Klíma

Műcsarnok

kurátor: Petrányi Zsolt "A "Klíma" címmel rendezett kiállítás célja egy generáció és egy földrajzi hely (Magyarország - Budapest) által meghatározott közösség életérzésének, vagy ha úgy tetszik, öntudatának körülírása. Közelebbrol meghatározva a harminc év alattiak gondolkodásmódját és inspirációs területét szeretné a rendezo bemutatni olyan módon, hogy minél nagyobb teret engedjen lokális tartalmú és formájú megnyilvánulásoknak. A koncepcióban nagy szerepet játszik a magyar nyelv muveken való szerepeltethetosége, mert annak, ha akarjuk, ha nem, önmeghatározó szerepe van. résztvevok: Barakonyi Zsolt, Beöthy Balázs, Császár Péter, Csontó Lajos, Fodor János, Follárd Barbara, Györffy László, Horváth Tibor, Iski Kocsis Tibor, Király András, Koronczi Endre, Környei Ágota, KissPál Szabolcs, Kupcsik Adrián, Stand Film, Radák Eszter, Szabó Eszter Ágnes, Szarka Péter, Szentesi Csaba, Szigeti András, Szűcs Attila, Till Attila, Vincze Ottó"

                                                      Erdősi Anikó
Itt van az ősz – Fiatalok a Műcsarnokban
Szerviz, Klíma
Műcsarnok, Budapest
2001. szeptember 6–október 7.


 
Szerviz

„A mûvészet fontos célja figyelmünk felkeltése,
ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy sikeres
kommunikációs stratégiákat alkalmazzon,
azaz hogy mûvészet legyen.” [1]

Ritkán volt olyan befogadóérzékeny a mûvészet, mint manapság. Az utóbbi idõben számos kiállítás, projekt és mû vizsgálatának középpontjában a tisztelt befogadó áll. A Trafó Galériában tavaly „mimi nem felejt” címmel (mai napig gondolkozom a talányos címen) megvalósult kiállítás[2] konkrétan a befogadói stratégiákat boncolgatta, Berecz Ágnes kurátori koncepciója alapján. Mûvészetbefogadási gyakorlatokat végezhetett az, aki szeptemberben a Stúdió Galériából kialakított Art Fitness Centerbe tévedt[3], amelyért a PPGroup nevû formáció volt a felelõs.

Még márciusban a Kossuth Lajos tér egyik sarkán partizánakcióként tûnt fel a semmibõl egy ál-újságosbódé (ld: Balkon, 2001/5), mely a megszokott sajtótermékek köntösébe bújva a címlapokon fiatal médiamûvészek munkáit kínálta fogyasztásra. A STAND akcióval is elébe mentek a lehetséges mûvészetbefogadók legszélesebb táborának, ebben az esetben az utca emberének.[4]

A mûvészet közösségi térbe történõ kiszivárgásai társadalmi szerepének kitágítására való törekvésrõl tanúskodik. Mintha a mûvészet a közönségét keresné, az ártatlan befogadó megnyerésén fáradozna. Figyelemre, azaz több, nagyobb figyelemre áhítozik. Csakhogy a figyelem már mintegy száz éve egyre kelendõbb termék. Az élet egyre több területe támadja igényekkel, a figyelemért folyó harc fokozódik, egyre pergõbbé, egyre sûrûbbé válik, a figyelõ – korlátozott biológiai lehetõségei folytán – pedig ennél fogva egyre passzívabb és elutasítóbb. Gyanakvó így nehezen megnyerhetõ. Ebben a folyamatban a mûvészet mintha identitásproblémákkal küszködne. Ki akar lépni az elitmûvészet magányos tornyából, de a figyelem felkeltésére irányuló utcai harcban nehezen rúg labdába. Nem megalkuvásra termett, mégis meg kell találnia az utakat, a csatornákat az információktól megbénított (lefagyasztott) befogadó felé. A születõ mûvészeti alkotások egy részében érezhetõen nõ is a kapcsolatteremtés igénye. Hogyan szólítsuk meg a másikat, hogy jó benyomást tegyünk? Figyeljük meg magatartásformáit, vegyük fel a ritmusát, beszéljünk a nyelvén. Ezt teszi a képzõmûvészet – elsõsorban a „fiatal” képzõmûvészet –, amikor a populáris kultúra, a tömegkultúra, a divat, a reklám vagy a konzumvilág elemeit, gesztusait, kommunikációs csatornáit sajátítja ki. Az erõs kommunikatív készség másik konkrét jele, az interaktivitás egyre fokozódó igénye.

