discarded or just heaped toys also shifts towards dimensions of horror, and from the flowers, the figure of some sort of golem seems to emerge. Moreover, the pyramidal pile/golem is hovering in an ambivalent, molten, dissolved space (in the literal sense, too: sprayed with solvent), rendered powerfully and surprisingly material precisely by the fact that the solvent breaks the illusion of the coherent painted picture and reveals the tangible materiality of the paint and the canvas.
As a painter, Attila Szűcs has been intrigued by the functioning of painted and designed illusion since the very beginning (more specifically: for over thirty years now). In fact, the last thirty to forty years have brought about massive changes in the technological and epistemological progress of illusion, as the referentiality of painting has drifted from the reality of photographs and papers to the space of the screen, and the philosophical questions of representation have been replaced by perspectives of diverse simulations as well as the post-internet and post-truth. Additionally, the catastrophic tension between the discursive and the tangible, the virtual and the actual reality has become greater than ever, projecting the nightmarish vision of a real, biological and political apocalypse (ecological and economic collapse). In the perspective of the speculative realism that focuses on the nature of existing things, and the dark ecology it implies, the way out of all of this is to be sought not in utopias (the large-scale reform of the world and human thought), but rather in a more accurate – physically and biologically fuller – understanding of the nature of our illusions.
Dark ecology and speculative realism love romanticism and take pleasure in panpsychism (which endows both the organic and inorganic worlds with soul and spirit) and holistic perspective, which are duly modernised according to the expectations of technocapitalism and modern natural sciences. I seem to glean the visual equivalent of this at once hypermodern (cognitive science, neurobiology, genetics) and yet magical (Max Weber and André Breton) theoretical space in Attila Szűcs’ painting. For with regard to some of his paintings, the miracles of Surrealist, post-conceptual and postmedia painting may also emerge beyond the vital, panpsychic cosmos of romanticism. We can see weird and uncanny figures, intangible spaces vibrating between reality and the screen, and – from very close up – tiny paint crystals as well, out of which the human mind assembles its illusions required for experience and for survival. What is especially interesting with respect to posthumanist materialism is the fact that it is precisely the critical scrutiny of illusion and the dissolution and deconstruction of images and motifs that is becoming the most exciting moment of current painting. From this aspect, Crystallizing Carbon, a painting characteristic of Attila Szűcs, seems to represent chaos and creation as such, the seething, pulsating way in which things are at work – not only as a posthumanist allegory of the human mind, but also as a symbol of the Earth’s carbon-based culture.
Sándor Hornyik
|
|
|
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)