A Szerviz kurátora (Angel Judit) ezekre az igényekre építette koncepcióját, amikor a mûvészettõl távolabb álló, a gyakorlati életben megszokott mechanizmus, a szolgáltatások formájában jelölte meg a születendõ mûvek keretét. A szolgáltatás alapvetõ jellemzõje, hogy már meglévõ igényre épül, esetében fel sem merül a célcsoport passzivitásának leküzdése. A szolgáltatásnak tehát célja és célcsoportja van, igény és szükség van rá, esetében garantált a társadalmi visszacsatolás, melyrõl minden mûvészet álmodozik. A koncepció tehát rendkívül szellemes és sokat ígérõ, megmozgatta a mûvészeti élet legtöbb szereplõjét, a mûvészek mellett a mûvészetközvetítõket is.

A mindennapi szolgáltatások skálája végtelen, a cipzárbevarrástól, a szexuális örömszerzésen át a lakodalmas torta készítéséig, vagy a számítógépes adatmentésig terjedhet. Közös bennük, hogy áruk van, és hogy az általában növekszik. A Mûcsarnok õszi szervizében is jelen van a szolgáltatások legtöbb formája. A célcsoport általában minden mûvészetre kapható egyén, a szolgáltatások „alapanyaga” pedig az összes esetben mûvészet. Ez utóbbinak a legtöbb esetben ára van, ami a kiállítás ideje alatt – infláció ide vagy oda – állandó. A szolgáltatások többsége gyakorlati jellegû, valós, ellenszolgáltatás fejében vehetõk igénybe, ugyanakkor mégis fiktívek, hiszen idõben lehatároltak, és az igények, melyekre épülnek feltételezettek, esetenként irreálisak, humorosak, cinikusak, ironikusak.

Elkülöníthetõek általános, mûvészethez közeledést elõsegítõ projektek, mint Tímár Katalin, a „nélkülözhetetlen” mûvészettörténész, kritikus konzultációs irodája, ahol fogadóórák keretében bárkinek ingyenes tanácsot ad mûvészeti kérdésekben, vagy a kibérelhetõ Cseke Szilárd képzõmûvész, aki interpretációval egybekötött tárlatvezetést tart a mûvészeti kérdésekben még nem eléggé elmélyült érdeklõdõknek, miután horoszkópjuk alapján meggyõzõdött lehetséges preferenciáikról, igényeikrõl. Az asztrológiai útmutatást a Molnár Annamáriával közösen alapított Vénusz Stúdió nyújtja a tanácstalan látogatóknak.

A mûvészet kontextusának vizsgálatával foglalkozó kérdésekben is széles a kínálat. Általában a mûvészetrõl való diskurzus szavainak kiszûrésével bízta meg a PPP-ért felelõs Bakos Gábor az Observer médiafigyelõ céget. A „alkotás”, „kép”, „festmény”, „képzõmûvészet” stb. szavak kéthavi sajtókontextus keresztmetszetét adják, azzal a szolgáltatási céllal, hogy segítse a közönséget képzõmûvészettel kapcsolatos nézõpontja kialakításában.

Bora Éva Beatrix látogatókhoz intézett, mûvészetfogyasztásra vonatkozó kérdõíve rögtön a bejáratnál kifaggatja a látogatót mûélvezõ szokásairól, igényeirõl, segítséget nyújtva ahhoz, hogy a mûvészet még gördülékenyebben jusson el „mindenkihez”.

A kontextus vizsgálatát a konkrét helyszínig szûkítette Bartha Sándor Ecxlusive és a Menesi Attila – Christoph Rauch alkotópáros Open House címû mûve. Elõbbi közvetlen telefonkapcsolatot kínál a kiállítások kurátoraival, hogy a fejekben szöget ütött, a kiállítással kapcsolatos kérdéseket ott helyben tisztázni lehessen (bár ez jelen szerzõnek többszöri próbálkozás ellenére sem sikerült), illetve, hogy igény szerint háttérinformációkhoz juthasson az érdeklõdõ. Hasonlóan a másik projekthez, mely az arra kíváncsiak számára egy nyílt nap keretében a mûvészetgyár kulisszái mögé enged betekintést, oda, ahol a raktárak vagy a sajtóosztály talán rejtélyes, de kevéssé izgalmas élete zajlik.

A kiállítás egyik telitalálata az Esterházy Marcell, Kerekes Gábor, Kristóf Krisztián és Szentesi Csaba közös mûve: az Attendometer, mely egy rakás kamera és számítógép összehangolt játékával méri fel az egyes mûtárgyak elõtt eltöltött befogadói perceket, hogy a tõzsdei információk percre pontos helyzetképeihez szokott közönségnek a mûalkotások népszerûségének legfrissebb adataival szolgáljon. Adott esetben a legtájékozatlanabbakat is „képbe hozza”, hogy tudniillik mit is kell megnéznie feltétlenül. A sznobizmus jelenségére is kikacsintó mû másik lényeges vonása a naprakészség és a mûvészet fogalmának egy platformra hozása, mely ellentmondásaival együtt gyakori jellemzõje a mai mûvészetnek.

Gyakorlati tevékenységre, egy adott életformához szabott szolgáltatást nyújt Beöthy Balázs projektje. Minden biciklizésre (mint mûvészi életformára?) kapható 6 és 99 év közötti látogató igénybe veheti a Mûcsarnok elõtt felállított biciklitárolóját, melybe szokatlanul esztétikus formában, sugár alakban helyezhetõek el a kétkerekûek. Szolgáltatási díj nincs, de a mûvész nem garantálja, hogy nem lopják el a járgányt, míg a kiállítás egyéb darabjai lefoglalják a tulajdonost.

Személyi szolgáltatásként aposztrofálható Hecker Péter „Béreljen mûvészt!” felkiáltással népszerûsített projektje, ahol jól körülhatárolt funkciókra lehet mûvészt bérelni, jól körülhatárolt bérleti idõ és bérleti díj mellett. Mûvész bérelhetõ olyan földi örömök beteljesítésére, mint egy teljes téli spájz feltöltése (250.000 HUF), vagy helyspecifikus ételek készítése plain pir hangulatban családi eseményeken (99.000 HUF), de pszichiátriai szolgáltatást is találunk: ha valakit elégedettsége terhel, forduljon a kiállítás ideje alatt Erhardt Miklóshoz, aki kikutatja forrásait, és ezzel eloszlatja túltengõ, nyomasztó pozitív telítettségét (1.500-5.000 HUF/óra). Mintha ellene dolgozna Szacsva y Pál, aki a szenvedõ mûvész hagyományával kíván szakítani, bár a korszerû, interaktív mûvészkép, melyet kínál, mégis a tévéreklámok valóságtartalmával vetekszik. A szórakoztatás könnyed formáját kínálja Follárd Barbara, aki „A homok a szélben” címû slágert, ha ezzel segíthet, bárhol elénekli, de táncpartnerként is kibérelhetõ. Itt is felhívom a figyelmet, hogy a szolgáltatások, minden ellenkezõ híresztelés ellenére fiktívek és idõben – a kiállítás idejére – behatároltak, ezért a most észbe kapók, sajnos már lecsúsztak róluk.
 

Gyenis Tibor, Wollmuth Krisztián, Zalka Zsolt


Bodymade

 

Miklósvári Andrea, Szabó Eszter Ágnes


Sütimorzsa

 

 

A legszemélyesebb szolgáltatást talán a Gyenis Tibor, Vollmuth Krisztián és Zalka Zsolt által mûködetett Body made fotóstúdió nyújtja. Társadalmi szerepeinknek és gyakran változó ideáljainknak megfelelõ testváltoztatásokat kínál a média által sugallt uniformizált, kiüresedett minták ellenében, és valóban, a fûvel borított test nemhogy nem tekinthetõ fantáziátlan, megszokott testprotézisnek, de viselõje én-képérõl is érdekes gondolatokat sugall.

Egyszemélyes, de bárki által igénybe vehetõ, átfogó gondolatokat felvetõ szolgáltatás EIKE hangképzõ színpada. Minden létezõ meghatározója a mozgása, vagy a nem mozgása. Mozgásának érzékelhetõsége vagy érzékelhetetlensége, üteme, ritmusa. A zene általában mozgásra késztet minket, de a Test – Hang lehetõvé teszi, hogy modellezzük, mi történne, ha testünk mozgásával mi generálnánk a zenét és nem fordítva?

És itt merül fel a kérdés újra: mennyiben fiktívek az itt megélhetõ, kihasználható szolgáltatások? Társadalmi jelenségekre, emberi kapcsolatokra, viselkedési formákra utalnak, univerzális gondolatokat hordoznak a szolgáltatásmûvek. Annyiban fiktívek, mint a gondolataink, melyek kitöltik az életünket. A tárgyiasult mûvészet talán önmagában paradoxon, a szellemi szolgáltatás viszont ebben a megközelítésben sokkal reálisabbnak tûnik. Maradjunk annyiban, hogy a Mûcsarnokban tárgyiasult filozófiai szolgáltatásokban is részünk volt, hogy hányan éltünk vele, talány.


„A figyelemgazdaság zérus végösszegû játék: amit egy ember megkap, azt egy másiktól tagadták meg"[5]

Klíma vagy egy illúzió áldozatai vagyunk

A klíma szó többfelé vezeti gondolatainkat, asszociációs mezeje tág, az élet több kontextusában alkalmazható, de minden esetben lehatárol, behatárol, meghatároz. Meghatároz egy idõt, helyet, helyzetet. A közeget, amiben élünk, amiben élnénk, annak különbözõ paramétereit: a méreteket, a tér formáját, a levegõ állapotát, a páratartalmat. Vannak növények – például nálam –, amelyek kipusztulnak, mert „nem bírják a klímát”. Nincs elég, vagy túl sok van valamibõl, amibõl az élet táplálkozik. Az életfeltételek összességeként is felfogható mindaz, amit klímának szoktunk nevezni, de egyben azon jellegzetességek halmaza is, melyet mi magunk alakítunk ki magunk körül. A virágnak egyszerûbb – gondolom én –, kap elég vizet vagy nem, van elég fény vagy nincs, ha nem megfelelõek a feltételek, kipusztul, nem filozofál. Mi meg gyötrõdhetünk, hogy „mi lenne ha…”, „hogy lenne jobb…”? Lehet, hogy jobb lenne cserepes virágnak lenni? Azt legalább öntözik. Kevésbé pesszimistán is úgy érzem, hogy jelenleg nem lehet választ adni azokra a kérdésekre, amelyeket a Klíma címû kiállítás felvet (kurátor: Petrányi Zsolt), kontextuson és ötven éven belül legalábbis nem.

Mert az avatatlan szem megfigyelhet objektíven jelenségeket, vagy egy kultúra sajátosságait, ha megfelelõ távolságra van a vizsgált dologtól, idõben, térben, vagy érzelmileg, de ha benne van, ha megéli, akkor maximum élvezheti, elutasíthatja, vagy egyéb érzelmi reakciók sokaságával élhet irányába. Az értelmi vizsgálat, az intellektuális rendszerezés inkább a késõbbi korok, illetve a tudomány dolga, mint a megélt jelené. A kortárs kultúra életünk része, de egyben részei vagyunk mi is, csak bizonyos pontjaihoz képest határozhatjuk meg magunkat, az egészrõl lehetetlen képet kapnunk.

A Klímán kiállított mûvek ezért nem adnak, nem is adhatnak koherens egészet, és az önmagában álló kiállítási koncepcióval sem állnak evidens viszonyban. A mûvészek kérdéseket vetnek fel valós vagy fiktív helyzetekrõl, jobb esetben a válaszadás igénye nélkül. Felvetik a „mi lenne, ha…” kérdését is, optimistább, ideologikusabb felhangokkal mint e sorok írója.

Ilyen például Till Attila videója, mely egy sosem létezõ kulturális centrumról, a Media Plaza-ról mesél, a filmelõzetesek modorában, vágásaival, dinamizmusával. Párszor végignézem a heroikus képeken az amerikai filmek kliséivel felruházott képzõmûvész szereplõket, és már majdnem elhiszem, hogy a sportos, szellemi téren egyéniséggel bíró, de fizikailag is mindenre felkészült képzõmûvészek meghódítják a világot, de legalábbis a Budapestre érkezõ milliomostól eltulajdonított Moholy-Nagy László alkotások árából felépítik a Duna közepén a kortárs kultúra fellegvárát.
 

Radák Eszter


372437 Ft
 

Addig is marad a helyi realitás, az egyéni jelen és jövõképek a szûkebb környezetrõl, a városról. Császár Péter fák tetejére épített faházai, Barakonyi Zsombor felvételei az éjszakai budapesti tetõkrõl, Beöthy Balázs videója a nappal, a városban tett motozásról. Vagy egy még szûkebb lencsével a nõi lét szimbolikus tárgyi elemeirõl Radák Eszter festõmûvész személyes környezetében, szobájában fellelhetõ nõi ruhákon és a divatmagazinok fotóiról látott öltözékek képein át.

Általánosabb, és a szellemi közeg, a kontextus felé közelítõ Horváth Tibor Aerob címû videómunkája. Az otthont idézõ szekrényfogantyúk között a családi tévéképernyõk idõjárásjelentéseibõl ismert Aigner Szilárd beszél a kifejezés nehézségeirõl, nem az idõjárásról, kifordítva ezzel mindent a helyérõl, annál is inkább, hiszen mindez most a Klíma címû kiállítás kontextusába helyezõdik.

Könnyed és üdítõ állomás Fodor János Kontextus – Komplexus címû mûve. A fémtáblán véletlenszerûen egymás mellé kerülõ fotók önmagukban is érdekes, néhol személyes, néhol talányos történeteket mesélnek, néha kikacsintanak a szomszéd képre vagy a melléjük firkantott feliratra, hogy együtt mást gondoljanak a világról, de alapvetõen kerülik a szigorú, görcsös kontextus-kreálást, és ezzel talán tiltakoznak is ellene.

A mûvészeten belüli kérdéses és ellentmondásos szerepeket és fogalmakat vonultat fel Király András festményein. Az Art East West sorozatcímen belül a Nõmûvész, a Sztár, és a Stílusgyakorlatok alcímek a mûvészvilág kategorikus sztereotípiáit finom cinizmussal kommentálják, de a képeken látható keleti harcmûvészekkel való összekapcsolásuk már inkább az értelmezési lehetõségek sokféleségét húzzák alá.

Iski Kocsis Tibor gyönyörûen megfestett, szarvascsaládot megörökítõ festményei – ha akarjuk – utalhatnak hazánkra vonatkozó éghajlati, klimatikus sajátosságokra is, de az állatok individualizálására törekvõ ábrázolása érdekesebb irányba terel.

Környei Ágota személyek és helyzetek összekeverésével, szokatlan párosításával – futballcsapatot támogató nõ, adója 1%-án gondolkodó kislány – próbálja a társadalmi tudatosság sztereotípiáit felmutatni, de ezzel nem jutunk sem a szereplõk, sem az alkotó szándékához közelebb.
 

Csontó Lajos


Egy illúzió áldozata lettél (részlet) • fotó: Rosta József
 

Annál eredetibb Csontó Lajos a lokális mûvészeti világ létélményébõl táplálkozó, megmosolyogtató mûve. A budapesti kortárs mûvészeti szcéna néhány – a kontextuson belüliek számára jól felismerhetõ – szereplõjének fényképét állította sorba, majd a mûvészek, kurátorok, kritikusok, galeristák ruha alól kivillanó hasára betûket írt. Az összeolvasott betûk a következõ feliratot adják: „egy illúzió áldozata lettél”. Amennyiben azt hiszed, hogy fontos, hogy ki vagy, hogy mûvész vagy, hogy ez itt a mûvészet? Amennyiben azt hiszed, hogy egy köldök és a világ közepe… Bele sem merek gondolni, részemrõl maradok az illúzió kegyes áldozata.

Az illúzióé, hogy a Mûcsarnokban egyéni, különálló identitás-, helyzet- és szerepkeresések, meghatározások hangzottak el. Nem válaszok, hanem alternatívák, melyek egyrészt arról szólnak, kik, mik, milyenek lehetnénk, szeretnénk lenni, de fõleg mégis arról szólnak, hogy milyenek vagyunk, bár ezt itt mi amúgy is érezzük, nem kell, hogy tudjuk is. A kérdést ezért nyitva hagynám, mind a magunk, mind a kívülrõl érkezõk számára.

 

 

1 mimi nem felejt, Trafó Galéria – Kortárs Mûvészetek Háza, Budapest, 2000. december 6–2001. január 5.

2 Art Fitness Center – PPgroup:, Stúdió Galéria, Budapest, 2001. augusztus 28–szeptember 29.

3 Idézet a Szerviz katalógusában található Attendometer projekt bemutatásából.

4 A Stand projekt most újra jelen van, a Klíma keretén belül fiktív filmplakátok láthatók a Mûcsarnok bejárati oszlopain.

5 Idézet folytatása a Szerviz katalógusában található Attendometer projekt bemutatásából.

 


Merhán Orsolya
Szerviz

Kiállítás a Műcsarnokban
Kurátor: Angel Judit


A Petrányi Zsolt által rendezett Áthallás után megint trendbe illeszkedő, a kortárs képzőmuvészet fiatalabb generációinak lehetoséget adó monstre kiállításra került sor a Mucsarnokban.
A rendezésben az a zavaró elv érvényesül, hogy a három egymástól meroben eltéro, a muvészet kérdéseit másképp megközelíto kiállítás összekeveredik a Mucsarnok termeiben, így egységében, összhatásában egyik koncepció sem tud átüto erejuvé válni. A kurátori munka intellektuális kvalitása elmosódik, a muvek halmaza pedig rosszértelmu összehasonlításokra késztet. A kurátori szemlélet, a tematikus kiállítások friss és naprakész muvészi tevékenysége cinikus, hanyag összefüggésben vagy éppen összefüggéstelenségben értelmezodik.
Hogy a kortárs műkritika ezt a rendezésbeli gyengeséget milyen elementáris rosszindulattal képes kihasználni, bizonyítja P. Szűcs Julianna cikke, (Népszabadság, 2001. szeptember 22.), aki a három nagyon összetett, színvonalas kiállításon szereplő mintegy ötven műalkotás közül mindössze egyetlen Szűcs Attila-képet tart elemzésre és említésre méltónak, és ”Magyarország vezető napilapjának” hétvégi, népszerű hasábjain e generáció totális tanácstalan tehetségtelenségéről és ”álságosságáról” tájékoztatja a nagyérdeműt, (A szabad panasz intézményesült, távvezérelt nyafogássá vált, és ettől még a maradék energia is kihult.) nélkülözve az empátiának, a humornak, a kortárs művészet szeretetének leghalványabb szikráját is.
>Úgy gondolom, hogy Szűcs Attila egyébként valóban kivételes érzékenységű vásznai jelen összefüggésben nem képezhetik összehasonlítás tárgyát az általam elemzendo Szervíz kiállítás abszurd élethelyzeteket feldolgozó, a közönséggel, az átlagnézovel közvetlen kapcsolatteremtést megcélzó, direkt társadalomkritikát gyakorló, jórészt installációs anyagával.
Az Angel Judit muvészettörténész által szervezett Szervíz-kiállítás egy intellektuális poén-csomag, egy közhelyektol mentes konceptuális kihívás, mely a muvészet egyetemes- és a muvészek személyes válságát kihívó, tekintélyromboló és éleslátó pimaszsággal fogalmazza meg.
A Szervíz projektjei semmiképp sem tekinthetoek a fiatal generáció modoros, talaját vesztett, szerencsétlen erolködésének, sokkal inkább egy igen érett, burkolt ars poeticának, mely a gazdasági-társadalmi-politikai mechanizmusok alapos ismeretérol, és az azokra való ironikusan-önironikusan érzékeny, lényeglátó reflexiókról tanúskodik.
Igen eroteljes az a fajta gondolatébreszto, szórakoztató játékosság, ami a Szervíz projektjeit jellemzi, a naprakész, technikai tökéllyel kivitelezett szürreális, abszurd álomvilág, a piacképes fantazmagória, a szolgáltató-vállalkozó-, képességeit pénzre váltó muvész-attitud fiktív megteremtése.
Rezignációnak nincs helye, a Szervíz egy lelkes kiállítás. A Szervíz a képtelenség, az alaktalanság pénz és hatalom általi képpé és alakká válásáról szól, az új típusú manipulációról, az elvtelen megtévesztésrol, az emberi ostobaság és esetlenség könyörtelen kihasználásáról. Mindezt azonban a szakmai összetartozás, az értelmes és komoly munka tisztelete, a stupiditás és a sznobizmus kifigurázása, a gyengéd és játékos humánum, valamint a mai technikai lehetoségek és adottságok profi alkalmazása jegyében.
Mindegyik projekt önmagát is kifigurázza. Miklósvári Andrea és Szabó Eszter Ágnes sütimorzsa-csillagpor-projektjétol kezdve Bakos Gábor Nézopont-szolgálatáig. Esterházy Marcell-Kerekes Gábor-Kristóf Krisztián-Szentesi Csaba népszeruség-, figyelem- és hatásméro Attendometer-e, Bora Éva Beatrix a közönség összetételét, szemléletét, ízlését felméro kérdoíve, Várnagy Tibor-Erhardt Miklós-Andreas Fogarasi Rügyecskék-projektje, Farkas Csaba és Kaszás Tamás fiktív, Dunaújvárost népszerusíto turisztikai irodája, Veszely Beáta lovaglást propagáló boxa, Gyenis Tibor-Vollmuth Krisztián-Zalka Zsolt Body made-fotóstúdiója, Eike Test-Hang projektje, Beöthy Balázs 6-99, ingyenes biciklitároló-helyet létesíto projektje, Christoph Rauch-Menesi Attila Open house-a, György Katalin, Koronczi Endre háztartási gépeket átalakító kellékei: végig sorolhatnám a szellemesebbnél szellemesebb, konzekvensen véggiggondolt és megvalósított muveket.
És a közönség - földbe döngölo, ledorongoló kritika ide vagy oda - élvezettel játszik, remekül szórakozik. Vasárnap délelott egész családos tárlatlátogatásokat látok, egy tolókocsis kisfiú éppen Veszely Beáta boxába próbál bejutni, Eike dobogóján folyamatos a tánc, minden komputer elott ülnek, a Vénusz Stúdió (Cseke Szilárd - Molnár Annamária) asztrológiai projektje, valamint a muvészbérlés iránt is nagy az érdeklodés, Szabics Ágnes múzeumkommunikációs foglalkozásai pedig oly sokakat vonzanak, hogy alig tudja az állandóan jelentkezo csoportok igényeit kielégíteni, amit pedig a Szervíz kiállításhoz kapcsolódóan a kisiskolás gyermekekbol elohoz, és folyamatosan nyilvánosságra bocsát, az egész egyszeruen lenyugözo.
Talán érdekes lett volna - bár nem ehhez a generációhoz tartozik- ha Szentjóby (vagy St. Auby.) Tamás szerepel a kiállításon, hiszen o évek óta következetesen dolgozik a ”muvész sztrájk”, azaz a ”muvészeti szolgáltatás politikai okokból történo tudatos megtagadása”-projekten, és részvétele szerintem elmélyítette volna a szolgáltatások itt szereplo kavalkádjának markáns arculatát.